A LÁDIKA

A LÁDIKA

 Feri bácsi, a politechnika tanár roppant szigorú ember volt. A nebulók egyszerre rezzentek meg, akár egy fa levelei, amikor hirtelen meglibbenti őket a szél, valahányszor feltűnt a papagájra emlékeztető arcél az osztályterem ajtajában. A félsz nem volt alaptalan. Feri bácsi ugyanis dicséreteket nem szívesen, vagyis inkább egyáltalán nem osztogatott, ellenben pofonokat annál inkább.

 E pofonok egyik leggyakoribb elszenvedője a kis Béres Oszkár volt, aki a tapintható jéghideg szigor ellenére is gyakran tett humorosnak szánt megjegyzéseket. Ám e viccelődéseknek leginkább Feri bácsi pofonjai szolgáltak csattanóul.

 Egyszer aztán a dolgok drasztikus fordulatot vettek, mikor egy otthoni panaszkodást követő napon – e panaszkodást aláhúzással és felkiáltójellel látta el a kis Oszkár bal orcáján egy vöröslő tenyérnyom – egy szénszállító „Csepel” márkájú teherautó fékezett le az iskola előtt. A sofőrülésből maga idősebb Béres Oszkár huppant az aszfaltra, majd néhány karakteres harákolás és köpés kíséretében ruganyos léptekkel besietett az épületbe. Egyenesen a politechnika terem felé vette az irányt. Miután benyitott, ugyanezzel a lendülettel a szigorú tekintetű, felhördülő Feri bácsihoz lépett, és egy tökéletesen kivitelezett pofont helyezett el a férfi bal orcáján. E rögtönzött, rendhagyó szülői értekezlet után kedélyes – és foghíjas – mosollyal köszönt a kővé dermedt osztálynak, majd ugyanúgy, ahogy jött, távozott.

 E napon három dolog szakadt meg folytonosságában: Feri bácsi tanári pályafutása, Feri bácsi arca, továbbá idősebb Béres Oszkár szabadlábon léte.

 Talán ez a pont lehetett az, amely az ifjabb Béres Oszkárt a későbbiekben a törvénytelen életre ösztönözte.

***

 Oszi, azaz Béres Oszkár nagydarab ember volt, s mivel iskolai tanulmányait idejekorán felfüggesztette, olyan jövedelmező munkát választott, amely passzolt a fizikumához, és nem kívánt túlságosan cizellált intellektust. Először kidobóember volt, aztán később, sötét ismeretségei révén átnyergelt a pénzbehajtási bizniszbe, természetesen nem a törvényes és hivatalos változatba.
 Egykori humorérzékét, kópéságát, amely gyermekkorában jellemezte, már rég levetette, mint egy kinőtt dzsekit, helyette maradtak a humor olyan durva formái, mint azon nevetni, milyen hülyén néz ki valaki betört orral, vagy hogy a „Ponyvaregény” című film gengsztereinek szövegét utánozva alkalmaz testi fenyítést.

 Az őszi nap meleg ragyogásával kényeztette a belvárosi ház lakóit, akik a körfolyosó azon részére álltak ki beszélgetni, ahová odasütött a fény. A kedélyes csevejt egy szigorú tekintetű, nagydarab, kopaszra nyírt, tetovált nyakú férfi megjelenése szakította meg. Kicsit olyan volt, mint amikor a csiripelő verebek elhallgatnak, mert a kerítésen túl megjelenik egy macska. A „macska” Oszi volt, aki lenn állt a ház belső udvarán, és a másodikon cseverésző idősebb emberekre nézett fel. Arcát felemelve bikanyaka még vastagabbnak tűnt, szeméből fenyegetés villant. Hangja olyan volt, mint amikor egy ráspolyt húznak végig egy kazánlemez szélén, amikor megszólalt:

 – Kercsák itt van? Nem fogom még egyszer megkérdezni.

 Az öregek összenéztek. Az öreg Kercsák bácsi már vagy nyolcvan éves lehetett, s csak ritkán jött ki a lakásából. Mit akarhat egy ilyen gengszter az öregtől? De még mielőtt válaszolhattak volna a bikanyakúnak, megnyikordult az ajtó a körfolyosó szegletében, és az öreg Kercsák Géza dugta ki rajta múmiaszerű fejét. Aszott, eres kezeivel intett a társaság felé, hangja alig hallatszott.

 – Nyugi, itt vagyok.

 Odacsoszogott koszos papucsában a korlát széléhez és lenézett. Amennyire tőle telt, hangosan leszólt:

 – Azonnal lemegyek, fiatalember.

 – Ajánlom is, vén szaros, jobban jársz, mint ha én mennék fel – válaszolta a reszelős hang.

 Az öregember odamosolygott a kővé vált társaságra és halkan megszólalt:

 – Eszetekbe ne jusson hívni bárkit is! Elintézem, az én dolgom. Semmi gond. – azzal elindult a lift felé.

***

 – Jöjjön, utánam, fiatalember! – mondta az öreg, és zsebéből előkotorva egy kulcscsomót, elindult a pincelejárat felé. Még a hónaljáig sem ért Oszinak, aki mögötte lépdelt, száját Stallone-szerűen félrehúzva. Nem szívesen vert öregeket, mert nem jelentett számára kihívást, de a meló az meló. Ha az öreg most nem tejel, neki nyomatékot kell adnia a megbízó igényének, hogy fizetnie kell. A főnököt nem érdekli a kor. Következetes ember, ehhez méltó következetességet vár el azoktól is, akik neki dolgoznak. Bár a „következetes” szót nem ismerte, ahogy Oszi sem, ő inkább azt a szót használta, hogy „korrekt”, persze azt is úgy, hogy „korett”. Náluk a korrektség fogalmába nem tartozott a humanitás, szigorúan elszámolási alapon létezett csak, úgy is csak az ő javukra. A biznisz az biznisz, ugyebár. Oszi vert már öreget is, igazán nem hagyott benne semmilyen nyomot, érzelmet a dolog. Vén lúzerek, ki nem szarja le őket?

 A pincefolyosó halovány fényében battyogott az öreg, majd megállva az egyik deszkákból összeütött ajtó előtt, babrálni kezdett a lakattal. Oszi hátulról megfogta a grabancát és azt hörögte:

 – Csak semmi trükközés, fater! Remélem, nem egy kalasnyikovot tartogatsz ott benn! Amúgy meg fura, hogy itt tartod lenn a pénzedet.

 – Fiam, az én koromban már az is fura, hogy lélegzem – válaszolta az öreg, mire Oszi elengedett egy „hö-hö”-t.

 Kisvártatva Kercsák bácsi kezében egy poros, aranyozott, fából készült ládika volt. Oszi felé nyújtotta.

 – Várjunk, öreg! Ezt adod? Ebben van a lóvé? Én meg higgyem is el, mi? Nem versz át, nyisd ki, mert széjjelütlek!

 Oszi hangja fenyegetőbb volt. Az öreg szemében a félelem szikrája sem látszott. Csak nézett Oszira nagy, vizenyős kék szemével a sápadt fényben, aztán mosolyogva bólintott.

 – Ó, igen, persze. Igazad van, fiam. Kinyitom, hogy lásd.

 – Nem vagyok a fiad, vén szarzsák! – mondta Oszi, de ekkor már kinyílt a ládika és a belőle kiáradó fény mindent eltüntetett a bikanyakú pénzbehajtó elől. Eltűnt a dohos szagú pince, eltűnt az öreg, eltűnt minden.
 Ifjabb Béres Oszkár ott ült az osztályteremben, aprócska fiúként, és gyűlölettel nézte Feri bácsit, aki felpofozta tegnap. Égett benne a fájdalom, a szégyen, a megalázottság és… és a bosszúvágy. Egyszer csak mintha minden lelassult volna, mint egy film lassított felvételén. Az ajtó nagyon lassan kinyílt. Még a zsanér nyikorgása is mélyebben szólt, mint amikor a magnószalag nyúlik, a felvétel lelassul. Egy melósbakancsos láb jelent meg az ajtóban, majd a lábat követte a test, az apja teste. Nagyon lassan, de folyamatosan lépkedett a tanár felé. A kis Oszkár ekkor egy szelíd hangot hallott belül, egy öregember hangját.
 „Mit kell most tenned, Oszi?” – kérdezte a hang. S ekkor hirtelen, mint egy gyors mozi,  lepergett a gyermek szeme előtt, élénk érzések fájdalmas hullámaival kísérve. A kiérkező rendőrök, a kihallgatás, a beszélők, apja rabruhában, anyja sírása, a család elszegényedése, az intézet, az első verekedések, megalázások, vér, düh, fájdalom, gyűlölet, közöny…

 „Mit kell tenned?” – kérdezte ismét a hang. Már felismerte az öreg Kercsák hangját. A pince, a ládika, a fény…

 Apja már csak egy lépésnyire volt Feri bácsitól. Mint a rugó, úgy pattant fel a helyéről, szinte repült ki a padból. Hangja olyan élesen hasított a politechnika terem levegőjébe, mint a kétélű kard.

 – Apa, ne! Kérlek, ne tedd!

 Minden megállt, minden lemerevedett. Mindenki őt nézte, ahogy könnyáztatta arcával áll az apja és a tanár között. A szenesember arcáról eltűnt az iménti merevség, a száját szóra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. A fia szemébe nézett. A gyerek arcán még ott éktelenkedett annak az embernek a keze nyoma, aki most ott állt mögötte. A tanár arcán félelem és meglepettség. Aztán látszott, hogy meginog.

 Béres Oszkár, a szenesember az utolsó pillanatban kapta el a férfit, és leültette a tanári asztal mögötti székre.

 – Srácok, hozzon valaki egy pohár vizet! – szólt a gyerekek felé, és magához húzta a fiát. Lenézett annak könnyes tekintetébe, és halkan, nagyon halkan, úgy, hogy csak ők ketten hallották, csak ennyit mondott:
 – Köszönöm, fiam!

***

 Az őszi nap meleg ragyogásával kényeztette a belvárosi ház lakóit, akik a körfolyosó azon részére álltak ki beszélgetni, ahová odasütött a fénye. A kedélyes csevejt egy mosolygós, nagydarab férfi megjelenése szakította meg. Farmert, sportzakót és vékony keretes szemüveget viselt. Felnézett a társaságra és kedves hangon megszólalt:

 – Szép napot! Kercsák bácsi itthon van?

 Az öregek összenéztek.

 – Kicsoda, tán az unokája? – kérdezte az egyik, de arca szomorúságot tükrözött.

 – Nem… ezt nem tudom csak úgy elmondani. Hosszú történet – felelte a férfi és tovább állt a belső udvaron, felfelé nézve. Az egyik idős asszony törte meg a néhány másodperces csöndet.

 – Az öreg Kercsákot múlt héten temették. Sajnálom, fiatalember. De… mielőtt elment, mondott nekünk valamit. Tudja, nem sokat beszélt, az utolsó napokban már nem jött ki, nehezen is mozgott. A lányom, meg mi jártunk be hozzá ellátni. Azt mondta,… hogy el fog jönni egy nagydarab, szimpatikus fiatalember, aki majd őt keresi. Azt kérte, hogy hívjuk fel, kínáljuk meg kávéval, és adjunk neki oda valamit. Valamit, ami csak az övé. Mi még csak hozzá sem nyúltunk, be van csomagolva egy papírba, körbetekerve szigszalaggal. Valami dobozféle lehet benne. Na, jöjjön már fel, fiatalember!


Tyll Forest