Tyll Forest
A NAGYI PULCSIJA
Szinte észre sem
vettem, úgy suhantak el az évek, mióta elköltöztem Austin-ból Seattle-be. Ha az
embernek sok a dolga, nem veszi észre, ahogy repül az idő, és gyakran
megfeledkezik azokról a dolgokról is, amikről nem kellene. Az elfoglalt ember,
főleg, ha a húszas éveiben jár, és minden energiáját leköti a pénzszerzés, ami
marad, azt pedig feloldja a szexben és a fékevesztett bulizásban, aminek
olyan másnaposság a vége, hogy újabb és újabb esküt tesz, hogy soha, de soha többé,
szóval az ilyen elfoglalt fiatal lélek megfeledkezik bizonyos személyekről is,
akiket hátrahagyott. Azokról, akik egyáltalán nem érdemlik meg, hogy ne hívják
fel őket időnként. Ilyen ember volt az én nagymamám, aki szórakoztató
történetekkel traktált gyerekkoromban, amelyekről váltig állította, hogy mind
igaz és vele történt meg. Csakhogy az ember, ha elkezd tanulni, rájön néhány
(sok) anakronisztikus ellentmondásra, de mivel szereti az illetőt, hajlamos
szemet hunyni a dolgok felett.
Nagyi állítása
szerint már a múlt század nagy gazdasági válsága idején is dolgozott, ami sejtve
a korát, fizikai lehetetlenség, mert bár öreg volt, de azért annyira mégsem.
Itt pedig el kellett gondolkodnom, mert tulajdonképpen fogalmam sem volt,
hány éves a nagyi. Olyan hetvenöt-nyolcvan körülinek saccoltam, tehát valamikor
a harmincas években születhetett.
Gyerekkoromban
rendszeresen felköszöntöttük a nagyit születésnapján, de utólag belegondolva
kellett ráébrednem, hogy sosem tudtuk, hogy hanyadikat is ünnepeljük. A nagyi a rá
jellemző huncut, furmányos módon mindig úgy szőtte a szálakat, hogy ez az
apróság lényegtelen maradt. Tulajdonképpen apám sem tudta, hogy hány éves a
tulajdon anyja. Aztán anyám később felvilágosított, hogy apám örökbe fogadott
gyerek, és a nagyim valójában nem a vér szerinti nagyim. Különösebben nem ástam
bele magam őseim történetébe, nem tartottam lényegesnek. A gyermekkori ingerek,
amelyekből akadt bőven, elnyomták az ilyen akkoriban lényegtelen információkat.
Ahogy azt is, hogy a nagyi mellett miért nincs egy nagypapi is. Amióta az
eszemet tudtam, soha még csak szó sem volt nagypapiról. Tehát apai ágon – még
ilyen fogadott módon sem – nem volt nagyapám. Ugye, milyen érdekes? Na, de
hagyjuk.
Később pedig, amikor
már serdülő éveim addig hófehér vetítővásznán elkezdtek megjelenni a
szexualitás egyre tarkább festményei (amik főiskolás éveim alatt élénk és
tocsogós festékpacákká alakultak át, túlszárnyalva az avantgárd határait is),
ezen ingerek csak még jobban elnyomták a családommal kapcsolatos érdeklődést.
Nagyi különben sem
várta el, hogy vele foglalkozzanak. Lekötötte magát, soha sem unatkozott.
Szellemileg mindig friss volt, ahogy fizikailag is. Ősz haját talán soha nem
vágta, terjedelmes kontyszerűségbe csavarta a feje körül, állítólag kibontva a
combhajlatáig is leért az ezüst zuhatag. Ráncai is alig voltak, a bőre sima
volt, pedig nem használt semmi kencét. Egy ilyen nagymami mellett még egy
fickós nagypapi is elfért volna.
Seattle-ben az életem
gyakorlatilag egy irodabokszban telt, annak a reményében, hogy egyszer
kikerülök a kaptárszerű bútorlap-labirintusból, és átkerülök a Mennyországba,
ami mindössze negyvenlábnyira volt tőlem, egy edzett üvegfalon túl. Az volt az
a birodalom, ahol ugyan még feljebb kellett nyalni, de az ember mégis egy másik
kaszthoz tartozott. Az irodaboksz valójában rabszolgamunka volt. Ahogy az
üvegfalon túli világ is, de akkor ezt még nem így gondoltam, ahogy a többi
terminál fölött görnyedő, rovarszerű lény, azaz a kollégáim sem.
Helen állt meg két és
fél négyzetméteres birodalmam bejáratánál és a rá jellemző szokásos kacér
testtartással, félrebiggyesztett szájjal nézett rám. Szeme alatt mély nyomot
hagyott az éjszaka, úgy tudtam, apró gyereke van, aki épp fogzik. De azért
igyekezett elég jól játszani a szerepét, a kacér kolléganőt, akinél minden oké.
– Robbins hívat –
szólalt meg enyhén susogó hangján, a szavakkal a savanykás kávéillat is elért
hozzám.
Ezen meglepődtem,
hiszen ha Robbins, a főnök hívat, miért nem a belső vonalon hív személyesen?
Miért az egyik kolleginával üzen? Az ilyesmi nyugtalanító a pszichológiát
ismerve. Az ember akkor szokott mással üzenni a közvetlen kontaktus helyett, ha
rosszat akar közölni. De lehet, hogy ez csak pesszimizmus?
Mint kiderült, nem
csupán pesszimizmus volt. Letaglózva és megalázva jöttem ki Robbins irodájából.
Tipikus „szőnyeg széle” szituáció volt, azzal az aprósággal megfűszerezve, hogy
Robbins világosan értésemre adta, hogy ennél a cégnél én már csak lejjebb
kerülhetek. Inkább nem írom le a bennem kavargó érzéseket, szerintem szinte
mindenki megtapasztalt már hasonlót, civilizációnk egyik velejáró „fűszere” ez.
Visszamentem a gálya
számomra kijelölt evezőlapátjához, és azzal a tudattal, hogy talán holnap már a
postázóban kell kezdenem, gépies monotonitással vittem be valamilyen adatokat
valamilyen rendszerbe, valakikről, valakiknek, akikről fogalmam sem volt, hogy
kicsodák. Az agyam nem ott járt, s tudtam, hogy ha ezt ma így folytatom, még valami hibát is elkövetek, s akkor már nem a szőnyeg széle, hanem a járdaszegély vár rám az
épület előtt.
Nem volt kedvem ebédelni,
inkább belekukkantottam az e-mail postafiókomba. Ilyenkor az ember tudat alatt
reménykedik, hogy jön egy jó hír, de az a tapasztalat, hogy nem jön, legfeljebb
a szokásos reklámok, vagy mindenki csak akar valamit az embertől, többnyire a
pénzét. Ez egy ilyen világ, intelligens vámpírokként szívogatjuk egymás
életenergiáját, mert nincs más mód. Legalábbis erre vagyunk kondicionálva.
Már ki akartam lépni
a levelezőből, amikor megakadt a szemem valamin, ami olyannyira nem illett az
általam megtapasztalt dolgokba, hogy majdnem elsiklottam felette. Az egyik
e-mail feladójánál ez állt: „Nagyi”. Lehetetlen, gondoltam, hogy az én
nagyimról lenne szó. Ez is csak valami cseles reklám, ami „nagyi
fogfehérítőjét” ajánlja, hiszen a levélszemetek kiagyalói már semmitől sem
riadnak vissza, követve a modern marketing-guruk egyre gátlástalanabb, vérszívó
attitűdjét.
Mégis úgy éreztem, rá
kell kattintanom. A nagyim írt. Az én nagyim, Texasból. Az a nagyi, aki még a
távirányítós tévét sem használta (nem is nézett tévét soha), nem hogy az
internetet. Ha valamire, akkor erre igazán nem számítottam.
Ó, a nagyi! Még csak
fel sem hívtam, pedig azért egy telefont igazán megengedhettem volna magamnak.
Annyira elsodort az általam életnek hitt valami, hogy teljesen megfeledkeztem
arról, akitől mindig csak kaptam, aki sosem akart tőlem semmit. Megnyitottam az
üzenetet, és olvasni kezdtem. Nem tartott sokáig, mert az üzenet nagyon rövid
volt, mindössze ennyi:
„Gondod van? Vedd fel
a pulcsit. Elkél az ilyen jó kis meleg holmi ott, azon a szottyos éghajlaton.
Ölel: Nagyi.”
Nem akartam hinni a
szememnek. Az én nagyim e-mailt ír.
El kell mondanom,
hogy a texasi nagymamákra nem jellemző, hogy pulcsit kötögetnek, mostanság
legalábbis. Ahogy az én nagyimra sem, mert soha nem látta egyikünk sem kötni.
Pedig azt mondta, a pulcsit ő kötötte. Ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam
magammal, azt mondta, szükségem lesz rá. Megbántani nem akartam, ezért elhoztam
a pulcsit, de soha nem viseltem. Cikis viselet volt, legalábbis úgy gondoltam.
Azt sem tudtam, hova tettem. Ott volt eldugva bérelt lakáskám valamelyik
zugában, talán a molyok is kikezdték. Vastag fonalból kötött ruhadarab volt, s
talán kissé nagy rám. Eszem ágában sem volt hordani. Még ha éppen hűvösebb is
volt a lakásban, akkor is inkább a trendi melegítőmbe bújtam, de a pulcsit még csak
elő sem vettem soha.
Először bosszantott a
dolog. Robbins lealáz, kiszívja minden energiámat, aztán a nagyikám, akitől az internet
olyan távol áll, mint gyapotszedőtől a golfparti, küld nekem egy lakonikus
e-mailt, amiben egy olyan ruhadarabot említ, ami abszolút nem érdekel. Viszont
éreztem, hogy tennem kell valamit, szükségem volt a nagyira, de inkább a
hangjára. Még volt pár perc az ebédidőből, így hát kimentem a „kaptárból” és
felhívtam.
Az első csengetésre
felvette.
– Felvetted a
pulcsit? – kérdezte köszönés helyett. Először azt gondoltam, elérte őt is az
időskori demencia, kezd meghibbanni.
– Szia, nagyi –
mondtam –, tudod, hogy imádlak. Ne haragudj, hogy nem hívtalak…
– Ugyan már, te
mamlasz! – vágott közbe nagyi. – Tudom én azt nagyon jól. A fiatalok dolga, hogy
letojják a véneket, ne legyen emiatt lelkiismeret-furdalásod. Én is imádlak,
Benny. De a pulcsi… miért nem viseled? Azért kötöttem, hogy ott viseld.
– Nagyi, én… szóval…
érdekes, hogy nem beszéltünk egy ideje, te meg a pulcsival jössz. Hordom, de
csak otthon. – Hazudtam. Néha muszáj hazudni. De a nagyi nem volt hülye.
– Már a texasi
akcentusod is eltűnt, úgy beszélsz, mint egy tipikus északi pöcs! – Talán még
nem említettem, hogy a nagyi eléggé szabad szájú. – De a felvett akcentusod sem
tudja elleplezni, hogy megpróbálsz hazudni, csak hogy ne bánts meg. Édesem, én
akkor sem voltam mimóza, amikor Pearl Harbour-ban gitároztam vigyorogva a
sebesülteknek úgy, hogy tudtam, előtte egy nappal csalt meg az a szarjankó
férjem.
A nagyi gitározott?
Pearl Harbour? Ez új. Ezt a sztorit még nem hallottam. De a nagyi
visszazökkentett ámulatomból.
– Ez az ímélesdi nem
bonyolult, de nem az én világom. Szerencséd, hogy rögtön felhívtál, amint
elolvastad. Na, csacsogj a pulcsiról! Remélem, nem dobtad ki. Ugyanis
belekötöttem egy dalt.
Ez egy kicsit sok
volt. Voltak a nagyinak fura dolgai, de ez…
– Ez valami metafora,
nagyi? Mi az, hogy beleszőttél vagy kötöttél egy dalt? Tudom, tudom… a
szíved-lelked benne van, én meg, a hálátlan unoka…
– Ugyan, eredj már! –
nevetett a nagyi. – Ilyen szentimentális vén hülyének ismersz?
Nem. A nagyira ezt
igazán nem lehetett mondani.
– Na, akkor vedd fel
azt a pulcsit, hadd szóljon az a dal! – mondta a nagyi szinte kacagva.
– Milyen dal, nagyi?
– Majd meghallod, ha
felveszed és abban mész be a nyomorult munkahelyedre.
– De nagyi… itt zakó
kell… ez nem egy texasi farm. Ez… ez képtelenség. Most különben sem értem olyan
jól a tréfát, mert… – itt abbahagytam, mert nem akartam a nagyinak panaszkodni.
– Rád jár a rúd,
érzem. Éppen ezért vedd fel a pulcsit, ha jót akarsz.
A nagyinak elment az
esze. Túl sokat volt egyedül, vagy…?
– Nem ment el az
eszem – válaszolt kimondatlan gondolatomra –, vén vagyok, de még nem hülye. Azt
a dalt pedig nem véletlenül kötöttem a pulcsiba. Tedd, amit mondtam! Vigyázz
magadra! Szeretlek, Benny.
A nagyi letette. Még
csak el sem köszöntem tőle. Ez a temperamentum jellemző volt rá, de mégis olyan
fura ez az egész. Álltam bambán, kezemben a telefonnal, és éreztem, hogy valaki
figyel. Megfordultam, és Robbins-t láttam meg, amint metsző tekintetével engem
figyel. Körülbelül úgy nézett rám, mint a sakál a döglődő szarvasra. Az a
helyzet, hogy nem is éreztem magam különbül egy döglődő szarvasnál, és ő sem késlekedett
a harapással.
– Egy perce lejárt az
ebédidő, Trunker! – Robbins hangja olyan volt, mint Joker-nek valamelyik sötét
Batman moziból – Valamiért azt akarja, hogy kirúgják innen. Ezt a kívánságát
szívesen teljesítem, de tudja mit?
– Nem tudom, Mr.
Robbins. – feleltem ösztönösen. Nem kellett volna, mert Robbins erre is ugrott.
Mellesleg láthatóan élvezte a helyzetet.
– Ne pofázzon közbe,
nincs abban a helyzetben! – ezt a mondatot úgy sziszegte, mint Ka a Dzsungel
könyvéből. Mintha jeges ujjak kaparászták volna a bőrt a gerincem mentén.
– Holnap reggelig
eldöntöm, hogy mi legyen magával, Trunker! Valójában nem tudom, mi késztet
arra, hogy holnap reggelig várjak, legszívesebben most rögtön összeszedetném
magával a cókmókját. Most menjen vissza a helyére, tegye a dolgát abban a
reményben, hogy holnap reggel nem rúgom ki. Van rá körülbelül kettő százalék
esélye, hogy nem rúgom ki. Imádkozzon, hogy reggelig változzon meg a
véleményem. Ha egy cseppnyi ész is szorult magába, Trunker, akkor
belekapaszkodik ebbe a tetves két százalék esélyébe. Holnap reggel az
irodámban.
Mondanom sem kell, a
nap további része nem a felhőtlen boldogságról szólt számomra. A gyomrom
görcsösen összeszorult, estére meg is fájdult, és a tehetetlenség úgy őrölt belülről,
mint az a nagy, félelmetes, ezerfogú masina a készülő metróalagutat.
Isabelle, akiről
egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy a csajom-e vagy sem, most nem jelentett
volna vigaszt, sőt, valójában örültem is, hogy nem vagyunk összebútorozva. Neki
nem lehetett kiönteni a lelkem, egy vállrándítással elintézte volna, és eleinte
bájos, de lassan idegesítővé váló Quebec-i franciás akcentusával csak annyit
mondott volna: „Nem irigyellek, ma cherie”, majd rögtön átváltott volna egy
olyan témára, ami engem még rendezett lelkiállapotban sem érdekel.
Egymagam maradtam a
gondommal, hogy valószínűleg holnap elvesztem az állásomat, ami ennél a cégnél
dupla veszteség, ugyanis Robbins szeretett gondoskodni arról, hogy az általa
kirúgottakat lehetőleg rossz hír kísérje. Egy szemét alak volt, ez a helyzet.
Persze, ott, akkor, sűrű magányomban és mardosó gyötrelmemben mondtam ennél
cifrábbakat is rá, főleg, amikor végre átlendültem a düh fázisába. A düh jó
dolog, szükséges. Persze akkor, ha nem ragad meg benne az ember. Olyan, mint
egy határozott, lendületes ugrás a gödörből. De ha az ember folyton csak dühös,
akkor a függőjévé válhat, és dühe csak szánalmas egy helyben ugrálássá
degradálódik.
A düh segített
valamelyest. Ugyanezen lendülettel, hirtelen ötlettől vezérelve, hogy
gondolataimat eltereljem, s ne essek vissza a vereség és a félelem érzésébe,
nekiálltam, hogy előkeressem a nagyi pulcsiját. Eltartott egy darabig, amíg
megtaláltam. A molyok nem kezdték ki, ahogy a többi holmimat se, pedig biztos
finom csemege lett volna számukra a tiszta pamut. Kiterítettem magam elé a
szőnyegre, és elkezdtem keresni rajta a dalt.
Valójában egy minta
nélküli pulóver volt, s titkon abban reménykedtem, hogy tréfás nagyanyám
valahogy a kötésmintát rendezte betűformákba, s ilyetén módon valóban
kiolvasható belőle egy vers vagy egy idézet. Ilyen furmányosságot még simán ki
is néztem volna belőle. De akárhogy forgattam, tanulmányoztam a rozsdabarna
pulóvert, egy fia betűre sem akadtam rajta sehol. Sem cimkeként belevarrva, sem
mintaként belekötve. Valami képletes dologra gondolt a nagyi? Vagy egyszerűen
csak szívatja az unokáját, aki messzire ment, és annyira disznó, hogy még csak
fel sem hívta ilyen sokáig? Mi tagadás, megérdemeltem volna a szívatást, de a
nagyit ismerve tudtam, hogy képtelen volna ilyesmire. A nagyi nagyon szeretett
engem. Nem azzal a szokványos majomszeretettel, hanem valóban. Akkor miféle
dalról van szó?
Félretettem a
pulóvert a kanapé karfájára és megpróbáltan kikapcsolni a gondolataimat. Nem
ment, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az aggodalommal átszőtt gondolatok csak
egyre cikáztak zaklatott elmémben, s a nagy nehezen elért ugrást – a dühöt –
ismét felváltotta a félelem, az aggodalom.
Egész éjjel egy
szemhunyásnyit sem aludtam, s már azon voltam, hogy hozzányúlok a hűtőben
rejtegetett borhoz, de erőt vettem magamon, mondván, túl kell élnem a másnap
reggelt. Szükségem volt arra az állásra, ráadásul nem akartam „priusszal”
távozni a cégtől. Úgy éreztem, Robbins, ez a szemétláda a markában tartja a
golyóimat. Jeges marok volt ez, ami nem csak tartotta, de szüntelenül őrölgette,
csavargatta is, amit tartott.
A rettegéstől
elfáradva készülődtem. A villanyborotva zümmögése jólesett, de a tükörbe csak
nehezen tudtam belenézni. Ekkor tört elő belőlem újra a düh. Iszonyatos dühöt
éreztem, és szeretetet a nagyi iránt. Dühös lettem magamra, hogy szülőföldemtől
távol egy ocsmány kaptárban húzom az igát a reménytelenben reménykedve,
méltatlan gazemberek talpát nyaldosom, ebbe fektetem az energiámat, azokról
pedig, akik igazán szeretnek, megfeledkeztem. Úgy szorítottam dühömben a
villanyborotvát, hogy ha még egy kicsit tovább szorítom, elreped a műanyag
borítás.
Belenéztem a tükörbe,
egyenesen a saját szemembe. Kialvatlan, véreres, karikás szempár nézett vissza
rám, egy olyan arcról, ami többet érdemelt. Ki is mondtam hangosan: „Többet
érdemlek ennél”. Bementem a szobába, és felvettem a rozsdabarna pulóvert. Ha mennem
kell ettől a tetves cégtől, akkor legalább büszkén, stílusosan teszem, nem mint
egy rettegő kis féreg.
Úgy éreztem, a régi
kötött pulcsi erőt ad. Mi tagadás, kissé idétlenül állt rajtam, főleg a vasalt
nadrág fölött. De éreztem rajta… éreztem a nagyi simogatását. Elsírtam magam.
Késve értem be, de
már nem érdekelt. Jöjjön hát a kegyelemdöfés! Zakót nem vettem, a pulcsira
fölösleges volt. Úgy néztek rám a kollégák, ahogy végigmentem a kaptár mellett,
mint egy űrlényre. Az öltönyös, vasalt inges és kiskosztümös rabszolgák
csodálkozása vegyült sajnálkozásukkal. Volt aki kuncogott, volt aki sajnálkozó
megjegyzést tett, de csak halkan.
Egyenesen Robbins
irodájába mentem. A titkárnője utamat állta, de udvariasan félretoltam és
beléptem a tágas irodába, ami akkora területű volt, ahol az összes irodaboksz
fele simán elfért volna, plusz egy kávé- és szendvicsautomata. Robbins
rám se nézett, a mobiltelefonját nézte, és a szabad kezének mutatóujjával
jelezte, hogy „ácsi!”
Természetesen, nem
álltam meg, hanem az íróasztalához mentem, egész közel. Ő felnézett, szemében a
felháborodás villámaival, amikor… amikor meglátta a pulóvert.
Olyan volt az egész,
mint ha egy moziban látnám a jelenetet. Robbins nézte rajtam a pulóvert, és az
arca teljesen megváltozott. Nem az ötvenéves szarházi főnök arca volt, hanem
egy gyereké. A szeme sarkából elindult egy könnycsepp. A könnycseppet újabbak
követték. Ha nem látom, nem hiszem el. Nem mertem megszólalni, de nem a
félelemtől, hanem, hogy ne törjem meg azt a varázslatot, ami éppen
kibontakozóban volt. Robbins szája ugyanis kinyílt, és énekelni kezdett. Soha
nem hallottam még azt a dalt azelőtt, és szerintem senki más sem. Öt teljes
percen át énekelt Robbins, és azt kell mondanom, gyönyörűen. Acapella énekelni
amúgy is nagy kihívás, de ő szépen teljesített.
Rosie Stapleton, a
titkárnő, aki odakinn az utamat akarta állni, szintén benn állt az irodában,
mert éppen el akarta mondani, hogy ő megpróbálta, de…
Rosie torkán egy hang
sem jött ki a meglepetéstől. A dal rá is hatással volt, a szája széle remegni
kezdett, és felszabadult zokogásban tört ki. Az éneklés kihallatszott, odakinn
is hallották, de nem mertek odajönni, ismerve Robbinst. A folyosó végén, az
üvegfal mögötti rabszolgahad néma, meglepett áhítattal hallgathatta rettegett
főnöküket.
Ami ezután történt,
azt inkább csak tömören írom le. A következő nap az üvegfal szebbik oldalán
találtam magam, olyan beosztásban, amiről álmodni sem mertem. Részlegvezető
lettem háromszoros fizetésért, és Robbins állandóan kerti partira akart hívni a
hétvégére. Nem értettem ezt a változást, olyan voltam, mint aki most ébredt a
kómából. Úgy gondoltam, erre csakis egyvalaki szolgálhat magyarázattal.
Nagyi a sokadik
kicsengésre sem vette fel. Egyáltalán nem vette fel. Apámtól tudtam meg, hogy
előző éjjel meghalt. Szép csendben, mosolyogva, a kerti székében ülve ment el,
miközben a naplementét nézte. Giccsesen szép befejezése egy életnek. Egy
életnek, ami, mint később, a temetésen megtudtam, száztizenöt évig tartott ezen
a Földön. Legalábbis Landers tiszteletes ezt mondta a búcsúztatóbeszédében.
A temetésen jó volt újra
találkozni a családdal, felfrissíteni a régi emlékeket. A beszélgetések
nagyrészt a nagyiról szóltak, mindenkinek volt vele kapcsolatban néhány kedves,
sőt, kacagtató története. Néha könnyeztünk, kacagtunk, könnyezve kacagtunk, és
még mindig nem értettem semmit, de úgy gondoltam, nem is kell. A nagyi tudott
valamit, ami az ő titka. Talán épp ez volt benne a lényeg, hogy a titkot
magával vitte.
Amikor visszautaztam
Seattle-be, tudtam, hogy nem maradok. A városban szúrós eső szitált, az emberek
úgy kóvályogtak, mint a zombik. Nem is olyan rég én is egy voltam közülük. Bár
a cégnél ígéretes karrier várt, amiről sokáig azt hittem, hogy az volt mindig a
vágyam, de a nagyi pulcsija felélesztette egy régi vágyam, amit még azelőtt
elnyomott a társadalom felé való megfelelni vágyás, mielőtt ambícióvá érett
volna.
Visszaköltöztem Austinba. Nem
mondom, hogy minden könnyen megy, de azt csinálom, amit szeretek, és úgy
látszik, értek is hozzá. Novellákat, regényeket írok, amik már erőlködés nélkül
buggyannak elő belőlem. Talán nem lesz egyszerű áttörni a falakat, amelyek a
szíveket és az elméket veszik körbe, de van időm. Amikor pedig hűvösebb
reggeleken a nagyi pulóverét viselve, egy bögre gőzölgő kávéval a kezemben kimegyek a kis bérelt házikó hátsó
kertjébe, a madarak azonnal dalra fakadnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése