Tyll Forest
A TALÁLMÁNY
Ben Lowell olyan
fickó volt, akit senki sem kedvelt igazán, sőt, ő sem kedvelt senkit. Senkit és
talán semmit. Na jó, esetleg a Budweiser-t, mert csak azt ivott, de volt már rá
példa, hogy szokásos bárszónoklatában a sörmárkát is kiosztotta rendesen.
Folyamatosan beszélt, volt, hogy órákig be nem állt a szája. E folyamatos
beszéd azonban nem művészeti elemzésekben, elfogulatlan eszmefuttatásokban vagy
hétköznapi viccmesélésben nyilvánult meg, hanem masszív, vaskos kritikában.
A bár törzsközönsége
csak azért nem apadt, mert szerették a tulajt, Owen Klarsont, aki Ben
Lowell-lel ellentétben egy kedves, csöndes, joviális pasas volt. Ben Lowell-t
ki nem állhatták. Mégis nap, mint nap hallgatni kényszerültek a folytonos
dumáját. Megtehették volna, hogy beszólnak neki, hogy hagyja már abba, mert
senki sem kíváncsi a mondókájára, de azután, hogy Griff Nolan-t egy beszólásért
félholtra verte hátul a kukák mögött, senki sem mert szólni neki. Ben Lowell
szívesen alkalmazott testi fenyítést azoknál, akik nem viseltettek irányába az
általa előírt tisztelettel. Tette ezt többszörös előnnyel, ugyanis egyrészt
rendőr volt és a polgármester kuzinja, másrészt akkora, mint egy kétajtós
szekrény. Egy olyan kis városkában pedig, mint Regmont, eléggé belterjes a
hatalom, s szereti is fitogtatni erejét.
Ben Lowell kritizált,
szidott, megítélt mindent és mindenkit. Ezen a kora nyári délutánon éppen a
kínaiak voltak soron.
– Azt mondják,
ördögök ezek a sárgák – kezdte velős elemzését a nagydarab férfi, harmadik
sörét kortyolgatva. – De mondok én nektek valamit. Az ördög egy intelligens
valaki, aki számtalan eredeti dolgot kitalált. Vallásokat meg a sok rohadt
számítógépet, bankrendszert és egyebeket. Mert lefogadom, hogy ezek mind az ő
művei.
Lowell hatalmas
böfögést eresztett meg, olyan hangosat, mint egy hajókürt.
– Szóval ostobaság
ezeket a sárgákat egy ilyen intelligens, eredeti fickóhoz hasonlítani, mint az
ördög. Mert nézzük meg, mint csinálnak? Azt mondják, ősi kultúrájuk van, meg
gyógyászatuk. Oké, azt a bazi nagy falat nem lehetett semmi felhúzni, de
legyünk őszinték. Elég idő alatt a leghülyébb kőművesek is felhúznák, ha elegen
vannak hozzá. Ezek meg? Annyian vannak, hogy má’ még! Szóval, ne magyarázzák már
nekem az okosok, hogy hű, micsoda kultúra! Lófingot! Meg a gyógyászatuk.
Szadista perverzió, nem több. Teledöfködik a szerencsétleneket egy halom tűvel,
az meg már úgy néz ki, mint egy rohadt sündisznó, ezek meg azt állítják, ettől majd
meggyógyul. De megmondom én nektek, hogy mi gyógyul meg ettől! A sok sárga
kuruzsló pénzügyi helyzete. Mert nem ám ingyen művelik ezt a szemét boszorkányságot, hanem még pénz is
kérnek érte.
Egy gyors korty, majd
még egy büfi.
– Na és a kajájuk!
Ehh… hányinger. Ettetek már kínai kaját? Itt nincs büféjük, mert itt rendes
népek laknak, akik normális amerikai sztéket esznek. Ide nem jönnek, de csak
próbálják meg! Na szóval, úgy néz ki a kajájuk – az összes! – mint a takonyba
áztatott szar. Belefőznek mindent: kutyát, macskát, egeret, patkányt meg
bogarakat, tán még a halottaikat is. Feldobja a talpát valamelyik öreg? Zsupsz,
megy a taknyos szószukba. Kinyírnak valakit az egymás közti bandaháborúikban?
Hulla nuku, mert megy a taknyos szószba! A sok idióta barom meg azt kajálja. Ehh, így megy ez ezeknél, nekem
elhihetitek! Mert mit adtak ezek a világnak? Semmit! Csak másolni tudnak. A
becsületes fehér ember feltalál valamit, levédeti, ezek meg csak úgy lemásolják
és elkezdik a tömeggyártását. Gyártják, csak sokkal szarabb minőségben. Semmi
sem jön nekik saját kútfőből, csak másolnak, lopnak. Ebből pedig egyenesen le
lehet vezetni, hogy a sárgák nem mások, mint majmok. Úgy is néznek ki, ami azt illeti. Mert mit csinál a majom?
Utánozza az embert. Összevissza ugrál, vinnyog és szarik szanaszéjjel. De nem
képes magától kitalálni semmit. Az úgynevezett harcművészetük is. Ugyan! Ugrálnak, meg
vinnyognak, síííí, meg sááááá... Ugyan! Egy normális, emberes pofon, az kell
nekik! Akkor ugrabugráljanak! Mindent ellopnak, aztán a szarukkal elárasztják a
világot. De mondok én nektek valamit, és ezt készpénznek vehetitek!
Lowell újra húzott
egy jó nagyot a söréből, kiitta, majd az üres poharat odacsapta a pultra.
– A saját szarukba
fognak belefulladni! Kína tele van a rohadt gyáraikkal, mert még a mi üzletembereink is, a
rohadék árulók, ezekkel gyártatnak mindent, nem kell nekik a becsületes fehér
ember munkája. Így aztán ott Kínában szépen elszennyeződik minden, de
megérdemlik. Mondom én, hogy majmok. Majmok és kész!
Lowell körbe nézett,
hogy van-e valakinek ellenvéleménye. Várta, hogy helyeseljenek, de senki sem
bólogatott vagy mutatta jelét, hogy a helység betonbástyája micsoda igazságokat
osztott meg.
– Nem szóltok semmit?
He? Most nincs igazam? Na, ki az, aki szerint nincs igazam?
– Én vagyok az, aki
szerint önnek nincs igaza – hangzott a válasz a bejárat felől. Lowell
olyannyira beleélte magát a mondókájába, hogy észre sem vette, amint bejött a
férfi, aki történetesen éppen kínai volt.
– Anyám, hát ilyet! –
mondta Lowell, és felállt a bárszékről, hogy jól látszódjon csaknem hét láb
magas termete. Két kezének hüvelykujját
beakasztotta a nadrágszíjába, hogy tekintélyesebbnek hasson, s bár nem volt
rajta rendőr egyenruha, az újonnan betérő ázsiai így folytatta:
– Nos, biztos úr, azt
kell mondanom, ön tévedett az iménti kis eszmefuttatásában velünk, kínaiakkal
kapcsolatban. – A férfi akcentus nélkül beszélt, a hangja erős volt és
határozott. Odament, egészen közel a nagydarab férfihoz, és feltekintve rá,
egyenesen a szemébe nézett.
– Az pedig, hogy
tévedett, még hagyján, de nyilvánosan sértéseket is hangoztatott, amit lévén
magam is kínai származású, nem hallgathatok szó nélkül. Szóval, biztos úr,
nyomatékosan felkérem, hogy itt és most kérjen bocsánatot!
Ben Lowell hangosan
felröhögött.
– Né’ má’, makog a
majom! Most mi lesz, tán lekaratézol?
A kínai férfi nem
volt kimondottan alacsony ember, de Lowellnek a hónaljáig ért, és körülbelül a
dereka volt olyan vastag, mint a rendőr karja. A bár vendégei, arcukon
szorongással nézték a jelenetet, mindannyian a kínai fickót féltették.
Féltették és sajnálták is egyben.
– Eszemben sincs,
biztos úr. Az ilyesmi csak az ostoba akciófilmek idétlen kliséiben fordul elő.
Lowell nem értette a
„klisé” szót, de hogy leplezze tudatlanságát, még keményebb hangon szólalt meg.
– Majom úr, te új
vagy itt, szóval elmondom, hogy mi errefelé a dörgés. Jól figyelj…
– Elnézést, biztos úr
– vágott közbe a kínai, felemelve mutatóujját, és Owen felé fordult, aki
beharapott alsó ajakkal állt a pult mögött, és idegesen törölgetett egy
poharat. – Előbb innék valamit, mondjuk egy jó hideg sört, ugyanis nagyon
kiszáradt a szám. Tulajdonképpen ezért is tértem be, nem holmi közjátékot
előidézendő.
Lowell szeme kigúvadt
a meglepetéstől és a dühtől. Már eldöntötte, hogy az ázsiai nem a saját lábán
fog kimenni a bárból. Hirtelen, fenyegető mozdulattal Owen felé mutatott, és
szinte ordítva mondta:
– Owen, ha ki mered
szolgálni ezt a majmot, velem gyűlik meg a bajod!
A bártulajdonos még
mindig, gépiesen törölgetve a poharat, csak mekegett-makogott.
– Ben, de én… ez itt
egy bár, és ő is…
– Kuss! Azt mondtam,
ennek a majomnak nem adsz sört!
Egészen közel tolta
már vöröslő nagy arcát a kínai arcához, és vicsorogva recsegte:
– Sajnáljuk, majom
úr, de itt nincs majomeledel. A majmok pedig sört nem kapnak. Most pedig
imádkozz…
A gyomrok már
összeszűkültek a feszültségtől, egyedül a kínai fickón nem látszott idegesség.
Olyan nyugodt volt, mint a hegyi tó víztükre egy szélcsendes őszi délután.
Ismét felemelte mutatóujját. A többiek attól tartottak, hogy Lowell elkapja
hatalmas mancsával, és egy reccsenő hang kíséretében kitöri az ujjat. De nem
tette, és a kínai ugyanolyan nyugodt hangon beszélt, ahogy az előbb.
– Biztos úr, ön azt
mondta az előbb, hogy mi, kínaiak semmit sem tudunk feltalálni, mindent csak
ellopunk. Ezt többszörösen is tudnám cáfolni, de az ön ez irányú hiányos lexikális
tudása miatt teljesen fölöslegesnek tartom. Mondott még több ostobaságot is, de
most mégis inkább a találmányok témakörénél maradnék. Szeretném ugyanis kézzel
fogható példával cáfolni az ön állítását. Bemutatnám önnek az egyik
találmányomat, ha megengedi.
Lowell-ben forrt a
düh, mégsem tudott megszólalni a meglepetéstől. A kínai benyúlt a zsebébe, és
egy apró kis szerkentyűt vett elő, ami úgy nézett ki, mint egy garázskapu
távirányítója. Maga elé tartotta, és megnyomott rajta egy gombot. Az apró
tárgyból hirtelen kékes fény villant elő, s a sugár éppen Lowell
mellkasának ütközött. Ami ez után történt, az zajos tetszésnyilvánítást váltott
ki a bár vendégeiből és a csaposból is.
– Nemsokára erről a
találmányról beszél majd az egész világ. Ugye, hogy remek? – A kínai széles
mosollyal nézett körbe, visszatéve zsebébe a tárgyat.
– Fantasztikus
találmány! – helyeseltek a vendégek, és megemelték poharukat az ázsiai felé.
– El tudják képzelni,
hogy milyen mértékben fogja ez forradalmasítani a szállítást, a raktározást, a
hulladék kezelését, sőt, még az utazást is? Csak egy gond van, a visszaállítást
még nem sikerült kimódolnom. De közel vagyok a megoldáshoz, nemsokára azt is
szemléltetni tudom. Akkor pedig új korszak kezdődik az emberiség életében!
– Úgy legyen! –
helyeseltek a vendégek, és arcukon megkönnyebbült örömmel mosolyogtak a
férfira.
– De most, ha lehet,
kérnék egy jó hideg sört, elvégre azért jöttem – fordult Owen felé, aki máris
kitett a pultra egy pohár tökéletesen csapolt Budweisert. Még a habot is
egyenesre igazította egy fa spatulával, ahogy azt jobb helyeken teszik.
– Kérem, fogadja el
ezt, mint a ház ajándékát. Sőt, bármikor szívesen vendégül látjuk egyre,
ugorjon be, ha ismét erre jár! – Owen Klarson őszinte tisztelettel nézett új
vendégére.
– Ó, nagyon köszönöm!
Alkalmasint élni is fogok a lehetőséggel, de csak ritkán vagyok átutazóban
errefelé.
A kínai lassú
kortyokkal, de egy húzásra kiitta az aranyló nedűt. Mikor végzett, az emberek megtapsolták.
– Ó, köszönöm! Ez
csodálatos volt. Na, ilyen sört valóban nem tudnak a kínaiak gyártani! – mondta
nevetve, és a többiek vele nevettek.
– Most pedig mennem
kell, köszönöm az italt, és további szép napot önöknek! – Elindult az ajtó
felé, de félúton még visszafordult.
– Ja, és kérem,
vigyázzanak a biztos úrra. Ez a dolog kissé megviselte, de amúgy nem lesz vele
semmi baj.
– Ne aggódjon,
gondunk lesz rá! – mondta Owen, és az ajtóig kísérte a férfit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése