LÉPÉSELŐNY, LÉPÉSHÁTRÁNY

Tyll Forest

LÉPÉSELŐNY, LÉPÉSHÁTRÁNY

 Az üvegajtó némán nyílt ki előtte. Odament a sorszámkiadó automatához és az érintőképernyőn addig navigált a választási lehetőségek között, amíg meg nem találta a számára megfelelő opciót. A masina közepén lévő nyílásból zümmögve kunkorodott elő a cetli, amin a 708-as szám állt. Gyorsan körbepillantott, s amikor megállapította, hogy sokan vannak, úgy döntött, hogy inkább a magával hozott könyvbe temetkezik, mint hogy az éppen soron következő számok megjelenését figyelje a kijelzőn. Különben is, minden egyes új szám megjelenését csilingelő hangjelzés kíséri, elég csak akkor felpillantania.

 Mivel sokan várakoztak a bankban, minden széken ült valaki. Ülve ugyan kényelmesebb a várakozás, főleg, ha olvas az ember, de beletörődve sorsába, a falnak támaszkodott egy olyan helyen, ahonnan csak fel kellett pillantania, és máris látta a kijelzőt.

 Mindössze három ügyintéző dolgozott, így volt ideje bőven. Elővette táskájából az izgalmas regényt. A könyv olyan volt számára, mint egy ajtó. Még küllemében is hasonlít egy ajtóra, aminek borító fedele maga az ajtólap, s amikor kinyitja, beléphet egy másik világba. Most egy olyan világba lépett be, ahol egy őrült orvos garázdálkodott, s tudományát nem a gyógyítás, hanem a szenvedés szolgálatába állította. Mi emberek szeretjük a rémmeséket, de csak ha nem velünk történnek meg. Olvasóként biztonsággal léphetjük át a kaput jelentő könyvborítót, amin át öröm, bánat, élvezet vagy szenvedés tanúi lehetünk. Talán van ebben valami perverz, amit az ember csak a kukkolók esetében ismer el perverzióként.

 A fali készülék viszonylag sűrűn jelzett, így sűrűn kellett visszalépnie e másik világból, nehogy elszalassza a sorát. Csaknem két teljes fejezetet olvasott el, amelyekben a doktor úr ismét új pácienseket áldozott fel elborult elméjének véres oltárán, amikor az egyik csengetésnél felnézve végre a 708-as számot látta a kijelzőn. Gyorsan becsukta a könyvet, otthagyva az izzadó homlokú orvost egy szikével a kezében, s joviális mosolyával odajárult a számára kijelölt ügyintéző asztalához.

 – Üdvözlöm, Mr. Osborn! Miben segíthetek? – kérdezte a nő meglepett arccal. – Csak nem elfelejtett valamit?

 Meglepődött a kérdésen, no és azon, hogy a nő tudja a nevét, holott még be sem mutatkozott. De nem akart most ezen elgondolkodni, inkább leült, és elkezdte a mondókáját.

 – Szép napot. Nem olyan rég egy energia részvény alapú megtakarítási számlát nyitottam önöknél, és most szeretném a számlán lévő összeget felszabadítani.

 A nő először csak furcsán nézett, aztán elnevette magát.

 – Mr. Osborn, maga valami komikus, ugye? Köszönöm, hogy jókedvre akar deríteni, biztos látta rajtam az előbb, hogy magam alatt vagyok, de higgye el, az előbbi kedvessége is sokat számított.

 Dean Osborn nem értett semmit. De a nő látható derültséggel folytatta.

 – Ha esetleg meg akar hívni egy kávéra, közlöm, hogy ez itt egy munkahely, körülbelül tíz kamera van minden alkalmazottra állítva, a magánéletünket e falakon kívül kell bonyolítanunk. Ráadásul férjes asszony vagyok. Ön igazán kedves ember, de…

 – Várjunk csak, hölgyem… – Dean az íróasztalon lévő névtáblára pillantott – Clara! Kedves, Clara. Nem értem, miről beszél. Én csak a számlám ügyében jöttem. Elég sokan vannak itt, elég sokat is várakoztam, higgye el, nincs szándékomban senki idejét rabolni, én…

 – Mr. Osborn, a számláját húsz perce szabadítottuk fel. – Clara, az ügyintéző arcáról eltűnt a mosoly. – Ha ez valami vicc, akkor nem alkalmas sem a hely, sem az idő, Mr. Osborn.

 – Felszabadították a számlámat – mondta Dean, és bólintott. – Ez remek. De hogy tették ezt az engedélyem, a kérésem nélkül? Tudtommal nincs tartozásom a bankjuk felé.

 Az ügyintéző arca már feszült volt.

 – Nézze, Mr. Osborn, ne játsszuk ezt, ha kérhetném. Ha gondolja, hívhatjuk a biztonságiakat, vagy bárkit, nekem mindegy. Körülbelül húsz perccel ezelőtt ön ugyanitt ült, és teljesen szabályos úton, az ön kérésére, az ön beleegyezésével, amit aláírásával is igazolt, felszabadítottuk a megtakarítási számláját. Huszonkétezer dollárt, a teljes összeget. Tessék, itt is van. Még szinte meleg az ön aláírásától.

 Csakugyan ott volt. Az ő aláírása. Minden tökéletesen, szabályosan. Megszédült.

 – Nézze, Clara, úgy érzem, itt valami nagyon nincs rendben. Én már vagy negyven perce várok itt. Nem lehettem itt húsz perccel ezelőtt, nem írhattam alá ezt itt, nem kaptam egy centet sem.

 – Márpedig itt ült, kedves volt, vicces – ami jól is esett –, és aláírt. Tőlem egy centet sem kapott, a pénzt a pénztárból vehette fel, ott ni. – Clara a pénztárablak felé mutatott lakkozott körmével.

 – Ha esetleg amnéziában szenved, arról én nem tehetek. Mellesleg jól érzi magát, Mr. Osborn? Esetleg nézzen bele a táskájába, ott van a kifizetésre feljogosító irat, amire a pénztárban kiadják az összeget. Elfeledkezett róla?

 Mint kiderült, már felvette a pénztárban a huszonkétezer dollárt, és távozott is a bankból. De ő erre valahogy nem emlékezett. Nem emlékezhetett, hiszen nem vett fel semmilyen pénzt. Úgy érezte, a bolondját járatják vele. A biztonságiak is igazolták, hogy látták távozni. Nem értett semmit. Talán összeesküdtek ellene?

 Követelte, hogy nézzék meg a bank biztonsági kamerái által készített felvételeket, de közölték vele, hogy az nem olyan egyszerű. Szánakozó, de egyre idegesebb arcukból látta az alkalmazottakon, hogy hülyének nézik. Még hallotta is a sustorgásukat, amint arról beszélnek, hogy szegény ördög, biztos megártott neki a kinti meleg, elfelejtette, mi történt vele egy fél órája. Amikor aztán felajánlották neki, hogy szívesen hívnak egy orvost, úgy döntött, hogy inkább távozik. Nem hagyhatta a dolgot ennyiben, hiszen sok pénzről volt szó, de le kellett higgadnia. Valami hiba történt a bank rendszerében, vagy… De hát a dolgozók fejében történt a hiba? Hiszen mind látták őt, emlékeztek rá, ott volt az aláírása a papírokon.

 Kinn ült a bank előtti parkban egy padon, és gondolkodni próbált. De ilyen abszurd helyzetben semmi sem jutott az eszébe. Tán valaki, aki Dean Osborn-nak adta ki magát? De hát ki ő? Egy ismeretlen átlagember, nem több. Az a valaki pedig ugyanúgy nézhetett ki, mint ő, és ugyanolyan személyi okmányokat kellett felmutatnia…

 Megfájdult a feje. Túl sok volt a lehetetlen faktor ebben az egészben. Mint egy rossz álom. Odasétált a park közepén lévő kis ivókúthoz, és vizet loccsantott az arcára, aztán a hajára, az egész fejére. Azt sem bánta, hogy eléggé vizes lett az inge.

 Megtörölte a kezét csak úgy a nadrágjába, és elővette a mobilját. Szüksége volt most valami emberi hangra, olyanra, akit jól imer.

 – Dean, haver! – Brett Losinsky kamaszos, vidám hangja jólesett neki. – Ilyen is ritkán van, hogy ilyen sűrűn hívsz. Csak nem meggondoltad magad, és elviszel engem is valami jó kis bulis útra abból a huszonkétezerből? – Ez az utóbbi mondat viszont már nem esett jól neki.

 – Brett, miről beszélsz? Vagy két hete nem beszéltünk. – Ez így is volt. Legalábbis ő úgy tudta.

 – Ha neked ennyi a két hét, akkor a méretekkel is hadilábon állhatsz – Brett felvihogott. – Elképzelem, ahogy Laurának bemutatod mennyi a húsz centi. Anyám, Dean, nagy fazon vagy!

 Egy darabig állt ott, kezében a mobillal, amit maga előtt tartott, és úgy nézett rá, mint egy érdekes rovarra. Brett hangja még így is kihallatszott.

 – Haver, azt kell mondjam, jól teszed, hogy elkezdesz végre élni. Elvégre mire is gyűjtenél? Szar munkád van, de van egy klassz nőd. Menjetek el ejtőzni valami déltengeri szigetre, és koptassátok el egymásét. Majd posztold ki a fészre, a fotókat én is látni akarom!

 Visszatette a telefont a fülére. Olyan hangon szólt bele, mint akit éppen kivégzésre visznek.

 – Brett, ha ez valami vicc, amiben igen sokan benne vannak, akkor nem díjazom. Kíváncsi kamera vagy mittudomén. Egyébként mikor hívtalak?

 – Ne izélj már! Talán tíz perce. Itt is van a híváslistán. Valami gond van, haver? Jól vagy? Meleg van ma, lehet, hogy sokat voltál a napon. Nekem is tocsog a hónaljam…

 Megszakította a vonalat. Egy darabig még farkasszemet nézett a telefonnal, aztán zsebre tette. Úgy gondolta, hogy jobb, ha most nem telefonál. Néhány másodpercre kiürült az elméje.

 Talán túl sok marhaságot olvasott össze. Időutazókról, párhuzamos világokról, és most a meleg hatására egy kicsit megzakkant. Biztos van ilyen.

 Leült a padra, kinyitotta a táskáját, és alaposan átkutatta. Nem volt nála semmiféle irat arról, hogy pénzt vett volna fel a bankból. Ahogy huszonkétezer dollár sem volt nála. Ha egyszerűen megzakkant, és valóban felvette azt a pénzt, akkor hasadt személyiségének másik fele, amiről nem tudott, esetleg elrejthette a pénzt, vagy kidobhatta. De mi az, amit nem rejthetett el? Ha valóban telefonált tíz perce, akkor annak nyoma kell hogy legyen a telefonja híváslistájában!

 Megnézte a híváslistát, de nem találta semmi jelét, hogy Brettet felhívta volna. Az utolsó hívása Brett felé valóban több mint két hete történt a hívásnapló tanúsága szerint.

 Belenézett a pénztárcájába. Ha huszonkétezer dollárt nem is, de két húszast meg némi aprót talált benne. Elindult hát, hogy keressen egy büfét, ahol leülhet, gondolkozhat, és egy hamburger meg egy sör mellett talán helyrerázódnak a dolgok.

 A büfés egy nagydarab mexikói volt. A kínálatban a szokásos dolgokon kívül volt még valami saját specialitás, húsos-babos szendvics. Úgy gondolta, kipróbálja.

 – Látom, ízlett a specialitásom, mister, de a sok csípős babbal nem árt vigyázni egy ilyen meleg napon, ha érti mire gondolok…

 A mexikóinak olyan nevetése volt, mint a disznóröfögés. De nem csak ettől ment el az étvágya, hanem leginkább attól, hogy a büfés szerint már az előbb bevágott egy húsos-babos szendvicset, sőt, még egy Coronitát is legurított utána, csaknem egyhúzásra.

 Dean nem hisztériázott. Tulajdonképpen sosem volt hisztérikus alkat, megvolt az a ritka képessége, hogy a válsághelyzeteket is hideg fejjel kezelte. Olyan közel ment a pulthoz, amilyen közel csak tudott, és mivel magas és sovány ember volt, könnyedén oda tudott hajolni a büféshez. A mexikói furcsán nézte, de meg sem moccant. Dean pedig mélyen beszívta a levegőt és hosszan rálehelt a fickóra. A férfi szeme kikerekedett, de közben összehúzta koromfekete szemöldökét.

 – Kedves uram, érez esetleg a leheletemen fűszeres illatot, továbbá sörszagot?

 – Nézze, haver, én…

 – Érez, vagy sem? Egyszerű kérdés, a válasz is ugyanilyen egyszerű lehet. Ha ugyanis én nem olyan rég itt ettem és ittam, éreznie kell. Nos, érez vagy sem?

 A büfés hátrább lépett és rögtön előjött belőle az a fajta agresszió, amit a félelem szokott szülni.

 – Haver, azt ajánlom, húzzon innen, amíg megteheti, és ne lehelgessen rám, mert…

 – Érzi vagy sem? – ismételte meg a kérdést Dean immár hangsúlyosabban.

 – Ennyi dilinyóst! – kiabálta a mexikói. – Nem, nem érzem. De mit számít ez? Maga valami őrült?

 – Köszönöm, csak ennyit akartam tudni – felelte Dean, és hátat fordítva a már spanyolul káromkodó férfinak, határozott léptekkel elindult haza. Ha ez a valaki, aki olyan, mint ő és azt teszi, amit ő, akkor oda is megy, ahova ő. Evidens, hogy haza is ugyanoda tér, bármilyen abszurdnak is tűnjön. Ha játszani akar, ő benne van, meg hát láthatóan amúgy sincs más választása, hiszen egyelőre lépéshátrányban volt vele szemben. Persze, hacsak nem a megroggyant elméjében játszódik mindez.

 Laura a nappaliban ült a kanapén, kezében egy pohár gyümölcslevet tartott.

 – Hol az a babos izé? Tudtam, hogy hozol nekem is, egy ilyen menet után megéhezik az ember lánya.

 Dean sóhajtott. Mintha számított volna erre.

 – Babos izé… – motyogta.

 – Ne már, Dean, azt hittem, hozol. Akkor minek rohantál el? Éreztem rajtad, hogy valami fincsi fűszereset ettél, és mondtam is, hogy disznóság, hogy nekem nem hoztál. De tudod mit? Nem baj, mert amit műveltél velem fényes nappal, az kárpótol. Jesszusom, utoljára a kocsiban keféltünk ekkorát, emlékszel? Csillagokat láttam. De minek rohantál el, ha nem a szend…

 – Szóval szeretkeztünk is – sóhajtott újra Dean. – és valóban annyira jó volt? Esetleg jobb, mint velem?

 Laura letette a poharat a kisasztalra és felállt. Kerek arcán aggodalom felhői jelentek meg.

 – Dean, édesem, jól vagy? Furcsán beszélsz.

 – Furcsán beszélek – ismételte meg Dean, bamba arckifejezéssel. A feleségét az előbb valaki úgy megdöngette, hogy állítólag „csillagokat látott”. De az a valaki nem ő volt.

 Lehuppant a kanapéra, két kezét az ölébe ejtette. Laura mellé ült és a hátát simogatta. Azzal a kezével, amivel nemrég még annak a fickónak a farkát… De Laura nem tehetett róla. Itt valami komoly összeesküvésnek kellett lennie.

 – Baj van, drágám? Furcsán viselkedsz. – Laura hangja kedves volt, mint mindig, amikor érezte, hogy férjének gyengédégre van szüksége.

 – Semmi baj, kicsim. Tudod, a munkahely, meg minden… – hazudta Dean. Értelmetlennek találta a magyarázkodást. Laura úgy sem értené. Hogyan is értené, amikor még ő maga sem ért semmit. Elkezdte összeszedni azt, amit eddig tudott.

 Ma valaki a bankban mindössze húsz perccel megelőzve őt, felvette helyette a megtakarított pénzét. Valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő, a hangja, a ruházata, mindene, még a személyes okmányai is ugyanazok. Nem tudta, hogy ez miképpen lehetséges, de ráér ezzel később foglalkozni. Az a valaki az ő telefonjáról – ami nem az ő telefonja volt, hiszen az nála volt, de ebbe belegondolni is őrjítő – hívást kezdeményezett a barátja, Brett felé. Ez a valaki úgy gondolta, hogy kipróbálja egy mexikói büfés specialitását. Aztán ez a valaki ugyanazt teszi, ami neki is eszébe jutott, történetesen azt, hogy hazamegy és gyönyörű felesége karjaiban oldja fel a felgyülemlett feszültséget, egy kiadós szeretkezés formájában. Ez a valaki mindig pontosan azt teszi, ami az ő szándéka. Ugyanazt, csak lépéselőnyben. Tökmindegy, hogy milyen indíttatásból. Hiszen ő frusztráltan, lehangoltan ment a büféhez, a másik valószínűleg jókedvűen, hiszen volt nála huszonkétezer dollár, az ő pénze. Ő frusztráltan tervezte, hogy elkapja Laurát, aminek hatására megnyugszik, és jobban átlátja a dolgokat, a másik viszont nem lehetett frusztrált, hiszen őt nem előzte meg senki. De a lényeg, hogy mindig megtette azt, ami az ő szándéka volt, csak előbb, mint ő.

 Vagy létezik egy tökéletes mása, vagy valóban ő volt az, egy másik Dean. Bármilyen furcsának is tűnt, az elsőt ki kellett zárnia: a telefon, az iratai és Laura mind azt igazolják, hogy az a másik csakugyan ő kellett, hogy legyen. Fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, de tudta, hogy ha ezen túl sokat agyal, beleőrül, míg az a másik vígan átveszi az életét. Hiszen a pénzét már el is vette. Le kell állítania, bárhonnan is keveredett ide. Meg kell szabadulnia tőle.

 Laura simogatása megnyugtatta. Az asszony szép volt és kedves, mint mindig. Szép és kívánatos. Érezte, hogy a vér az ágyékába szökik, de tudva, hogy „az” előtte benne járt, lelohadt a kedve.

 – Most el kell mennem, drágám – mondta az asszonynak és felállt.

 – Biztos, édes? Nem nézel ki valami jól… Főzök inkább egy teát…

 – Nem, köszönöm, édes vagy. Most el kell mennem itthonról. Valamit nagyon gyorsan el kell intéznem. Egyet kérek: bárki jön, ne engedd be. A telefont se vedd fel senkinek, legalább egy órán át!

 – Úristen, Dean, megrémítesz! Mibe keveredtél?

 – Nyugodj meg, semmi olyanba, amitől félni kellene. De meg kell ígérned!

 – Megígérem, de mit?

 – Hogy nem engedsz be senkit. Még engem sem!

 Laura a mennyezet felé emelte az arcát és a hajába túrt.

 – Dean, tudod te, mit beszélsz? Aggódom érted. Mi az, hogy téged se engedjelek be? Hiszen van kulcsod!

 – Ha belülről rázárod a reteszt, én sem tudok bejönni. Na, és ide figyelj!

 Dean elővette a kulcsát és odaadta Laurának.

 – Most már nincs nálam kulcs. Tehát ha úgy tűnik, hogy forog a kulcsom a zárban, az nem lehet, mert nekem nincs kulcsom. Tartsd bezárva a reteszt, és akkor se nyisd ki, ha könyörgöm, hogy engedj be!

 Laura elsírta magát.

 – Dean, én nem… mi történik? Mi van veled?

 Dean magához ölelte a feleségét.

 – Semmi olyan, drágám, amit ne tudnék megoldani. Ne félj. Velem minden rendben lesz, sőt, velünk is, minden rendben, de ezt most… meg kell ígérned!

 Belenézett a könnytől ázott zöld szempárba. Jól ismerték egymást. Laura ismerte őt a legjobban a világon. Ha ő is Dean-nek hitte azt a másikat, akkor az tényleg ő. Egy másik Dean. Laura mindig bízott a férjében. Tudta, hogy most sincs más választása, bár semmi sem értett.

 – Rendben, Dean, megígérem. De meg kell ígérned neked is valamit. Minden rendben lesz veled, velünk. Ezt ígérd meg nekem! Ismerlek, mindig tudtad, mit teszel. Bízom benned.

 Ez volt az ő közös záloguk. A bizalom. Erre bármit fel tudtak ők ketten építeni, és Dean tudta hogy ez most az ő szerencséjük.

 – Minden rendben lesz, kicsim. A telefont is kapcsold ki.

 – Ez egy agyrém, de legyen. Várlak vissza. Nem lesz nálad kulcs.

 – Nem lesz.

 Már meg sem lepődött, amikor tesztelve saját elméletét, bement egy rövidáru boltba és egy pár zoknit vett.

 – Ebből a zokniból sosem elég egy pár, mi? – kacsintott rá az eladó. Ő visszakacsintott, és csak úgy, ötletszerűen továbbment egy másik üzletbe, ahol egy üveg hideg kólát vett. Ügyelt rá, hogy kisbolt legyen, ahol emlékeznek rá. Az eladó természetesen emlékezett, még meg is jegyezte, hogy ebben a dög melegben nem tud az ember eleget inni. Ekkor Dean elhatározta, hogy eljött az idő. Elméletét beigazoltnak látta: bármit tesz, az a másik előbb megteszi, teljesen mindegy, hogy mi az indíttatás. Hiszen ők ketten nem lehetnek azonos lelki állapotban. Sőt, úgy sejtette, hogy a másik Dean nem is tud róla. Ha pedig nem tud róla, akkor ez már az ő lépéselőnye lehet. De erről is meg kellett győződnie.

 Volt még annyi pénze, hogy mozijegyet vegyen. Filmkezdés előtt, az utolsó pillanatban ment a pénztárhoz. A kedvenc helyére kért jegyet, a tizedik sor közepére. Napközben a mozik fél házzal se mentek, szóval volt hely bőven.

 Görnyedt testtartásban, arcát eltakarva ment be a már sötét nézőtérre. Rögtön le is izzadt, amikor meglátta saját magát, amint a vásznat bámulja. A másik Dean egy pillanatra felé nézett, de mivel arca takarásban volt, és a ruházatából sem sok látszott, nem ismerhette fel.

 Lopva nézte saját magát a film alatt. Hihetetlen szituáció. Vitathatatlanul ő volt az.  Dean Osborn. Valahogy megkettőződött? Hiba csúszott a téridő-kontinuumba? Nem tudott válaszolni e kérésekre. Egyet viszont biztosan tudott. Ez az alak éppen az ő életét bitorolja, ha akaratlanul is, ráadásul lépéselőnyben. De most ezt a lépéselőnyt megakasztotta. Itt ültek, egy időben, egy térben. Amit ő akar tenni, azt a másik Dean előbb megteszi. Nem számít az indíttatás. A tettek bekövetkeznek, mint ha meg lenne írva… Dean Osborn szája – az igazié – kegyetlen mosolyra húzódott. Ha a pénzét már nem is, de az életét visszaszerzi.

 Az elhagyatott rakpart teljesen üres volt, amikor kezében egy betontömbbel lépkedett a víz felé. A betontömb egy kötéllel volt a nyakához kötve. Lassan ment, nem sietett. Az éjszakai levegő is fülledt maradt, a nappal múlása nem hozott enyhülést. A folyó egykedvűen zúgott odalenn, sötét áradata ki tudja mennyi titkot őrzött. Csakugyan elszánta magát, hogy véget vet ennek az egésznek. Elképzelte, milyen fájdalmas lesz a fulladás, de nem tehette meg, hogy előtte bekábítja magát. Úgy gondolta, a rozsdás vasúti híd alatt jó lesz. Arrafelé a víz is jó mély lehet, és a sodrás is erős. Mindent gondosan eltervezett.

 Megállt, nekilátott, hogy levegye a cipőjét. Kibújt a táskaszíjból is, a barna bőrtáskát letette maga mellé a földre. Ekkor valamiben majdnem elbotlott.

 Egy pár cipő állt üresen ott, ahol a sajátját akarta hagyni, mellette egy barna bőrtáska. A sötétben alig lehetett látni, de ugyanolyan cipő, ugyanolyan táska, mint az övé. Odalenn sötéten hömpölygött a folyó, s valahol az alján egy ugyanolyan férfi, mint ő, éppen most…

 Gyorsan visszabújt félig lehúzott cipőjébe, és a táskáját is visszavette. Leoldozta a nyakából a követ és bedobta a folyóba. Öblös csobbanást hallott, valószínűleg ma éjjel ez már a második, csak test nélkül. Elmosolyodott, és berúgta a vízbe az üresen álló cipőket is. A táskát egy darabig nézte, majd egy fintorral azt is berúgta.
 – Nincs benned semmi olyan, amire nekem szükségem lehet – mondta, azzal fütyörészve elindult haza, gyönyörű feleségéhez. A vén hídon tehervonat zötyögött át, a fémes zakatolás elnyomta Dean Osborn vidám füttyét. Végre, szabad volt.

 – Drágám, még soha nem szeretkeztünk így! Olyan, mint ha kamaszok lennénk!

 Laura remekül érezte magát. Nem akart kérdezősködni, hogy merre járt Dean egész éjszaka, nem érdekelte semmi, csak hogy végre minden ismét rendben van. Majd elmeséli, ha eljön az ideje, de ha nem, az sem baj. A feltétlen bizalom volt kettejük kapcsolatának záloga.

 Egymás mellett fekve pihegtek, izzadtan, boldogan. Ekkor a férfi hirtelen felpattant az ágyból és kiszaladt.

 – Meglepetés! – mondta ünnepélyesen, amikor visszajött, kezében a táskájával.

 – Épp itt az ideje, hogy lazítsunk, édes – mondta, és egy fehér borítékot vett elő, rajta a bank logójával.

 – Huszonkétezer dollár. Kivettem az összeset még délelőtt. Itt az ideje, hogy el is költsük valamire. Mit szólnál, ha elugranánk mondjuk Mexikóba?