SZÉDÜLÉS

 SZÉDÜLÉS

  A szédülés mindig pontosan reggel kilenckor kezdődött, és körülbelül egy órán át tartott. A dolog eleinte megijesztette, hiszen hallott esetekről, agydaganatos betegekről és egyéb rémisztő dolgokról. Ami furcsa volt neki, az a kilencórás kezdés.

 Egy idő után már megszokta, és csak azért sem ment el orvoshoz. Szintén a hallomásai alapján döntött így. Ott volt például Georges, aki egy kis szédüléssel ment orvoshoz, aztán elkezdték vizsgálgatni, és kiderült, hogy rákos. Meg is halt. Lehet, hogy ha nem megy orvoshoz, még ma is élne?

 Ő minden esetre nem ment orvoshoz. Megszokta a dolgot, megtanult vele együtt élni. Nem hiányzott neki, hogy sclerosis multiplex-szel és egyéb furmányos nyavalyákkal riogassák, ő élni akart és nem haldokolni. A napi egy órás szédülésen kívül makkegészségesnek érezte magát. Az állóképessége és az étvágya is rendben volt.

 Az első furcsa dolog akkor társult a szédülés mellé, amikor éppen a munkahelyi mosdóban volt. Vécézés után éppen a kezét mosta, amikor ránézett az órájára. Pontosan kilenc volt. A szédülés ismét másodperc pontossággal kezdődött. Két kézzel nekitámaszkodott a tükör melletti csempefalnak, lábát kissé szétvetette, nehogy elessen. Most a szokásosnál egy kicsit erősebb volt a roham.

 Nem volt senki a mosdóban rajta kívül, így nem láthatták a furcsa mozgását, ezért szép lassan betámolygott az egyik WC bokszba, és ráült a lehajtott fedélre. Ekkor hallotta meg a hangot.

 „Engedelmeskedj!”

 Először azt gondolta, hogy csak képzelődik, de a hang a fejében másodszor is megszólalt, olyan határozottan és élesen, mint ha hi-fi fejhallgatót viselne.

 „Engedelmeskedj, nincs más választásod!”

 Nem lehetett meghatározni a hang nemét. Se nő, se férfi, de nem is géphang. Két tenyerét kétoldalt a fülére szorította, úgy suttogta összegörnyedve:

 – Megőrültem. Vagy agyrákom van és hallucinálok. Kész, végem van.

 – Nem őrültél meg. Egészséges vagy és nem hallucinálsz – mondta a hang a fejében. – Foglyul ejtettük a tudatod, bármit megtehetünk veled. Most pedig tedd azt, amit mondok.

 Lélektelen, szenvedély és érzelem nélküli hang volt. Semmi eddig hallott beszédhez nem hasonlított. Észrevette, hogy a hang megjelenésével egy időben megszűnt a szédülés. Felállt a WC-ről.

 – Ez az. Most pedig indulj a helyedre és várd az utasításokat.

 Megrázta a fejét, visszament a mosdóhoz. Belenézett a tükörbe. Negyvenes, kissé testes, kopaszodó férfi nézett vissza rá, a bal orcáján régi vágásból eredő sebhely, vastag szemöldök, apró, barna gombszem.

 – Bekrepálok – motyogta önmaga tükörképének. – Pedig nem ittam, nem dohányoztam soha. Na jó, enni szeretek, de azért hájas sem vagyok. Miért pont én? Ezek a rohadt sugárzó monitorok? Az elektroszmog?

 – Elég ebből! – szólt rá a hang, s egy szédülési roham majdnem ledöntötte a lábáról. Sikerült megkapaszkodnia a mosdókagylóban. Aztán a szédülés abbamaradt, olyan hirtelen, ahogyan jött, és a hang folytatta:

 – Azt mondtam, menj a helyedre, és várd az utasításokat. Nincs ellenkezés. Rosszabb is jöhet, mint a szédülés. – azzal, mintegy a mondandót nyomatékosítandó, egy apró, de igen éles és szúró fájdalomhullám cikázott át a fején.

 – Bertrand… – lihegte önmagának –, úgy néz ki, ez komoly. Beteg vagy, a francba.

 A szúró fájdalominger ismét jött, s mellé a kíméletlen, érzelemmentes hang.

 – Gyerünk!

 Sápadt volt. Egész fején veríték gyöngyözött, ahogy lassan lépkedett be a boksza felé, ahol már várta a számítógép-monitor sápatag fénye a céges képernyővédővel. A verejtékcseppek legördültek a tarkóján, be az ingnyakba, hogy foltosra áztassák azt.

 – Bertrand, jól vagy? – kérdezte Lysette, az egyik adminisztrátor, aki éppen vele szemben jött, egy aktahalmot cipelve. Csakugyan rosszul nézhetett ki, mert a nő úgy nézett rá, mint egy kísértetre.

 – Nehogy mondj neki vagy bárkinek is valamit, mert véged! – figyelmeztette a hang. Ő pedig mosolyt erőltetve az arcára, némi torokköszörülés után válaszolt a nőnek:

 – Semmi. Jól vagyok, kösz, csak a reggeli. Valami nem volt oké vele, de már minden rendben.

 Besietett a helyére, súlya alatt megnyekkent a forgószék. Ült és várt. Az utasításokra. Az utasítások pedig néhány másodperc múlva jöttek is.

 – Nyisd meg a D-234-es fájlt! – parancsolta a hang.

 „Úristen, ezek nemzetbiztonsági fájlok!  Csak különleges esetekben nézhetek beléjük, azt pedig a rendszer azonnal jelzi a központnak.”

 – Nyisd meg! – jött az utasítás ismét, egy szédüléshullám kíséretében. Bertrand  tudta, hogy az újabb ismétlés már fájdalommal jár, szóval izzadó tenyerével megragadta az egeret. Ahhoz, hogy a kért fájlt megnyissa, nem volt elég egyszerűen egy ikonra kattintania, végig kellett mennie egy védelmi protokollon.

 Izzadt. Az izzadság csiklandozta a karóra fémszíja alatt. Úgy érezte, ég a bőre a fém érintésétől. Elengedte az egeret és egy gyors mozdulattal kioldotta az óra csatját. Mintha egy bilincset lazítottak volna meg a csuklóján.

 – Ne merészelj… az …rához… ...ni! – hallotta ismét a hangot, de most jóval gyengébben, halkabban.

 „Az óra!” – döbbent rá hirtelen. Ekkor egy újabb szédülés lökéshulláma indult el benne, de nem olyan erősen. Villámgyorsan lekapta csuklójáról az órát.

 Csend. Se szédülés, se hangok, sem fájdalom. Egy szövegkiemelő filctollat dugott az asztalon heverő óraszíj alá, és szemmagasságba emelve vele az időmérő eszközt, vizsgálgatni kezdte. Semmi márkajelzés, csak egy furcsa írásjel-szerűség a számlap közepén, nagyon apró szimbólum. Eddig észre sem vette. Valójában soha nem nézte meg. Az órát postán kapta még valamikor, születésnapi ajándékba egy rokontól, aki Londonban élt. Egy darabig még nézegette a számlapon lévő szimbólumot. Három pötty, alatta három vízszintes vonal.

 Letette az órát, a fém nagyot koppant az íróasztalon. A telefonért nyúlt. Tudta, hogy egy londoni hívás nem olcsó, de valamit meg kellett tudnia.

 Renée, az unokatestvére már a második kicsengésre felvette. A hangja vidám volt.

 – Bertrand, te disznó! Végre érdekel, hogy egyáltalán élek-e!

 – Szervusz, Renée… ne haragudj. Nem akarok kifogásokat felhozni, nincs mentségem. Tényleg egy disznó vagyok. Még az órát sem köszöntem meg, amit születésnapomra küldtél.

 Néhány másodperc csend. Renée a vonal túlsó végén már nem olyan csilingelőn szólalt meg.

 – Jól vagy, Bertrand? Miféle óráról beszélsz? Én aztán nem küldtem neked semmiféle órát.

***

 Azt akarta, hogy senki se találja meg a karórát, így bedobta a Szajnába. Elégedetten nézte, amint a víz elnyeli. Nem tudta, honnan való, ki készítette, de nem is akarta tudni. Elhatározta, hogy szabadságot vesz ki és elutazik valahova pár napra. Csak pihenés, bor és olvasgatás. Ráfért már.

***

 Lysette, az adminisztrátor kihörpintette a kávéját és elindult a garázs felé. Tudta, hogy ma késni fog, de tegnap születésnapja volt, volt egy kis ünneplés, és a főnökétől kapott egy ajándék szabadnapot. De ő mégis úgy gondolta, hogy bemegy, nem volt kedve otthon maradni. A késés pedig ma meg van neki bocsátva előre.

 Megérintette a vékony, kecses fémszíjon csillogó karórát, amit tegnap kapott postán Armand bácsikájától. Armand bácsi mindig kitűnően időzített, s egy ilyen szép ajándék is jellemző volt rá. Elhatározta, hogy este majd felhívja, akkor nincs csúcsidő, egy félórácskát elcsevegnek majd.

 A kis piros-sárga Smart szinte mosolyogni látszott, amikor belépett a garázsba. Behuppant a vezetőülésre, táskáját maga mellé tette, majd ismét az órájára pillantott.

 – Atyaisten! Kilenc óra! – motyogta. – Már el is késtem!

 Váratlanul szédülni kezdett.

 Tyll Forest