TÍZ LÁDA NARANCS

Tyll Forest

TÍZ LÁDA NARANCS

 Poshadt sör, odaégett pecsenye, erjedt pálmabor és fekália szaga jött a hajó felé, ami azt jelentette, hogy végre megfordult a szél, és nem a tenger irányából fújt. Timont kapitány jól ismerte ezt a szagot, s tudta, hogy ez a legalkalmasabb idő vitorlát bontani, főleg, hogy a kedvező széliránnyal együtt a dagály is megérkezett.

 Az öreg háromárbocos eresztékei úgy recsegtek, mint valami méltatlankodó vénember csontjai, akinek valamiért fel kell kelnie kényelmes székéből, a kandalló mellől. Itt kandalló nem volt, legfeljebb az itt-ott pislákoló tüzek jelezték, hogy a kikötőn túli ivókban még javában tart a dajdaj.

 Az emelkedő dagály meg-megfeszítette a köteleket, amikkel a korhadó kikötőbakokhoz volt rögzítve a vén teknő, ilyenkor reccsent egy nagyot. Ocsmány és igénytelen hely volt ez, ahogy a lakói is. Még normális, vasból készült kikötőbakjuk sem volt, csak korhadó cölöpök. A legénység fele még nem érkezett meg, s Timont kapitány kemény ember lévén tudta, hogy szorulni fognak emiatt. Amúgy sem árt ezektől a hitvány, félnótás, szedett-vedett népektől megvonni a rum adagot, mert még józanul is sokszor beszámíthatatlanok. De ha az eszük nem is, a tengeri tapasztalatuk vitathatatlan volt, s bár Timont tudta ezt, mégis fukarkodott a jó szóval, a dicsérettel. Nem engedhette meg magának, hogy egy hosszú hajóúton, ahol kényszerűen össze van zárva egy rakás gazemberrel – mert ha jó tengerészek is, de kétségtelenül gazemberek –, elkapassa őket szép szavakkal. A matróznak a munka a dicséret, a szép szó pedig a korbács a fedélzetmester kezében.

 Timont már éppen oda akart szólni a rőt szakállú Oswaldnak, hogy menjenek ki és szedjék össze a részeg disznókat, amikor meghallotta a dokk deszkapallóin a dübörgést. Sóhajjal nyugtázta, hogy emberei közelednek, s láthatólag nem is részegek, legalábbis tudnak járni. A pallók zaja azért volt karakteresebb, mert nagyobb súlyt cipeltek a lábak. Ládákat cipeltek, szám szerint tízet.

 – Mit hoztatok, aljas férgek? – recsegte Oswald. Ez a fajta megszólítás általános és megszokott volt a Johanna fedélzetén a tagbaszakadt ember szájából.

 – Narancsot – lihegte Conway, aki egy olyan vékony férfi volt, hogy Tengeri Agárnak csúfolták.

 – De ezen az istenverte helyen nem is terem narancs! – mondta az épp a kajütjéből előjövő Robertson első tiszt. – Tán a fizetségetekből vettétek ital és punci helyett? Narancsot?

 A fiúk egyszerre nevettek fel. Lihegésükkel és nevetésükkel masszív cefreszag lengte be a hajót, de nem voltak részegek. Legalábbis annyira nem. Egy tengerész különben sem számít részegnek addig, amíg tud járni.

 – Biztos vagyok benne, hogy Olaf még vérbajt is vett magának! – röhögött fel az egyik nagy állú férfi, akinek elálló füle volt és csaknem nyakig érő barkója. A társaság röhögve nézett a magas, kese norvég fickóra, aki fenyegetően mutatta körbe csontos öklét.

 – Ez a kese-pisa úgy gyűjti a nemi bajt, mint ha ez lenne a hobbija – folytatta a nagy állú. – Egyszer biztos lerohad a farka, ha már le nem rohadt!

 – Kifilézlek, mint a nyelvhalat! – rikácsolta Olaf, de ekkor Timont kapitány hangja hasított a levegőbe.

 – Elég legyen! Már a tengeren kéne haladnunk árut felvenni Otávia felé, ti meg itt röhögcséltek. Honnan van a narancs? Mert biztos vagyok benne, hogy pénzt nem adtatok érte.

 Conway szólalt meg ismét.

 – Nem bizony, kapitány. De tudja, hogy van az, jól jön skorbut ellen, amúgy is fogytán az aszkorbin, csak pár penészes citrom maradt. Jefferson pedig, aki felelős az ellátmányért, épp tegnapelőtt dobta fel a talpát. Még csak szárított gyümölcsökről sem gondoskodott a részeges gazember.

 Conwaynek igaza volt. A hajószakács szíve megállt a napokban, neki kellett volna beszereznie mindent, ami lemegy a legénység torkán. Szárított húsuk, kétszersültjük volt bőven, az aszkorbinról meg ő maga is megfeledkezett. Valójában meg kellett volna dicsérnie a nyavalyásokat, hogy maguk gondoskodtak róla. De honnan vették a narancsot?

 – Hogy honnan van a narancs, majd elmondjátok, ha kihajóztunk. Éppen eleget késlekedtünk, gyerünk, munkára! Mr. Robertson, vezényelje a gazembereket!

 A látóhatáron már felbukkant a Nap vöröslő korongja, az alkák rikácsolása lassan elhalkult, amint távolodtak a kikötőtől. A vitorlák úgy feszültek, mint a szerelmes asszony keble. Timont hunyorogva nézett a Napba, szeretett a kelő csillag arcába tekinteni. Úgy tartotta, a kelő Nap fényének gyógyító, tisztító hatása van.

 Odasétált az egyik ládához és kivett egy narancsot. Kemény volt, feszes, érett. Ha nem jól tárolják, a sós tengeri levegő ellenére is rohadni kezd, szóval ki kell adnia a parancsot, hogy oldják meg a raktározást minél hamarabb. Ami pedig rohadni kezd, ki kell válogatni és kifőzni szesznek, a tengeren az alkohol is nagy kincs.

 Robertson lépkedett oda, csizmája kopogott a hajódeszkákon, szájában saját faragású pipa füstölgött. Amúgy tömzsi teste hosszú árnyékot vetett a fedélzetre a kora reggeli fényben.

 – Azt mondják, ingyen volt a narancs, csak össze kellett szedniük. A sziget túloldalán áll egy hajó, a Rosemary, annak a fedélzetén találták szanaszéjjel gurulva.

 – A Rosemary? – csodálkozott a kapitány. – Ismerem a kapitányát, Henry Portmant. Mi több, jó cimborák voltunk. Évek óta nem láttam. Ha tudom, hogy a szigeten van, magam is kimegyek és megkeresem. De a sziget túloldalán? Ott nincs kikötő, csak sziklák, meg homokzátonyok. Csak nem megfeneklett?

 – Valójában senki sem érti, mi történt a Rosemaryvel. A hajó valóban megfeneklett, de láthatólag egyben volt. Az ivóban az egyik bennszülött kölyök szólt a fiúknak a hajóról, ők meg elküldték egyiküket három bennszülöttel meg egy csónakkal. A legénység sehol, csak az a sok szétgurult narancs.

 – Hogy-hogy nem jelentették az esetet? – kérdezte Timont.

 – Ezen a nyavalyás helyen egyetlen hajózási képviselet van, az se tartozik a flotta fennhatósága alá. Ahogy a Rosemary sem, hiszen ahogy a Johannát, azt is kivásárolta a kapitánya, Henry Portman. Magánhajó volt, valójában nincs vele kapcsolatban semmiféle jelentési kötelezettség. Ahogy védelem sem illeti, feketén szállít, mint mi is.

 – Igen, de akkor is. Az emberek eltűnése… Senki sem szólt erről a szigeten?

 – Szedett-vedett, törvényen kívüli társaság, a felét körözik a korona fennhatósága alatti helyeken. Senkinek sem hiányoznak. Főleg ezen a szigeten. – Robertson a válla fölött hátra nézett a már teljesen eltűnt szárazföld irányába. – Persze, a jelentés előbb-utóbb elér a megfelelő helyre, de az időbe telik. Naponta tűnnek el emberek a tengeren.

 – Ez igaz, Robertson. De a hajó… hogy kerülhetett oda? Mi történhetett a legénységgel? Istenemre mondom, úgy furdal a kíváncsiság, ha nem lennénk késésben, visszamennék magam is, hogy alaposan megnézzem a Rosemary-t.

 – Nos, erről lemaradt, kapitány. De hívassa ide Boltont, még ő a legértelmesebb a fiúk közül, és ő járt fenn a hajón, egyike volt a narancsot összeszedőknek. Elég jó megfigyelő, hiszen tudja, mindig őt küldjük fel a kosárba. A levegőben kóválygó albatrosz-szart is kiszúrja egy mérföldről.

 Bolton érdekes figura volt. Apró termetű, fürge ember. Oldalra álló bajuszt viselt, ami a tengerészekre nem jellemző. Fura bajszával és gombszerű, csillogó barna szemével volt benne valami rágcsáló-szerű, a hatást rövidre vágott kefehaja is fokozta. Kicsit görnyedten állt a kezében még mindig ugyanazt a narancsot forgató Timont előtt.

 – Semmi furcsa nem volt azon a hajón, kapitány. Tiszta volt, szóval, tudja hogy értem, semmi vér, vagy bármi, ami arról árulkodna, hogy bárkinek is baja esett. A hajót egyszerűen elhagyták. Ha mérgezés lett volna, akkor vannak hullák. Ha erőszak, akkor vér. De semmi. Csak a rengeteg szétgurult narancs. Egyszerűen leléptek. A Rosemary legénységének nem volt éppen jó híre a kikötőkben, szóval…

 – Úgy gondolja, hogy fellázadtak a kapitány ellen és eltették láb alól? – kérdezte Conway.

 – Igen, talán így lehetett. Megölték a kapitányt és… – Bolton huncut pillantást vetett Robertson-ra –… és az első tisztet is kinyírhatták, aztán megszöktek.

 – Ez nem logikus – tűnődött Timont. – Azon a hajón egy rakás istenverte törvényen kívüli gazember szolgált. Az ilyenek nem hagynak csak úgy ott egy hajót! Ha ott is hagyják, akkor legalább felgyújtják, elsüllyesztik, vagy valami… Vagy azt teszik, amit sok más esetben: kalózkodnak tovább. De hogy szép rendben hagynak megfenekleni egy hajót, aztán nyom nélkül eltűnnek… Ez nem áll össze. Na, és ez a narancs. Ez is furcsa.

 – Akárhogy is van, kapitány, a Rosemary legénységének nincs szüksége rá, nekünk meg jól jön, bár én utálom az ízét, rosszul vagyok tőle – mondta Bolton. Jobb szeretem a szárított fügét.

 – Az most nincs, Bolton. Na, menjen a dolgára – szólt a kapitány és elkezdte hámozni a kezében tartott gyümölcsöt. Piros húsa volt, a kicsurranó lé végigfolyt bütykös kezén.

 – Vérnarancs, úgy hívják. Odahaza az úri népek csemegéje. Ha közel járnánk, még jó pénzért el is adhatnánk – jegyezte meg Robertson.

 – Az ám – sóhajtott Timont –, de Anglia messze van. Szóval megesszük mi magunk.

 – Jól van, Robertson? – kérdezte Timont az első tisztet, aki hevesen vakarózott.

 – Igen, uram. Talán elkaptam valamit azon az átkozott helyen. Jól vagyok, csak ezek az apró kiütések…

 – Robertson, az isten szerelmére, csak nem maga is…? Hiszen alig egy órát volt távol.

 – Kapitány, férfiból vagyok, és még elég rendesen áll a zászló. Két hónap a tengeren át tudja formálni az ember ízlését.

 – Ocsmány némberek azok ott. Tán még az ördög se kívánná meg őket. Kevesebb a foguk, mint ezeknek a nyavalyás matrózoknak itt.

 – Ocsmányak, és én ördög vagyok ezek szerint. Az az igazság, hogy nem néztem az arcát. Túl voltam rajta, megkönnyebbültem.

 – Kúrálja magát, Robertson. Reméljük, csak kiütés, és nem lesz szükség karanténra. Máskor meg figyeljen, hova dugja a micsodáját!

 – Igen, uram.

 – Egyen több narancsot! Az egészséges.

 Timont nehezen vette a levegőt. Az arca felpuffadt, a testét apró kiütések lepték el. Nem segített a fokozott aszkorbin bevitel sem, pedig még víz helyett is a narancs levét itták. Robertson, az első tiszt már egy hete fel sem tudott kelni, testén a kiütések helyét hólyagok vették át.

 – Átkozottak! – sziszegte ki növekvő borostája alatt. Borotválkozni sem tudott egy ideje a kiütések miatt. – Valami járványt hoztak a hajómra arról a mocskos helyről!

 Keze az ágya melletti kosárból egy újabb narancsot vett ki. Meg sem hámozta, úgy harapott bele. A gyümölcs leve végigfolyt szőrös állán, a pirosas lé átizzadt, bűzös ingét áztatta. Mohón nyelte a falatokat, még a héjat is, az ízeket már napok óta nem érezte.

 Nagy nehezen feltápászkodott. A tenger odakinn csendes volt, de a kajüt forgott vele. Minden egy kicsit nagyobbnak tűnt számára. A kajüt, a korlát, a lépcső. Szinte négykézláb ment ki a fedélzetre.

 – Oswald! – hörögte, mert a kiütések már a torkát is elborították. – Oswaaald! Hol az átkozott fedélzetmester?!

 Oswald sehol sem volt. Körbejárta a fedélzetet, de egy embert sem talált, csak néhány ruhadarabot. Az egyik láthatóan Oswald felöltője volt, megismerte a ráhímzett „Betty” feliratról. Berúgta a fedélközi lejáró ajtaját. Bűz csapott ki, beteg emberek bűze. Nyögések és hörgések. Lejjebb ment a falépcsőn, de a kinti fényről belépve nem látott semmit, túl sötét volt odalenn. Amikor szeme megszokta a sötétet, már látta a függőágyakban és a padlón összevissza heverő testeket.

 – Miért nincs senki odafenn? – nyögte elfúló hangon. Úgy érezte, a torka máris hólyagzik.

 – Mi az isten van itt? Mi a keserves ménkövet hoztatok a hajómra azoktól a beteg ringyóktól?

 Egyre jobban látott a félhomályban. Egy szinte felismerhetetlen alak görnyedt előtte a padlón. Arcvonásai ismerősek voltak, de… Egy tántorgó lépést tett felé az alak, s ekkor felismerte: Olaf, a norvég. De csak az arca egy része emlékeztetett a csontos, kese tengerészre. Ami pedig Timont-ot leginkább megrémítette, hogy a görnyedő alak nem volt görnyedő. Állt, ha azt két lábon állásnak lehet egyáltalán nevezni. A csaknem hét láb magas férfi most mindössze akkora volt, mint egy nagyobb fajta királypingvin. Apró, hólyagos kezében egy félig evett narancsot szorongatott és Timont felé nyújtotta.

 – Úgy látszik, a fiúknak igaza volt – hörögte bugyborékolón –, mert a farkam már lerohadt. Egyen egy kis narancsot, kapitány!

 Őrjöngeni akart, de nem jött ki hang a torkán, csak reszelős nyögés. Fel akart rohanni a fedélzetre, de az egyre magasabbá váló lépcsőfokok megmászása komoly feladatnak bizonyult. Végül négykézláb mászott fel. Tulajdon kezének látványa a napfénynél elborzasztotta. Rücskös lett, apró kráterekkel tarkítva, és a színe…

 Egyszer csak meglátta Boltont. A matróz, arcán jeges rémülettel, éppen a mentőcsónak köteleit oldozta el. Látszólag nagyon sietett. Amilyen gyorsan csak tudott, közelebb vánszorgott, de elbotlott a nadrágjában. Csizma már nem volt rajta, azt lenn hagyta a kajütjében. Az átkozott nadrág pedig olyan bő volt, olyan hosszú… Timont úgy mászott tovább, mint egy fóka.

 – Bolton, mit művelsz?! – krákogta a matróznak, aki láthatólag még bajusza gondozásáról is megfeledkezett. Most nem állt oldalra, hanem harcsaszerűen lógott a szája két szélén. De ezen kívül teljesen egészségesnek nézett ki.

 – Ne jöjjön közelebb! – mondta tengerész remegő hangon.

 – Bolton, te tetves, patkányképű fattyú! – hörögte Timont. – Valamit elhallgattál! Valamit nem mondtál el!

 Egy kötélbe kapaszkodva nagy nehezen lábra állt. Az amúgy mindenkinek a válláig érő Bolton most vagy két fejjel magasabban tornyosult a kapitány fölé. Timont alig tudta már kipréselni a szavakat.

 – Mit hallgattál el? El kell mondanod! Mit találtatok még a Rosemary-n? – A „Rosemary”-t úgy tudta csak kimondani, hogy „uómevvvíí”. Nem úgy működtek a hangképző szervei, ahogy kellett volna. A „nagyra nőtt” Bolton megállt sürgős teendőjében egy pillanatra, és félelemmel vegyes szánakozó pillantást vetett a vánszorgó Timont-ra.

 – Már nem számít, kapitány – mondta, és a szemében könnyek jelentek meg. – Nem számít. De elmondom. Ruhákat. Átkozott ruhákat, az ördögbe is.

 – Mi? – jött a szinte sikoltó hang a kapitányból, de leginkább csak egy beteg delfin sikítására hasonlított.

 A mentőcsónak hasa nagyot csobbant a békés vízfelszínen, a fürge Bolton majomügyességgel követte a kötélen. Csontos, inas karjaival keményen evezett, hogy minél távolabb kerüljön a Johannától. Még látta, amint a már csúszva-mászva közlekedő kapitány a korlátoz ér, felhúzza magát, de éppen hogy csak a fejét tudja kidugni mögüle. A fejét, ami már nem is hasonlított emberi fejre. Ragyás volt, apró és vöröses-sárga színű.

 A Johannát két hét múlva találta meg egy kalózhajó. Harci kedvüket, lelkesedésüket letörte, amikor senkit sem találtak a fedélzetén, csak szétszórt ruhákat, csizmákat és egy csomó szanaszét gurult narancsot. Biztos, ami biztos, összeszedték, mert egy hajón jól jön az ilyesmi skorbut ellen.