TRÉNING

Tyll Forest
TRÉNING

 Benedek igen sokat gondolkozott a tréningen. Számára ez nagy kiadás volt, de érezte, hogy tovább kell lépnie, hiszen az állapot, ahol éppen volt, nem vezetett sehová.

 A fotó szerint a tréner egy középkorú, őszes, szakállas férfi volt, nem olyan, mint manapság a trénerek. Tele volt már a hócipője azzal, hogy ezek a marketing-, életmód- és motivációs guruk nem csak sablonos formaszövegeikben, hanem még küllemükben is ugyanolyanok voltak. Többségük kopasz vagy igen rövidre nyírott hajú, öltönyt viseltek a lazaság és a közvetlenség látszatát sugalló felső két gombot nyitva hagyó inggel, a mosolyukat is mintha egy tengerentúli egyenkatalógusból kölcsönözték volna. Közel ülő szempár, ami előtt valami trendinek számító szemüveg volt, olyan fazonnal, mintha rá lenne gyógyulva a fejükre, s látszott, hogy ez a kellék inkább azt a sztereotípiát igyekszik meglovagolni, miszerint a szemüvegesek okosak, intelligensek. Ezen szemüvegek többségében láthatóan csak ablaküveg volt. Mintha egy trénergyártó üzem futószalagjáról érkeztek volna. Ráadásul egyre több volt belőlük. Benedek agyán még az is átsuhant, hogy esetleg egy idegen bolygó megszálló erői ők, akik egy napon teljesen elárasztják majd a Földet.

Vagy valamilyen droidok, amiket egy világuralomra törő intelligencia gyárt, függővé téve a kétségbe esetteket. Élénk fantáziája volt.
 Az általa kiszemelt tréner nem tartozott ehhez a „kaszthoz”. Sem küllemében, sem propagandájában. Gyakorlatilag semmit sem ígért. Nem ígért gazdagságot, növekvő profitot, nem használta a szokásos szövegeket, nem pufogtatott Amerikából importált frázisokat, csak nézett ki a fotóról, s a kép alatt egyetlen mondat állt:
”Úgy érzed, megrekedtél? Segíthetünk.”

 Ennyi. Ez a mondat mellőzött minden mesterkélt cizelláltságot. Nem bocsátkozott magyarázatokba, csak közölt valamit, amire neki éppen szüksége volt. Nem kínált „csak most, holnap éjfélig” tartó különleges, forradalmi, vissza nem térő akciót, hogy egy ingyen letölthető e-könyvet kapsz, amiért csak fel kell iratkoznod a hírlevélre, és a következő életmegújító, „szuperprofit-system pénzmágnes marketingtitok-tréningre” csak most ötszázezer helyett mindössze kilencvenkilencezerért jelentkezhetsz.

 Benedek márpedig gondban volt. Ki akart mászni belőle. Változást akart.

 Az első meglepetés akkor érte, amikor jelentkezéskor azt a választ kapta, hogy a tréning árát nem kell befizetnie, azt majd tréning kezdetekor, személyesen kell intézni. Örült ennek az információnak, hiszen a személyes benyomás döntő lehet, és ha úgy találja, hogy a fickó nem szimpatikus, még elállhat az egésztől. Korrekt.

 A második meglepetés az volt, hogy amikor megérkezett a helyszínre, egyedül találta magát.

 „Hát, nem volt nagy sikere a reklámjának. Ez ciki” – gondolta az üresen kongó teremben, amikor egyszer csak megjelent a tréner az ajtóban, és intett neki, hogy tartson vele. Gyors, erős és határozott kézfogása volt. Bemutatkoztak egymásnak és ugyanilyen gyorsan elindultak.

 – Rossz terembe jöttem? – kérdezte, amint lépkedett a férfi mellett.

 – Nem, pontosan oda jött, ahova meg lett beszélve – válaszolta a szakállas férfi fakó hangján. – No, és még mielőtt megkérdezné, hogy hol vannak a többiek, elárulom, hogy sehol. Ennek a tréningnek a lényege ugyanis, hogy mindenkivel egyénileg foglalkozunk. Ez nem csoporttréning. Maga van szarban, magán kell segíteni. A tréning máris elkezdődött. Tudja, feltaláltam valamit, amivel az utazást leegyszerűsíthetem. Ez természetesen jelentősen lecsökkenti az árainkat.

 – Utazás? – kérdezte meglepetten Benedek. Kissé lihegve, mert a szakállas férfi olyan tempósan, energikusan lépdelt, hogy alig tudott vele lépést tartani. – Utazni fogok? Hova?

 A tréner megállt és szembe fordult Benedekkel. Most mosolyodott el először. Szemében huncut fény villant.

 – Az titok!

 – De ez így… meg még ki sem fizettem…

 – Nem is kell. Majd akkor fizessen, barátom, ha elvégezte a tréninget és kimászott a trutyiból! – mondta a férfi, azzal folytatta tempós gyaloglását az épület egyik eldugott szárnya felé.

 Egy olyan szobába nyitottak be, ahol még ablak sem volt. Úgy festett, mint egy átalakított takarító szertár. Talán valóban az volt. Benedek kezdte rosszul érezni magát, úgy gondolta, talán jobb, ha most visszakozik. Gondolataira a tréner felelt élőszóban.

 – Most még meggondolhatja magát. Tudom, nem valami impozáns e hely, de egyelőre ez van, és a célnak tökéletesen megfelel. Ne foglalkozzon a látszattal. A lényeg ott fog történni – mondta, és egy elfüggönyözött rész felé mutatott. A függöny elhúzódott, és Benedek meglátott egy harminc körüli nőt, aki meglehetősen csinos volt, amolyan tudósféle, szemüvegben és pulcsiban. Egyik kezében valamilyen vezeték nélküli számítógép-terminált tartott, a másikkal intett Benedeknek. Mosolyogva köszönt neki.

 – Bemutatom Irént, a feleségemet – mondta a tréner. – Ő egyben a kollégám és jobbkezem. Gyakorlatilag mi ketten alkotjuk a csapatot.

 Irén szimpatikus nő volt, de nem tudta feloldani Benedek nyugtalanságát, ugyanis a függönnyel elkerített részen egy orvosi ágy állt és különféle szerkezetek, köztük egy sisakféleséggel, amiből vezetékek álltak ki, és csatlakoztak egy számítógéphez.

 – Nyugi, Benedek, ne ijedjen meg ettől itt – kezdte Irén a szerkezet felé mutatva. – Tekintsen rá úgy, mint egy utazó eszközre. Egy busz vagy repülő vagy akármi, csak gyorsabb és egyszerűbb vele az utazás.

 – Csak nem azt akarja mondani, hogy feltalálták a teleportálást? – kérdezte Benedek, és valami szélhámosságot sejtett. – Vagy esetleg itt jól bekábítanak, és a szerveimet eladják a nemzetközi szervpiacon.

 A szakállas férfi és felesége hangosan hahotázni kezdtek.

 – Ez jó… nagyon jó – mondta nevetve a tréner –, de sajnos a teleportálás módját még nem ismerjük. Legalábbis Irén meg én. A szervpiac biztos jó biznisz, de ahhoz nem tenném ki nyilvánosságra az elérhetőségünket. Mielőtt ön aláveti magát a tréningnek, mindenképpen jeleznie kell valamilyen ismerősének, hogy hol van éppen. Akár e-mailben, vagy telefonon. Azért, hogy megnyugodjon. Továbbá alá kell írnia, hogy a tréningen önszántából vett részt. Mi a szerződésben garantáljuk az ön testi és szellemi épségét. A többi pedig – mint minden más – bizalom kérdése. Így megfelel?

 Benedek ezen elgondolkodott. Tényleg bajban volt, az anyagi ellehetetlenedés határán. Utálta a munkáját és csak adósságokat halmozott fel. Érezte, hogy ez így nem mehet tovább, de nem tudta merre tovább. Ugyanakkor nem tudott már hinni a hagyományos trénereknek, akik kezei közül csak a folyton tréningjeikre visszakerülő lúzerek kerülnek ki, jelentős összegekkel megrövidítve, tarsolyukban sallangokkal, lózungokkal. Neki változás kellett, és most itt állt a változás kapujában, s lehet, hogy csak az ostoba félelmei tartják vissza a sikertől. Nézte a két embert, a tudós házaspárt, akik végülis nagyon szimpatikusak voltak. De voltak már a történelemben szimpatikus gonosztevők. Aztán döntött.

 – Rendben. Csináljuk! Ha a vesztemet akarnák, már elintézhettek volna. Úgy érzem, kísérleti nyúl leszek valamilyen projektjükben, ez kissé nyugtalanít…

 – Benedek, a kísérletek fázisán már túl vagyunk – mondta Irén. Mi már elég sokat utaztunk így. Rengeteget. A kísérleti nyulak mi voltunk.

 A gyomra kicsit remegett, amikor az elektródákkal zsúfolt sisakot a fejére tették. Nem mondták neki, hogy lazuljon el, hiszen tudták, hogy az nem megy mindenkinek csak úgy vezényszóra. Inkább bekapcsoltak valami furcsa zenét, aminek hatására valóban ellazult. Soha életében nem hallott még csak hasonlót sem. Könnyűnek érezte magát, cikázó gondolatai feloldódtak.

 A piac sarkánál ült egy padon. Ölében saját hányadéka bűzölgött, és érezte, hogy be is vizelt. Megfogta az arcát. Bozontos, ápolatlan szakáll borította és varas sebhelyek. Miféle utazás ez? Hol van és mi ez az egész?

 Megpróbált felállni, de a földre esett és egy eldőlő mankó koppant a fején. Letekintett, de nem látta a bal lábát, mert nem volt ott. Csak egy lába volt. Ruházata piszkos, mocskos volt, iszonyú bűzt árasztott magából.

 Riadtan nézett körül. Az emberek undorral és szánalommal néztek rá. Megpillantott egy ismerős arcot. Ottó volt az, akivel néha beszélgettek a lépcsőház előtt. De most más volt, kicsit öregebb, haja is kevesebb volt.

 – Ottó! – nyögte, s meglepődött saját hangján. Karcos, nyálkás, hörgő hang hagyta el a torkát, mint egy mesebeli rémség hangja. – Ottó, segíts!

 Az emberek nem törődtek a földön fetrengővel, igyekeztek tekintetükkel is kerülni. Ottó, kezében szatyorral, megállt. Látszott rajta, hogy vívódik, hogy segítsen-e vagy sem. Aztán mégis közelebb jött.

 – Ottó… mi… mi történt?

 A férfi undorral válaszolt.

 – Berúgtál, mint mindig.  Most is ez történt. Nézz magadra, ember! De azok után, amik veled történtek, nem csodálom…

 – Mik… mik történtek? Mi ez az egész? – kérdezte Benedek sípoló hangon.

 – Ehh… már az agyad is… szegény ördög. Nagyon sajnálom, öregem. De nem tudok most hozzád érni se. Mindjárt hányok a szagodtól.

 – Ezek a hajléktalanok! Igazán csinálhatnának ezekkel valamit! – mondta egy nő méltatlankodva. Csak egy pillantást vetett a földön, saját mocskában fekvő Benedekre, de rögtön el is kapta a fejét. Arcán az undor és a megvetés grimasza ült.

 – Hogy juthattam idáig? – kérdezte Benedek, már nem hallotta senki, mert Ottó is tovább ment a dolgára.

 Megpróbált feltápászkodni. Egy lábbal elég nehéz volt, de valahogy sikerült úgy, hogy a pad szélébe kapaszkodott. Hosszú, loncsos haja a szemébe hullott közben, savanykás, avas szaga volt. Lenézett a földre, a mankója ott maradt. Senki sem állt meg, hogy feladja neki. Megpróbált lehajolni, de újra elesett…

 Verejtékben úszva tért magához.

 – Nyugalom, Benedek! – hallatszott Irén hangja.

 – Mi… mi volt ez? Valami álom? Rosszat álmodtam…

 A szakállas tréner arcát látta maga fölé hajolni.

 – Nevezheti akár álomnak is, ha úgy kényelmesebb, de akkor nem jut sehová. Nem, Benedek, nem álom volt. A jövő.

 Benedeket hidegzuhanyként érte a szó. A jövő?

 Felpattant fektéből.

 – Maguk itt szórakoznak velem. Senki sem tudhatja a jövőt! Csak ki akarnak készíteni még jobban! Van nekem elég bajom enélkül is! – mondta hisztérikusan és a sisak felé nyúlt, hogy levegye a fejéről.

 – Éppen ez a mentalitás, ez a gondolkodásmód az, ami oda juttatta, amit látott.

 Benedek zihált.

 – Ez a jövő? Ez fog történni velem? Úristen! Ez borzalmas!

 – Most volt csak igazán szarban, mi? – nevette el magát a tréner. – Még ennél rosszabb is lehet, sokkal rosszabb.

 – Hát ez szép! Szép dolgokkal kecsegtetnek, mondhatom! Tréningre jöttem, hogy segítsenek, de csak még jobban tönkre tesznek. Érdemes így élni? Ez… borzalmas.

 Benedek elsírta magát. Sírása erős zokogásba ment át. Rázkódott a zokogástól, még a taknya is folyt. A tréner és a nő hagyták, hadd szakadjanak fel az érzelmek. Mikor már csak hüppögött, a férfi a vállára tette a kezét.

 – Nos, akkor jöhet a következő utazás?

 Benedek riadtan kapta fel a fejét.

 – Isten őrizz! Nem! Nem és nem!

 Most Irén szólalt meg, de most keményen, határozottan.

 – Ez csakugyan a jövő volt, de csak egy lehetséges jövő. A technikánk képes a jövő különféle szálait behívni a jelen alapján. Ám a biztos pont mindig a jelen. A jövő egy szerteágazó valami. Szóval elég a nyafogásból! Figyeljen ide! Az idő olyan, mint rengeteg szerteágazó szál. A múlt is, a jövő is. Sok-sok, végtelen szál, amely fut egymással párhuzamosan. A jelen pedig egy pontba fogja össze ezeket a szálakat. A múlt is lehet éppoly sokféle, mint a jövő. De ön, tudatának ezen állapotában a múltnak mindössze egyetlen szálán érkezett el a jelen e pillanatába. Ha másikon érkezett volna, akkor a jelen is más lenne. Bármilyen. De most, ebben a pillanatban ön dönthet, hogy a jelen e pillanatából a jövő melyik szálát választja. Az emberek többsége erre képtelen, mivel a múlt tapasztalatainak a maradványaiban, kondicionáltságában élnek, ami egy adott szál követésére predesztinálja őket. Ahogy önnek, Benedek, a múltból a jelenen át vezető szála az imént megtapasztalt jövőhöz vezet. De ezen a most bármelyik pillanatában változtathat. Ezért van szükség az ilyen sokkoló élményre, hogy kizökkentse a kondicionáltságból. Fájdalmas, de szükséges.

 – Változtathatok? De hogy? Mit kell tennem? – kérdezte Benedek. Már nyugodtabb volt.

 – Mi azt nem tudjuk, erre önnek kell rájönnie – felelte a tréner.

 – Hogy tudok erre rájönni? Segítsenek! Ezért jöttem a tréningre!

 – Tudjuk, hogy ezért jött, mi pedig azt ígértük, segítünk. De mi csak ajtókat nyitogatunk. Hogy mi van az ajtók mögött, azt magának kell megtapasztalnia és leszűrnie a tanulságot. Rá tud jönni a megoldásra… egy újabb utazásból. Van, akinek több utazást kell megejtenie, mire rájön, van, akinek elég kettő. Reméljük, önnek is sikerül másodszorra. De nem sietünk, azért vagyunk itt, hogy megoldjuk a dolgot. Azaz önnek kell megoldania, mi csak segítünk.

 – Hova visznek most?

 – Ehhez kell egy kis segítség. Mondja, az életének mely szakaszában álmodozott a legtöbbet?

 – Gyerekkoromban. Úgy tizenkét éves koromban volt a legtöbb tervem, álmom, amikor még nem serdültem.

 – Igen, az embernek olyankor még nem köti le az energiáját a szexualitás. E kor után általában elviszi az embert az élet az eredeti céljaitól, és visszatekintve mindent értelmetlennek, naivitásnak tekinthet. Éppen ez a csapda. No, és emlékszik, hogy miket tervezgetett?

 Benedek elgondolkodott, de az emlékek, főleg a történtek után túl zavarosak voltak.

 – Nem tudom. Alig emlékszem, csak azt tudom, hogy akkor még…

 – Jól van – mondta Irén. – Segítünk. Feküdjön vissza.

 Leckét kellett volna írnia, de ő valami mással foglalkozott. Írt a kockás spirálfüzetébe. Fantasztikus történetet írt. Űrhajókkal, idegen lényekkel, lézerpisztolyokkal… Mint annyi más gyerekre, rá is nagy hatást tettek az épp akkoriban mozikban játszott filmek, mint a Csillagok háborúja, az Üzenet az űrből vagy a 2001 Űrodisszeia. Több kölyköt is megihlettek az izgalmas jedi-kalandok, többen rajzolgattak is, sőt még írtak is. De Benedek kicsit máshogy írt. Ösztönösen tudta, hogy fogalmazza meg a dolgokat, remek érzéke volt a mondatszerkesztéshez, a karakterek jellemzéséhez. Fogalmazásból nem volt jeles, mert nem tudott megfelelni a tanár által diktált elvárásoknak, meg aztán a fogalmazásra feldobott témák sem nagyon izgatták. Ő a saját képzeletéből szeretett mazsolázni.

 Néhány kis történetét elolvasták ismerősei, rokonai. Mondták, hogy ügyes, meg viheti valamire. De hát a rokonok amúgy is elfogultak. Különösebb támogatásra nem lelt e téren. A kis történetek bármilyen jók is voltak, ő regényeket szeretett volna írni. De az nagyon nehéz, a regényírók különleges emberek, ő pedig nem különleges. Elkezdett regénykéi így folyton befejezetlenek maradtak. Maradtak a fiók mélyén, aztán a kuka nyelte el őket, s a tűnő gyermekkor mellé társuló újabb ingerek egyre jobban elhomályosították a vágyat, az érzést.

 Határozottan jobban érezte magát a második ébredéskor. De mielőtt szóra nyithatta volna a száját, Irén csendre intette.

 – Talált valamit, Benedek? Látom az arcán, hogy igen. Nos, ezen emlékszál mintázatát most beprogramozom a rendszerbe és jön egy harmadik utazás. Most, frissiben kell cselekedni. Nem számít, ha izgatott, gyerünk! Feküdjön vissza!

 Egy pulpitus mögött állt. Előtte zsúfolásig telt nézőtér volt, minden szempár rá szegeződött. Végignézett magán. Öltözete hanyag eleganciáról árulkodott, olyan ember benyomását keltette, aki szereti ugyan a divatos, kényelmes dolgokat, de megmarad annál a stílusnál, ami ő maga. Elégedettséggel töltötte el a látvány. Körbe nézett. Mögötte egy hatalmas vetítővászon feszült, rajta egy könyvborító óriási képe. Szerény, de hatásos és lényegre törő grafika, valamilyen absztrakt ábra, de mégis tökéletes összhangban a könyv címével. Mellette kisebb ábrákon szintén könyvek, hasonló stílusban. Vagy egy tucat cím, de mindegyik cím fölött ugyanaz a név. Az ő neve.

 Egy női kéz érintését érezte a vállán.

 – Jól vagy, Benedek? – kérdezte a csinos asszisztens, enyhe aggodalommal a szemében.

 Benedek elmosolyodott. Megfogta, biztatóan megveregette a vállán levő vékonyka kezet.

 – Köszönöm, remekül! Semmi gond, folytathatjuk!

 Nagyon jól érezte magát, amikor visszatért. Nem ült fel rögtön, nem akarta leszedni a sisakot a fejéről. Csak mosolygott csendesen a szintén mosolygó házaspárra.

 – Nos, Benedek, tudja már, hogy mit kell tennie? – kérdezte a férfi.

 – Tudom – felelte Benedek. – Időre lesz szükségem, de már tudom.