SÜTEMÉNY

Tyll Forest
SÜTEMÉNY

 Peter kedvenc süteménye volt az a sajtos párna, amit anyja reggelente hozott a szomszédos szupermarketből. Mindig úgy fogyasztotta el, hogy a közepén kettétépte, és mielőtt még beleharapott volna, bedugta nyelvét a középen keletkezett barlangszerű üregbe. Ez a kis „barlang” úgy nézett ki, mint a fantasztikus képregényekben ábrázolt távoli bolygók vagy aszteroidák furcsa barlangjai, amelyekben az arra tévedő űrkalandorokra ocsmány lények leselkednek a hártyás ragacs-hálók mögül. Ez az anyag jelen esetben az olvadt sajtkrém volt. Bolondos, ártatlan gyermeki szertartás volt ez nála.

 Egyszer, amikor Gerard, az apja öccse is náluk reggelizett, e művelet láttán a férfi tréfásan megjegyezte:

 – Öcsi, neked határozott tehetséged lesz a cunnilingus-hoz. A barátnőid imádni fognak!

 Gerard gyakran volt feléjük átutazóban üzleti okból, olyankor náluk szállt meg éjszakára. A tréfásnak szánt megjegyzésen csak Peter apja mosolygott, Irene, az anya rosszalló pillantást lövellt a férfi felé, mely pillantás, ha anyaggá sűrűsödött volna, Gerard bácsi nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenved. Gerard e pillantás hatására feltette mindkét kezét, mint akire fegyvert fognak, miközben egy fél szendvics lógott a szájából.

 Peternek, lévén mindössze hat esztendős, fogalma sem volt, róla, mi lehet az a „kunilingusz”, ám kérdő tekintete zavartan zárkózott arckifejezésekbe ütközött. Ettek hát tovább, s a dolog semmilyen nyomot nem hagyott volna a gyermeki lélekben, ha a kisfiú az iskolából hazafelé nem tér be a közkönyvtárba, és egy vaskos értelmező szótárból ki nem keresi a szó értelmét.

 Ettől a naptól kezdve Peter undorodott a sajtos párnától, s ez undor végigkísérte egészen ifjúkoráig. A süteménytől való undor még nem is lett volna probléma, de Peter a női nemi szervtől is megundorodott, még mielőtt azzal bármiféle kapcsolatra lehetősége nyílt volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem érte őt is el Ámor nyila. Többször is szerelmes volt, s ahogy az lenni szokott az érzékeny fiúknál, ezen szerelmek beteljesülése rendre elmaradt. Peternél azonban ez később is elmaradt, amikor végzős egyetemista volt, mondhatni felnőtt férfi. A probléma gyökerét az ominózus süteményes eset képezte, de sajnálatos módon Peter az évek alatt elfelejtette, hogy honnan is ered undora, az elme hajlamos a számára kínos dolgoktól megszabadulni, míg azok markáns következménye akár élete végéig is elkíséri az embert.

 Ám, ahogy lenni szokott, Ámor, ez a körmönfont gazfickó nem hagyta békén a fiatalembert, s egy ízben olyan erősen találta el, ami mellett a többi nyílvessző szánalmas tűszúrásnak tűnt.

 A lányt Rebecca Tilton-nak hívták, magas volt, szép és vörös, az arcán olyan szeplő mintázattal, ami egészen különlegessé tette, s e kedves szeplő-csillagrendszerből szinte világított a búzavirágkék szempár. Mondhatni tökéletes kapcsolatnak ígérkezett a bimbózó románc, és ezt Peter is így érezte addig a bizonyos reggelig, amíg meg nem látta, hogy a campus épületei közti sétányon felé lépdelő lány mit majszol éppen. Sajtos párnát evett egy papírzacskóból, hóna alatt jegyzeteket tartott, és szabad kezével boldogan integetett. Ekkor már elkezdett Peter gyomra bizseregni, de ezen még túltette volna magát. Azon viszont nem tudta, amikor a lány a félig megevett süteményt felé nyújtotta, hogy harapjon bele. Teljesen normális, baráti, kedves gesztus volt ez, bárki más vidáman beleharapott volna, de nem Peter. Ő csak állt megmerevedve és nézte a kettéharapott sajtos párnát, ami teljesen úgy nézett ki, mint amibe gyerekkora reggelijeinél beledugta a nyelvét, igaz, ez az emlék nem tudatosult benne, hiszen eltemette lelkének egy mély bugyrába, ami már sebként viselkedett. A nyúlós szalagszerű hártyával befont üreg úgy nézett rá, mint valami szörnyeteg szája. Peter leblokkolt, nem tudott cselekedni, így el sem tudott fordulni, amikor kibukott belőle a hányás. Természetesen nem tudta, hogy miért hányta el magát, tudati szinten nem kapcsolta össze a süteményt gyermekkori élményével. Tehát a sajtos párna, mint probléma és az ominózus információ, ami miatt probléma lett, rejtve maradt. Csak a tünet nyilvánult meg, erőteljes undor és hányás képében. Peter nem is sejtette, hogy eme újabb traumával problémája csak mélyebb gyökeret vert lelkének sérelmektől feláztatott földjébe.

 Egy darabig még röhögve beszéltek a campuson a srácról, aki telibe hányta a barátnőjét, de mivel minden csoda három napig tart, és az ifjúkor számtalan érdekesebb ingert is tartogat, egy hét múlva már nem foglalkoztak vele. Ám ettől Peter egy hét múlva sem érezte jobban magát, és kerülte Rebeccát. Amikor az eset történt, elfutott, és két napig elő sem került. Később azt mondta, betegeskedett, elrontotta a gyomrát. Ám a gyomrával semmi baj sem volt, nem úgy a lelkével. Nem csak Rebeccát kerülte, de úgy általában mindenkit. Kollégiumi szobatársai invitálására is nemet mondott, valahányszor valami jó bulira hívták, elmaradásokra és vizsgákra hivatkozott. De hiába ült könyvekkel körülbástyázva magát, nem tanult, csak egyfolytában Rebeccára gondolt, és arra, ami történt. Félt újra találkozni a lánnyal, ugyanakkor vágyott is rá. Ám Rebecca nem hívta, sőt, messzire elkerülte őt, ami a történtek után nem volt meglepő. Peter soha nem tudta meg, mit gondolt a lány, s ezzel az újabb sebbel a lelkében élte tovább életét, az évek pedig teltek.

 Peter lediplomázott, s élte munkával terhes, ám szűzi életét, s mivel a párkapcsolatok elkerülték – vagyis inkább ő kerülte a párkapcsolatokat – szinte minden idejét a munkájának szentelte. Kutatóasszisztensként dolgozott egy olyan intézetben, ahol állatok viselkedését vetették össze emberek viselkedésével úgy, hogy hasonló szituációknak vetették őket alá. Az egyik vezető kutatóról, Leo Orlofskyról kiderült egy beszélgetés folytán, hogy mestere a regressziós hipnózisnak. Ezen Peter elgondolkodott, ugyanis már nem csak sejtette, hanem biztos volt benne, hogy életét egy gyermekkori trauma okozta blokád hátráltatja abban, hogy normális mederben folyjon, és ő is képes legyen a párkapcsolatra. Végül rászánta magát, hogy beszéljen Orlofsky-val, és egy bizalmas társalgás keretében elmondta neki gyötrelmeit.

 Orlofsky konzerv kávét ivott, miközben beszélgettek, s apró, szürke szemével megértően pislogott a kerek szemüveglencsék mögül. A haja szénaboglya-szerűen meredezett szanaszét, igazi őrült tudós benyomását keltve. De nem volt őrült. Legfeljebb olykor kissé szórakozott, de semmiképpen sem őrült. Tökéletesen megértette Peter problémáját, noha ő maga önszántából választotta az agglegény életet. Mindig is egyedül volt, életét csak egy afrikai házi sünnel osztotta meg. Amikor Peter végül elmondta, hogy a segítségét kéri, hogy regressziós hipnózissal vigye vissza életének azon pontjára, ahol a blokád keletkezett, a terapeuta behunyt szemmel bólintott, egyik kezét bíztatóan Peter vállára tette, és csak annyit mondott:

 – Bízzon bennem, Peter. Megoldjuk a problémát. Nem mindenki olyan, mint én, hogy magányosan érzi jól magát.
 Persze, Orlofsky nem volt igazán magányos, hiszen életének nagy részét a munka és a kutatás tette ki, ahol számos emberrel került kapcsolatba. A magány csak a privát szféráját jellemezte.

 Orlofsky egy széles mosoly kíséretében benyúlt a táskájába, és elővett egy papírstaneclit, rajta valamilyen pékség logójával. Kivett egy sajtos párnát, és a zacskót Peter felé nyújtva megkínálta őt is. Fogalma sem volt, hogy ezzel mit indít el. Honnan is tudhatta volna, hogy minden bajok okozóját készül éppen elfogyasztani a bajok elszenvedője előtt? Ráadásul úgy, hogy az elszenvedőben még csak nem is tudatosult, hogy ez volt a kiváltó ok.

 Mivel az egyetemen történt hányásos eset csak jobban elmélyítette Peter problémáját, Orlofsky kínálása nem hogy tovább mélyítette, de új szintre helyezte azt. Az undor mellé ugyanis félelem és düh társult. Ennek eredménye az lett, hogy a regressziós terápia elmaradt, annak okán, hogy Peter váratlanul – ő maga sem tudta miért – nekiugrott a férfinek, és addig szorította a nyakát, amíg az arca lilás-szederjessé vált, majd pedig megfulladt.

 Peter értetlenül állt a dülledt szemű tetem fölött, és érezte, hogy az eddig csupán aggasztó lelki anomália komoly problémává, betegséggé érett benne. Ám e tudat nem mentesítette a tény alól, hogy megölt egy embert, így azonnal működésbe lépett logikus elméje, háttérbe szorítva a pánikolni készülő énjét, és boszorkányos gyorsasággal, már-már gépies precizitással hozzálátott, hogy Orlofsky hulláját eltűntesse.

 Beszélgetésük egy laborhelyiségben történt, ahova bármikor bejöhetett valaki, szóval Peternek igyekeznie kellett. A halottat semmiképp nem hagyhatta ott, hiszen az árulkodó nyomok révén nem lett volna nehéz rájönni, hogy megfojtották, s mivel láthatták őket együtt, a gyanú rögtön rá terelődne. Bebugyolálni és kicipelni Orlofsky jókora testét körülményes lett volna, és kivitelezhetetlen anélkül, hogy észrevennék. Körülnézett. Szeme megakadt a sarokban lévő jókora titánötvözetű rozsdamentes acélkádon, amiben az eszközöket szokták fertőtleníteni. Következő pillantása a kénsav oldatos tartályokra esett. Megdöbbenve konstatálta, hogy teljesen olyan, mintha kimondottan ilyen esetekre tartanák fenn a helyiséget. Még a test feldarabolására alkalmas eszközök is akadtak, ez meggyorsította és megkönnyítette, hogy Orlofsky sistergőn feloldódva a lefolyón keresztül távozzon. A helyiségbe szerelt nagy hatásfokú gáztalanító- és szellőztető rendszer pedig tökéletesen abszolválta a savazás során fellépő kellemetlen szagokat.

 A kolléga eltűnésére nem találtak magyarázatot, s az intézet csakhamar napirendre tért afölött, hogy a magányos Orlofsky egyszerűen se szó, se beszéd lelépett. Peter élte tovább dolgos életét, mi több, újításai és ötletei révén kutatóasszisztensből kutatóvá avanzsált. Ismét csak a munkájának élt, s a laborban történt eset csak még markánsabbá tette lelkén a láthatatlan, ám nyitott, és vérző sebet. Peter egy időzített bomba lett.

 A bomba akkor kezdett el újfent ketyegni, amikor egy ízben elhatározta, hogy kihasználva a tavasz első kellemes napjait, gyalog megy haza, ráadásul nem a megszokott útvonalon. A városnak olyan részén haladt át, amit eddig nem ismert. Gyomra nagyot kordult, amikor meglátta a park melletti büféskocsit. Úgy gondolta, egy kávé és egy fánk mellett kellemesebb lesz hallgatnia a madarak kora tavaszi hangicsálását, amikor majd átgyalogol a parkon.

 Az ötlet remeknek bizonyult, egészen addig, amíg a büfés, egy valamilyen fura akcentussal beszélő ősz hajú fickó, arcán széles mosollyal ki nem vett az elektromos sütőből egy tálca frissen gőzölgő sajtos párnát. Peter nem emlékezett rá, mikor és hogyan ugrott át a büféskocsi ablakán, és az ott lévő konyhai eszközökkel miként ejtett több mint kétszáz szúrást és vágást a férfin. Olyan volt a dolog számára, mint egy emlékezetkiesés. Csak arra eszmélt, hogy lihegve áll a büféskocsi apró konyhájában, lába előtt egy felismerhetetlenségig összekaszabolt tetem fekszik, és szinte mindent – beleértve őt magát is – vér borít.

 Talán a sors furcsa fintorának vagy perverz játékának volt köszönhető, hogy egyetlen ember sem járt a környéken, senki sem volt tanúja az esetnek. Peter logikus, életigenlő része azonnal munkához látott. Két egész tekercs papírtörlőt elhasznált, hogy úgy ahogy letisztítsa magát, de tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A büfé víztartályából amennyire lehetett, megtisztálkodott. A büfésnek volt egy váltás ruhája, nem abban járt dolgozni, amiben látta. Szerencsére éppen jó volt rá a ruha. Egy farmernadrág, egy kötött garbó és egy piros széldzseki, valamint egy nagyon finom, puha bőrcipő. Ez utóbbi meg is nyerte Peter tetszését, és egy pillanatra el is csodálkozott, hogy a történtek után – amire valójában nem is emlékezett, csak a végeredményre – hogy képes egy tetszetős bőrcipővel foglalkozni. A lábbeli meglehetősen drága darabnak látszott, Peter szerint nem egy büféshez illő. Inkább valami fontos emberhez, olyanhoz, aki tiszta kézzel, fehér gallérban keresi meg a kenyerét. Ekkor kezdett el Peter elméjében körvonalazódni, hogy ő többre hivatott, mint önkényeskedő cégek által szponzorált kutatásokat végezni, és hajbókolni a korlátozott lehetőségek előtt, miközben egy ilyen bőrtalpú cipőt meg sem engedhet magának.

 Amikor Peter már vagy ötven méterre volt, lángba borult a büfé, köszönhetően Peter remek fizikai ismereteinek, és a büfében található nagy mennyiségű éghető anyagnak. Gyakorlatilag minden megsemmisült, a tűzoltók csak a férfi ropogósra sült csontvázát találták meg, s egyértelműen balesetként zárták le az ügyet.

 Az évek teltek, s Peter már igazán nem is kívánt normális életet élni, társat, családot és gyerekeket, hanem gőzerővel dolgozott, aminek újabb és újabb szakmai előmenetel lett az eredménye, s kiváló eredményei még befolyásos körökkel is megismertették, amikben az emberek mind drága bőrcipőt viseltek. Ezen befolyásos körök olyannyira megtetszettek Peternek, hogy ő maga is kacérkodni kezdett a politikai pályával. Innen az élete olyan lett, akár egy futószalag, neki szinte lépkednie sem kellett, az út futott a lába alatt. A harmincas éveiben járó férfit szinte belökdösték a képviselői székbe. Ő pedig nem hogy helytállt, de ráérzett a politikus lét igazi ízére, s kezdte látni, micsoda lehetőségei vannak.

 Tudatosan állt olyan lobbik mellé, amelyek a saját előmenetelét segítették, remekül ráérzett, merre kell lépjen ahhoz, hogy ő jöjjön ki jófiúként a dolgokból, még ha valójában ordas hazugságokról volt is szó. Hazugságokból pedig akadt bőven. Peter kiváló képességű volt mindig, s egyáltalán nem esett nehezére, hogy képességeit a politikában, a hazudozás és a fű alatt megkötött szerződések, előre lezsírozott pályázati eredmények oltáránál kamatoztassa. Minél magasabb pozícióba került, annál jobban tudta, mikor, melyik érdekcsoportnak kell szívességet tennie, mindig nagyon jól ismerte aláírásának súlyát és anyagi értékét. Még nem töltötte be a negyvenet, amikor a kormányzói bársonyszékbe került, és nagyon jól tudta, hogy számára itt nincs megállás: neki az a sorsa, hogy az Államok elnöke legyen. Nem érte be holmi elnökjelöltséggel, vagy alelnöki poszttal, ő a csúcsra törekedett. Mint mindig, mindenben, ebben is maximalista volt.

 Nagyon jól ismerte a megnyerő mosolyok fortélyait és a varázsszavak, varázsmondatok alkalmazásának trükkjét, hiszen tudta, hogy az embereknek csak azt kell mondani, amit hallani akarnak, s máris azt tesz velük, amit akar. Tudta, hogy az emberi lények csupán két lábon járó számítógépek, amelyeknél bizonyos szóösszetételek úgy hatnak, akár az univerzális beléptető kódok a legtitkosabb adatbázisokhoz. A lélek faktorát nem vette komolyan, hiszen önmagában is mélyen eltemette már saját problémáját, sőt, még a sajnálatos esetekre sem emlékezett. Nem engedhette meg magának, hogy a múlt árnyai eltakarják előle a jövő fényének csillogását.

 Az elnökválasztás napján egyedül ő nem izgult. Még Stewart, a kampányfőnöke is savlekötőkön és nyugtatókon élt hetek óta, amit persze felturbózott némi kokainnal és energiaitallal, de mit ér az élet, ha nem zajlik? Peternek csak a biztos tudata volt, hogy ezen az éjszakán, amikor a szavazatok összeszámlálásának a végére érnek, őt kiáltják ki győztesnek. Sokat dolgozott azért, hogy így legyen, bevetve mindent, amit egy politikus bevethet, de ő még annál is többet vetett be: száz százalékos optimizmusát.

 Valójában meg sem lepte az eredmény. Amikor a villogó kivetítőktől vibráló teremben pezsgők durrantak és zúgott a tapsvihar, ő csak széles mosollyal, tekintetében a hála jól begyakorolt csillogásával – mert bizony ezt is be lehet gyakorolni – széttárta a karját, mint valami modern Krisztus, s e gesztus az ominózus tekintettel kombinálva kettős jelentéssel bírt. Mint ha át akarná ölelni választóit, és az alázatos szolgálatkészséget. Ám volt ott egy harmadik jelentés is, amit egyedül ő tudott. „Enyém a világ!”

 Peter elérte, amit akart, s tudta, hogy a nagyobb menet csak most kezdődik, de örömmel állt elébe. A hatalom édes, mámorító érzése töltötte el, amit ő gondosan, továbbra is a begyakorolt joviális arckifejezés álarca mögé rejtett.

 A kamerák és villogó vakuk kereszttüzében fogadta a gratulációkat, osztogatta a kézfogásokat és az öleléseket, miközben a hangszórókból a győzelem indulói szóltak.

 Betty Tomlinson volt a kampánycsapat azon tagja, aki mindig gondoskodott Peter fizikai szükségleteiről. Egy ízben még testi szolgálatait is felajánlotta, de Peter udvariasan hárította a dolgot, nála ez a téma nem játszott szerepet. Esélye sem volt, hogy valaha is szexbotrányba keveredjen. Akik ismerték, komolyan és őszintén meg mertek volna esküdni, hogy a történelem legjobb, legkarizmatikusabb elnöke válik belőle, az első, akit nem a farka, hanem a feje irányít. Vagy kinyírják, vagy tényleg diadalmenet lesz eljövendő elnöksége, de mindenképp emlékezetes lesz.

 Betty Tomlinson őszintén aggódott Peter egészsége miatt, hiszen tudta, hogy jó húsz órája nem evett semmit. Ezért is nyomott tréfásan a kezébe egy metszett üvegtálkán néhány frissen sült süteményt. Tudta, hogy a férfiak imádják a sajtos dolgokat, úgy gondolta, a sajtos párna tökéletes kiegészítője lesz a pezsgőnek, amit nem tanácsos éhgyomorra inni. Gondoskodni akart róla, hogy Peter gyorsan bekapjon párat ebben a nagy hercehurcában. Nem jönne jól egy gyomorgörcs az ünneplés kellős közepén, ország-világ előtt.

 Betty nem is sejtette, hogy mennyire emlékezetes lesz ez a nap. Talán a történelem egyik legemlékezetesebb napja. Peter ujjai karomszerűen begörbültek…

TERELŐÚT

Tyll Forest

TERELŐÚT

 „Amikor végre megkapod azt, amit szerettél volna, úgy tűnik, egyáltalán nem ez volt, amit annyira akartál.”

– Gertrude Stein

 Már biztos volt, hogy az eleinte csodálatosnak ígérkező őszi nap éjszakája szomorkásba, esősbe hajlik, amikor Gertrude kilépett a kávézóból az üres parkolóba. Csak az ő kocsija állt ott, a személyzet autói a kávézó mögötti elkerített részen parkoltak. Egy darabig állt, ízlelgette a közelgő eső illatát, és nézte a sötét eget borító egyöntetű, koszos pala színű felhőtömeget. Kelet felé nézve már látszott a sötétszürke esőfüggöny, s kitartóan közeledett, mint egy az egész világot ölelésébe zárni kívánó zúgó kísértet. A közeledő jelenség nedves szelet tolt maga előtt. Még egy mélyet szippantott az ózondús levegőből, és sietős léptekkel elindult a kocsija felé, nem akart zuhanyt kapni a nyakába. Az utóbbi időben amúgy is könnyebben felfázott, ráadásul nem is volt melegen öltözve.

 Az ezeréves Geo rugói megnyekkentek, pedig a lány nem volt több ötven kilónál. Amikor becsapta az ajtót, mint ha vezényszóra történne, eleredt az eső. Sajnálta, hogy a szép idő így elromlott, de hát ősz volt már, s ilyesmire bármikor számítani lehetett. Egy darabig még nem indította be a motort, csak nézte a szélvédőn a kövér esőcseppek rajzolta mintázatot, a legördülő és egybeolvadó vízcseppek kanyargós derbijét a szélvédő alja felé. Adam Portman szavai jártak a fejében, és ismét dühös lett. Dühös a fiúra és dühös azért is, mert voltaképpen igazat mondott. Ugyanakkor nem tudta megbocsátani neki, hogy olyan érzéketlenül nyúlt szókimondásával egy olyan dologhoz, ami neki eddig szépet és jót jelentett. Ráadásul semmi köze hozzá.

 Édesanyja Gertrude Stein-ről, a híres írónőről nevezte el, s ő mind a mai napig büszke is volt erre, amíg Adam, ez a szemtelen, őszinte, de ugyanakkor sajnálatos módon szívdöglesztő és intelligens srác az arcába nem vigyorogta azt a mondatot, hogy:

 „Nem értem, hogy nevezheti el valaki a gyerekét olyan emberről, aki a saját neméhez vonzódott, és a végén gyomorrákban halt meg.”

 Ez a mondat többszörösen is bántotta Gertrude-ot. Igaz, hogy nem volt valami emlékezetes kapcsolata anyjával, aki csupán a hatalmas könyvgyűjteményének élt, de mégis úgy gondolta, hogy csakis tiszteletből és jóindulatból nevezte őt el az írónőről. Bár ő maga nem olvasta a műveit, mégis örömmel mondta mindenkinek, hogy kiről kapta a nevét. Boldogan élt ezzel a tudattal, amíg meg nem ismerte ezt a srácot, aki egyszer csak olyasmit vágott az arcába, amit egyszerűen nem tud megemészteni. Ráadásul még az időjárás is csavart pár fordulatot lefelé lelkének hangolókulcsain, s ő úgy érezte magát, mint egy kopott vén gitár, amin lógnak a húrok, és a sarokba támasztva várja, hogy kikerüljön a lomtalanításba, ahol majd megtalálja egy hobó, és valami szomorú bluest játszik rajta részegen.

 Ránézett az órájára, már tíz is elmúlt, és ugyan nem szeretett sötétben és esőben vezetni, mégis beindította a motort. A parkolóban nem állt másik kocsi, Adam Portman terepzöld pickupja sem volt ott, pedig Gertrude egy kicsit reménykedett, hogy mégsem megy el, hanem megvárja. Amikor kikanyarodott a kávézó parkolójából, majdnem oldalba trafálta egy kamion, a sofőr hangos kürtszóval, és valószínűleg élénk káromkodással adta tudtára vaskos véleményét. A hatalmas jármű oldalán egy rajzolt cowboy kacsintott, miközben mutatóujjával a kalapjának karimájára bökött. Megállt, lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Ki kell tisztítania a fejét, mert így még baj érheti. Egy darabig ült ott járó motorral, az út néptelen volt, csak az eső csapkodta a feketén csillogó aszfaltot, mintha milliárdnyi fénylő szöggel igyekezett volna a talajhoz rögzíteni. Néhány mély lélegzet után gyorsabbra állította az alaktörlőt és felengedte a kuplungot.

 Az út kihalt volt, úgy látszott, ezen az éjjelen senki sem tartott a völgy felé, sem a völgyből kifelé, ahol másodmagával bérelt egy aprócska házat. Semmi luxus, csak két szoba, egy nappalival, WC, zuhanyzó és egy apró konyha, amiben legalább ablak volt a szomszéddal közös kertre. Lakótársa Irene volt, az egyik munkatársa. Eszébe jutott, hogy megígérte neki, hogy felhívja a randi után, ami jelen esetben eléggé furára sikeredett. Adam előbb távozott, mert ő egyszerűen elküldte, s még vagy fél óráig ült az asztalnál, sértődöttségét hizlalva. Teljesen kiment a fejéből Irene, aki volt olyan kedves – vagy inkább kíváncsi –, hogy legalább a látszatát igyekezett fenntartani annak, hogy szívén viseli barátnője sorsát. Azért a „barátnő” szó mellett nem tette volna le tiszta szívvel a garast.

 Könnyelmű dolgok nem voltak jellemzőek rá, így az sem, hogy ilyen látási viszonyok mellett telefonáljon, de azért annyit megengedett magának, hogy ránézzen a mobiljára. A kijelző gombnyomásra sem villant fel, a készülék teljesen lemerült. Ezek szerint, ha lerohadna az éjszakai út szélén, még csak segítséget sem hívhatna. A völgy még vagy egy órás autóút volt, ami azt jelentette, hogy Irene talán már ágyban lesz és alszik, nem várja meg, mert annyira azért nem viseli szívén az érzelmi életét. Sebaj, gondolta, legalább nem kell kínos kérdésekre kínos, kelletlen válaszokat adnia.

 Már messziről látta az átlós csíkozású táblát, ami nem jelentett jót. Közelebb érve aztán egyértelművé vált, hogy forgalom elterelő táblát tettek ki, kerülnie kell Deanstown felé, ráadásul egy olyan úton, amit nem ismert. Sőt, valójában azt sem tudta eddig, hogy ez a leágazás létezik, de még Deanstown-ban sem járt soha. A tábla mindenesetre azt mutatta, hogy ha balra lekanyarodik, akkor Deanstown határában visszatérhet egy bekötőútra, amin pár mérföld után eljut az autópálya felhajtóig. Így jó tízmérföldes kerülőre kényszerül. A mobilján nem volt GPS, de volt interaktív térkép, amit most nem tudott megnézni.

 Rápillantott az üzemanyagszint jelzőre. Reggel tankolt, emiatt nem kellett aggódnia. Nem értette, miért zárták le az utat, hiszen semmi baj nem volt vele. Talán valamilyen baleset történt? De sehol még csak egy rendőrautó sem állt, hogy tájékoztassa az autósokat. Az autósokat, akik úgy látszik, ezen az éjjelen nem akartak autózni. Félórás vezetés alatt Gertrude nem találkozott egyetlen járművel sem. Sem szemből, de a visszapillantóban sem látott távoli reflektorokat, de előtte az úton, a fél mérföld hosszú egyenes szakaszon sem voltak hátsó lámpákat jelző vörös pontok. Tökéletesen kihalt úton tette meg az eddigi távolságot.

 Az eső szűnni nem akaró intenzitással csapkodta az aszfaltot, és dobolt a Geo tetején. Más esetben megnyugtatóan hat az efféle fehér zaj az ember idegeire, de Gertrude inkább csak nyugtalanabb lett tőle. Főleg, amikor elnézett a leágazás felé, a sötétbe vesző útra, ami erdős részen vezetett át. Olyannak látta, mint az éjszaka sötét száját, ami éppen készül elnyelni őt. De ha el akar jutni a lakásához, kénytelen ráhajtani az útra. Így is jó későn ér haza, ezzel a nem várt kerülővel. Bár egy belső hang azt mondta, hogy inkább forduljon vissza, ő ezt értelmetlennek találta, hiszen mi a fenét csinálhatna az éjszakai városban egyedül? Nyűgös volt és fáradt, neki ágyra volt szüksége. Sóhajtott egyet, és balra tekerte a volánt.

 Az eső nem csak egyszerűen esett, hanem szakadt. Úgy tűnt, a szűnni nem akaró égi áldás el akarja árasztani a világot, s Gertrude tréfásan arra gondolt, hogy a jó öreg Noé már biztos vadul ácsolná a bárkáját. Az ablaktörlő lapátok teljes sebességgel dolgoztak, de így is alig látta maga előtt az utat, így még jelentősen le is kellett lassítania. Ezzel a tempóval talán reggelre érhet haza.

 Bekapcsolta a rádiót, de nem reménykedett tiszta hangzásban, mivel az eső szinte követelőzően dörömbölt a kasztnin. Mint kiderült, nem hogy a tiszta hangzás, de egyáltalán a hangzás is reménytelen volt, a rádióból csak statikus sercegés hallatszott, hiába kapcsolgatta. Pedig valami éjszakai zenés műsor kissé enyhítette volna egyre növekvő szorongását. Azt sem bánta volna, ha egy szófosó seggfej műsorvezető erőltetett poénkodásait kell hallgatnia. Ömlő eső, ismeretlen út, vaksötét éjszaka, fenyegető magány. Amikor reggel nekivágott a napnak, nem ezt tervezte. Örült, hogy munka után találkozni fog Adammal, örült, hogy végre egy olyan fickóval hozta össze a sors, akivel szinte mindenben passzolnak, örült, hogy egy olyan férfivel lehet, akivel tartalmasan beszélgethetnek, anélkül, hogy a szemében a „meg akarlak dugni” alattomos neonfelirat villogna. Nem mintha prűd lett volna, de ha már kapcsolat, akkor úgy volt vele, hogy meg kell adni a módját. Először agyban passzoljanak, aztán ágyban. Örült, egészen addig a bizonyos mondatig. Addig a rohadt mondatig.

 Dühösen szorította a kormányt, félig előrehajolva nézte azt a pár métert, amit az útból látott, a reflektor kettős fénypászmáját, ami a világot kitartóan támadó esőcseppek alig átlátható függönyét világította meg. Mint megannyi apró, ezüst nyílvessző. Dühös volt, először Adam-re, aztán már önmagára. Dühös volt, mert fájt neki az igazság. Valójában az igazsággal való kíméletlen találkozás tud a legfájdalmasabb lenni, amikor az ember szembesül saját gyengeségével, kudarcaival és megsemmisül az a bura, amit az elme borít mindenre jótékony álcaként. Gertrude körül szilánkokká robbant ez a bura, s a sokmilliárdnyi esőcsepp mintha ennek a burának a darabkáiként hullott volna alá dühösen, követelőn, vádlón, erőszakosan.

 Harmincévesen kellett, egy szemtelen pasi jóvoltából rájönnie, hogy az anyja soha nem szerette. Az anyja, akinek már szemrehányást sem tehet emiatt, hiszen elhagyta ezt a világot, itt hagyva lánya felé a kifizetetlen számlákat, amik nem anyagi számlák voltak, hanem a lelkiismerettel való elszámolás dokumentumai.

 Gertrude zaklatott elméjében eddig eltemetett emlékek sorjáztak. Anyja mélységes megvetése a homoszexuálisok felé. Ahogy fennhangon kritizálta a művészet, az irodalom azon ágait, amik szerinte túlzottnak, mesterkéltnek tűntek. Amint társasági beszélgetések alkalmával kifejezte mélységes megvetését azon amerikai művészek iránt, akik szerinte álságos szofisztikáltsággal igyekeztek hírnevüket megalapozni európai kultúrkörökben, akik elhagyták hazájukat. Még azt is megjegyezte néhány tragikus eset kapcsán a szomorú véget elszenvedőkre, hogy „csak azt kapták az élettől, amit megérdemeltek”. Mondta mindezt a szemében villogó gyűlölettel. A környezetükben mindenki tudta, hogy ezt a mélységes megvetést és gyűlöletet Gertrude apja váltotta ki belőle, aki még kislány korában elhagyta őket. Ő csak később tudta meg, hogy egy férfi miatt. Ott, az autóban, az esőtől zajos sötét, éjszakai úton döbbent rá, hogy anyja nem a művésznő iránti tiszteletből nevezte el őt Gertrude-nak, hanem éppen ellenkezőleg: megvetésből. Hiszen ő volt az, akit az apja itt hagyott neki, neki kellett őt egyedül felnevelnie, s ez inkább kötelesség volt számára, mint örömteli feladat. Ő pedig évtizedeken át áltatta magát, mert elméje védekező páncélt növesztett maga köré, a szeretettség csillogásával, amit ő maga polírozott fényesre és nem az anyja. Eszébe jutottak a szótlan vacsorák, a születésnapok, amiken anyja valamiért éppen nem ért rá, olyankor mindig el kellett mennie valahova.

 Ahogy a szélvédőn ömlött az eső, úgy patakzottak Gertrude könnyei is. Legszívesebben beleordította volna az éjszakába, hogy ő nem az apja, hátha valahol meghallja az a szellem, aki valaha az anyjaként élt ezen a Földön. Váltakozott benne a keserűség és a düh, s ezt az állapotot egy a semmiből előbukkanó hatalmas tárgy törte meg hirtelen. A fékbe taposott, de a Geo megpördült a szinte folyóvá változott úton, és az anyósülés felőli oldalával nekicsapódott a valaminek. A biztonsági üveg berobbant az utastérbe, beterítve az üléseket és Gertrude ölét. Mivel be volt kötve, csak a feje rándult kissé nagyot a nyakán, de rögtön konstatálta, hogy nem sérült meg. Oldalra nézett, és látta, hogy egy úton keresztbe fordult kamionnak ment neki. A raktér külső oldala jóval feljebb volt, mint a Geo ablakának a szintje, a széle éppen telibe kapta a gépkocsit, most pedig a kitört ablakon át ki lehetett látni az alvázra.

 Első gondolata az volt, hogy lehetett volna rosszabb, ha mondjuk normál sebességgel halad, és nem ilyen lassan. De így is komoly kárt szenvedett az autója, sőt, úgy nézett ki, az oldala még be is ékelődött a kamion alváza alá. Hálát adott a szerencséjének, hogy nem a vezető oldalon csattant. A motor leállt az ütközés pillanatában, de próbaként elfordította az indítókulcsot. Az önindító csak kattant egyet, még csak meg sem fordította a motort. Nem értett az autókhoz, de gondolta, hogy széteshetett valami kábel csatlakozás. Egyet biztosan tudott: ő maga képtelen lesz megjavítani. De a kamion sofőrje talán segíthet.

 Kilökte az ajtót és kiszállt. Nem volt nála semmi, amit a fejére tehetett volna, de úgy gondolta, az most a legkisebb probléma, ha elázik. Az eső néhány másodperc alatt beterítette, az eredetileg égszínkék blúza most sötéten tapadt a testéhez, láttatva az alatta viselt melltartót. A víz pillanatok alatt a cipőjébe is befolyt, kényelmetlenül csúszkált, cuppogott benne a lába, úgyhogy inkább levetette, és bedobta a Geo hátsó ülésére. Összefogta csatakossá lett haját, csavart egyet rajta, és hátra dobta. Mintha egy zuhany alatt állt volna. Szerencséjére, az eső nem volt hideg, még őrzött valamit a kora őszi napok melegéből.

 – Hé, uram! – igyekezett túlkiabálni a szakadó esőt, miközben mezítláb elindult a kamion vezetőfülkéjének irányába. Ekkor felismerte a kamiont: ez volt az, amelyik majdnem oldalba kapta, amikor kihajtott a parkolóból. Ott kacsintott a cowboy nagy, rajzolt arca a Geo teteje fölött, mint ha csak azt mondaná: „Helló, kislány! Látod? Csak összefutottunk!” A sors fintora, hogy mégis ütközniük kellett, még ha úgy is, hogy ő kapta oldalba a teherautót. Persze, ezt az ütközést láthatóan csak a Geo sínylette meg.

 Már egész közel ért a vezetőfülkéhez, aminek az ajtaja tárva-nyitva volt, úgy látszott, a sofőrt nem zavarja a beverő eső. Ekkor fordult meg Gertrude fejében, hogy talán túl könnyelmű dolog így közelítenie, hiszen ő mégiscsak egy védtelen nő, míg a jármű vezetője egy férfi, akit nem ismer. Mégsem gondolta, hogy a kamionos szándékosan fordult volna keresztbe az úton, és éppen őt várná arra készen, hogy megerőszakolja. Hiszen jöhetett volna más autó is, nem csak az övé. Ugyanakkor egyre erősödött benne a balsejtelem, hogy valami nagyon nincs rendben.

 Lenézett az aszfaltra, annak a nyomait keresve, ahogy a jókora jármű megcsúszhatott, de olyan erősen zuhogott, hogy semmilyen nyom nem látszódott, és ha ennyire vizes az út, még csak nyomot sem hagyhattak a gumik. A kamion lámpái égtek, ahogy az utastér világítása is működött, lévén nyitva az ajtó. Odaért, és mivel nem látott senkit a vezetőülésben, megeresztett egy „helló”-t. Semmilyen válasz nem érkezett, csak az esőcseppek vad dobszólója a jármű tetején.

 Megkerülte a kamiont, hogy lássa az utat, hátha van még valaki az úton, de csak a sötétbe vesző aszfalt feketéllett. Két oldalt csak sejtette az erdőt, a sűrű esőtől nem látszottak a fák. A lombokon, ágakon csapkodó esőcseppek hangos sistergés-szerű zaja volt minden, amit hallhatott a saját izgatott légzésén kívül. A természet generálta fehér zaj most inkább fenyegető volt, mintsem megnyugtató. Ezt a fenyegető érzést pedig csak fokozta, amikor a vezetőfülke másik oldalán megbotlott valamiben. Lenézett. Egy fél pár cipő volt, jókora darab Reebok, legalább negyvenhetes. Ha a kamionosé – ki másé lehetne? – akkor elég nagydarab fickó lehet.

 Mozgást észlelt a szeme sarkából, onnan, ahová a kamion égő reflektorainak fénypászmája fúródott a fák közé. Odakapta a fejét, de már nem látszott más, csak néhány girbe-gurba fatörzs és az aljnövényzet.

 – Hahó! – kiabálta abba az irányba, de nem akaródzott neki közelebb menni. Valamiért nem tetszett neki az a villanásnyi dolog, amit a periférikus látásával érzékelt. Túl fehér volt. Valósággal megvillant a reflektorok fényében. Egy röpke pillanatig azt gondolta, hogy a sofőr ment be a fák közé vizelni, de mi oka lett volna a szükségét elrejtőzve végezni itt, ahol senki sem jár? Ráadásul fél pár cipőben…

 Elhatározta, hogy visszamegy a Geo-hoz, és megpróbál életet lehelni a telefonjába. Ez inkább amolyan kapaszkodó volt az idegei számára, hiszen tudta, hogy a telefon tökéletesen hasznavehetetlen, hacsak…

 Visszafordult a kamion utasfülkéje felé, és felkapaszkodott. Úgy gondolta, egy kamionosnál kell lenni valamilyen rádiónak. Szoktak CB-t használni, de a mobil korszakkal egyre kevesebb kamionos élt ezzel a lehetőséggel. Vagy esetleg találhat egy mobilt, ami működik.

 CB rádiót nem talált, úgy látszott, ez a kamionos is az új generációhoz tartozott, viszont az anyósülésen ott feküdt egy szép, szinte új Motorola okostelefon, felhajtható bőrtokban. Neki iPhone-ja volt, de gondolta, hogy ezzel is elboldogul. Beült a vezetőülésbe és felhajtotta a mobil védőtokját. Be volt kapcsolva, néhány mozdulattal életre is keltette a készüléket. Ám amúgy is átázott testén jeges borzongás futott végig, amikor megpillantotta a készülék háttérképét.

 A szürkésfehér alak egyenesen rá bámult a képről, a nagy, fekete szempár olyan volt, mint egy rovar szeme, sápadt bőre nedvesen csillogott. Haja nem volt, keskeny, kegyetlen szájában pedig apró, tűhegyes fogak látszottak. Görnyedten, fenyegetően állt, lehetetlenül hosszú karjai végén az ujjak karomszerűen végződtek. Gertrude behunyta a szemét, és egy pillanatig habozott, hogy ki merje-e nyitni. Nem a kép miatt, hanem a kép háttere miatt. Amikor kinyitotta, megbizonyosodhatott róla, hogy amit lát a szélvédőn át, az ugyanaz, ami a képen szereplő lény mögött van. Ekkor tudatosult benne, hogy a kijelzőn nincsenek ikonok, mivel nem háttérképet lát, hanem egy fotót, amit ezzel a készülékkel készítettek nemrég.

 Majdnem elejtette a telefont, de volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartotta, ez maradt az egyetlen kapcsolati lehetősége a civilizációval. Egy pillanatig nézte még a fotót, de a lény arcából, tekintetéből sugárzó fenyegetés olyan erős volt, hogy szinte fizikálisan érezte, ahogy szívja ki belőle az erőt.

 Bezárta a képet, és előhívta a virtuális billentyűzetet. Nem is nézte a sarokban lévő apró antenna-ikont, ami azt jelezte, hogy nincs térerő. De erről csakhamar meg is bizonyosodott. „A szolgáltatás nem elérhető” – jelent meg a szöveg a képernyőn, és Gertrude konstatálta, hogy amit a kezében tart, most nem több mint egy lapos fényképezőgép. Egy fényképezőgép, amivel a gazdája szintén nem tudott segítséget hívni, csak lefotózott vele valamit, amire a legtöbb ember azt mondaná: „idegen”.

 Már tudta, mi volt az a túl világos dolog, amit látott a szeme sarkából a fák között. Ugyanaz, amit a kamionos lefényképezett. Az pedig, hogy hova tűnhetett a férfi, aki a cipőmérete alapján nem lehetett egy kis gyenge fickó, még nagyobb aggodalommal töltötte el.

 Kinyúlt, és behúzta a vezetőfülke ajtaját. A belső lámpa kialudt, és így jobban láthatta, mi van odakinn. A reflektorok átfúrták az esőfüggönyt és sárgás fényoszlop végignyalta a göcsörtös fatörzseket, mintegy tíz méterre tőle. Mereven bámult ki az ablakon, és érezte, hogy egész testében elkezd remegni. Gyerekkora óta hitt az idegenekben, azokban a nagyfejű szürke lényekben, akik mindenféle idétlen magazinok címoldalán virítottak, vagy fantasztikus filmeken, tévéműsorokban hozták a frászt a nézőkre. Látott jópár ilyen fotót, ezek valójában hamisítványok voltak, számítógépes grafikák, festmények. Néha elképzelte, hogy egyszer ő is találkozik velük, és mivel az embernél intelligensebb lények, rengeteg mindent tanulhat tőlük. Kislánykorában egyenesen vágyott is egy ilyen találkozásra, mint sok más gyerek. Bár a lányok között ritkábban akadnak „ufó rajongók”. Úgy gondolta, magukkal vihetnék a világukba, és segítenének az emberiségnek egy boldogabb világot teremteni. Ez a valami is egy idegen volt, de más. Határozottan más. Más és valódi. Másfél óra leforgása alatt többedszer kellett szembesülnie azzal, hogy nem azt kapta, amit várt.

 Soha életében nem vezetett személygépkocsinál nagyobb járművet, mégis az indítókulcs felé nyúlt. El kell tűnnie, mielőtt az a valami visszajön. Lenyomta a kuplungot, ami fizikailag komolyabb művelet volt, mint a Geo kuplungolása, főleg mezítláb, aztán indított. Az önindító szépen forgott, ő pedig egy kis gázfröccsel rásegítve életre keltette a monstrumot. Azt sem tudta, merre vannak a sebességek, de eleresztve a sebességváltó gombot, észrevette, hogy van rajta jelölés.

 A hatalmas jármű megremegett, ahogy lassan felengedte a kuplungot. Baloldalról csikorgás hallatszott, ahogy a jókora vasak tovább gyűrték a vékony lemezekből összeszerelt Geo-t. Így nem tudott elmenni, ellenkező irányba kellett kormányoznia, de úgy meg Deanstown felé menne. Ő pedig vissza akart fordulni. A jármű nagyot rándult, ahogy hátramenetbe kapcsolt, és ellenkező irányba tekerve a jókora kormányt, próbálta helyzetbe hozni. A visszapillantóból látta, hogy a Geo végre levált róla. A kacsintó cowboy mintha azt mondta volna: „Jól van, kislány, menni fog ez!” Visszakapcsolt egyesbe, és a kamion elindult visszafelé, amerről jött.

 Az eső továbbra is csak dörömbölt az utasfülke tetején, és a motor is elég zajos volt, mégis meghallotta a kiáltást. Azonnal a fékbe taposott, de ügyelt rá, hogy a kuplungot is benyomja közben. Ha leállna a motor, és nem tudná újra beindítani, az nem tenne jót a jelenlegi helyzetben. Szeme vadul pásztázott, de csak annyit látott, amennyit a reflektorok megvilágítottak. Már éppen tovább akart indulni, amikor meglátta a baseball sapkás alakot kiszökdelni a fák közül. Testes fickó volt, és néhány erőlködő ugrás után elterült az aszfalton. Azért ugrált, mert csak a bal lába volt meg. A másik helyén csak a farmernadrág tépett szára lógott véresen. Az esés ellen védeni sem tudta magát, mert egyik karja is sérült volt, a jobb. Hason feküdt, és kétségbeesetten próbált újra feltápászkodni.

 Gertrude nem engedhette meg magának, hogy pánikoljon. Viszont azt is tudta, hogy ha kiszáll, egyedül nem tudja odavonszolni a fickót a kamionhoz, így hát oda kell gurulnia hozzá, egészen közel, vigyázva, nehogy elgázolja, és akkor együtt valahogy megoldják a beszállást.

 Már csak alig tíz méterre volt a vizes aszfalton vergődő férfitől, amikor a lény kirontott az erdőből. Elképesztően gyorsan mozgott. Sápadt, szürkésfehér bőre éles kontrasztot alkotott a kamionoséval, ahogy megállt esőtől csillogó testével a reflektorok fényében. Gertrude ösztönösen a fékbe taposott, de ezúttal nem nyomta be a kuplungot, és a motor is leállt. Már abban a pillanatban megbánta, úgy vélte, inkább át kellett volna hajtania a lényen, még ha ez a szerencsétlen kamionos életébe kerül is.

 A lény ott állt közte és a földön fetrengő férfi között, és borzongató, túlvilági tekintetét egyenesen Gertrude-ra szegezte. Jó két méter magas lehetett, nem viselt semmilyen ruhát. Talán mégis takarhatta valamilyen réteg a testét, valamilyen gél-szerű anyag, olyan, mint a szilikon, teljesen átlátszó. Nemi szervek nem látszottak, csak a halvány, erekkel átszőtt szürkésfehér bőr. Nem volt szembogara, ahogy szeme fehérje sem, egész szeme egy feketén csillogó tömegként árasztott gonosz mohóságot és rosszindulatot. Ajak nélküli, keskeny száját vicsorra húzta, felvillantva a tűhegyes fogsort, amin ott vöröslött a kamionos vére. Csakis az lehetett. Gertrude egy egyre erősödő gondolatot érzett a fejében. Nem szavakat, hanem konkrét gondolatot. „Hús” és „kell”. Úgy lüktetett ez a borzalmas gondolat, hogy beleszédült. Meg kellett erőltetnie magát, hogy elfordítsa a tekintetét a borzalmas arcról. Megfordította az indítókulcsot. A kocsiszerelvény megrándult, elfelejtett kuplungolni, és sebességben hagyta. Röviden káromkodott egyet, és újra indítani próbált, de ezúttal nem akart beindulni a motor, csak a lámpák fénye halványodott az önindító forgásának ütemére, ahogy elszívta az energiát.

 Szándékosan nem nézett a lényre, tudta, hogy rabul tudja ejteni a tekintetével, és behatol a fejébe, hogy rettenetes üzenete ott lüktessen a gondolataiban. Indítózott. Indítózott újra. Periférikus látásával észlelte, hogy az idegen már egész közel van. Villámgyorsan lezárta az ajtókat, aztán tovább indítózott.

 Az idegen a kilincset rángatta már, túlvilági arca ott fehérlett fényesen, nedvesen a vezető oldali üveg túloldalán. Mohó lehelete párafoltokat rajzolt az üvegre, torkából reszelés-szerű hang kúszott elő. Gertrude nem nézett rá, csak próbálta beindítani a kamiont, de érezte a mohó lüktetést az agyában, amit a lény a félméternyi távolságról pumpált felé: „Hús! Kell! Hús! Kell!”

 Kaparást hallott a másik oldalról. Fogalma sem volt, hogy tudott a sérült férfi felállni, de valahogy felkapaszkodott, ordított felé az üvegen át.

 – Nyisd ki! Engedj be! Engedj beeee!

 Nem gondolkodott. Áthajolt az anyósülésen és felhúzta a zárdugót. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, de a férfi, egy ép keze lévén, megszédült, és a kilincsbe kapaszkodva lógott. Gertrude teljes erejével belekapaszkodott az ajtóba, és visszahúzta. Másik kezével megragadta a vér- és víz áztatta pólót, és berántotta a kamionost a fülkébe. Talán igaz, hogy a szükség megtízszerezi az ember erejét. Éppen abban a pillanatban nyomta le a zárdugót, amikor megjelent a lény nagy, vicsorgó feje. Dühöngött, már nem csak reszelős, de vinnyogó hangokat adott, s közben folyamatosan küldte rettenetes gondolati képeit.

 „Hús! Kell! Hús!...”

 A férfi úgy lihegett, mint egy fújtató, és egész testében – már ami megmaradt belőle – reszketett.

 – Mik ezek? Miféle pokolbéli lények ezek? – sivítozta, és közben úgy kapkodta a levegőt, mint egy fuldokló. – Leszedték a lábam…

 – Hogy hívják? – kérdezte szinte kiabálva Gertrude.

 – Bert – nyöszörögte a férfi.

 – Nyugi, Bert, most már minden rendben – csitítgatta Gertrude, miközben ő maga is a pánik szélén egyensúlyozott. Végignézve a szerencsétlen sofőrön, tudta, hogy semmi sincs rendben, ilyen súlyos sérülésekkel nem sok esélye van a túlélésre, hacsak nem jutnak el időben egy kórházig. De lehet, hogy neki sincs túl sok esélye.

 – Kurvaélet! – hörögte a férfi és elvesztette az eszméletét. A lény abbahagyta a dühöngést odakinn, és száján kegyetlen vicsorgással módszeresen ütni kezdte az üveget. A masszív anyag ellenállt, de Gertrude tudta, hogy nem sokáig. Ha pedig berobban az üveg, neki annyi.

 Eszébe jutott, hogy a férfi az előbb többes számban beszélt: „Mik ezek?” Tehát többen vannak. Az pedig nem jó. Nagyon nem jó.

 Indított. Ezúttal beindult, hangosat röffent a Mack motorja, a szerelvény megremegett. A lény csak püfölte tovább az üveget, de nem eshetett jól neki, a dühön túl fájdalomról is árulkodtak a hangok, amik elhagyták szörnyű torkát.

 Gertrude előre nézett, s amit megpillantott, attól nem lett jobb kedve. Két másik lény állt görnyedten az úton, arcukon fenyegető vicsorgással. Ami még aggasztóbb volt, az a tárgy, amit az egyikük a kezében tartott. Határozottan valami fegyverfélének látszott. Ha pedig ezek a fickók – még ha vérszomjas szörnyek is – de egy fejlettebb civilizáció egyedei, akik képesek átszelni az űr irdatlan távolságait, akkor semmi esélye egy ilyen fegyver ellen. Kész, vége. Ennyi volt, Gertrude…

 A csattanás olyan hangos volt, hogy még az üveget csapkodó lény is meglepődött. A terepszínű pickup gumijai sírtak a vizes aszfalton, ahogy megfordult, miután elcsapta a fegyveres lényt. A másik ugyan gyors volt, de nem tudott versenyre kelni a Forddal, éppen akkor törte el gerincét a bozótrács, mielőtt elérte volna az útpadkát.

 A lény leugrott a kamion oldaláról, és eltűnt.

 – Adam! – sikoltotta Gertrude, és várta, hogy a férfi autója ismét felbukkanjon. Valahonnan a kamion mögül csikorgást, majd csattanást hallott. Tudta, hogy ez csakis Adam pickupja lehet, és ezek a hangok nem jelenthettek jót. Fogalma sem volt, hogy a lények még hányan lehettek, de gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót, és lehuppant az aszfaltra. Mezítelen talpának már a kamion nagy pedáljai is megpróbáltatást jelentettek, a vizes aszfalt csak jól esett.

 Adam Fordja láthatóan megpördült a vizes aszfalton, és átugratva az útpadka melletti sekély árkon, egy fának ütközött, ez volt az előbbi zaj. A férfi homloka vérzett, beüthette a kormányba, de magánál volt. Látszott rajta, hogy szédül, a mozdulatai le voltak lassulva. A lény mindössze néhány méterre volt tőle, s láthatóan dühösen igyekezett felé.

 – Adam! Zárd be az ajtókat! – sikoltotta Gertrude. Ekkor a lény hátranézett, s egy pillanatig látszott, hogy hezitál: a nőt kapja el előbb, vagy a férfit a kocsiban? Aztán az utóbbi mellett döntött. Gertrude nem tudta mit tegyen. Puszta kézzel nem szállhatott szembe az idegennel, aki már fel is pattant a felgyűrődött motorháztetőre, és rugdosni kezdte a szélvédőt. Akármilyen intelligens lények, ha vért szimatolnak, elvesztik a fejüket, gondolta Gertrude, látva a lény oktalan, mohó igyekezetét.

 – A fegyver! – hallatszott a kamion felől egy rekedtes hang. Ezek szerint a kamion sofőrje magához tért. Gertrude először azt gondolta, van az utastérben valami puska, aztán rájött, mit akart a férfi. Az elütött idegen fegyveréről beszélt.

 Rohant az ellenkező irányba, elszaladt az elgázolt lény mellett. Sötét volt, de Gertrude szeme már megszokta, így láthatta, hogy hab-szerűen türemkedtek elő a belei és nagy, szétrepedt koponyájából zöldes kocsonyaként bukkant elő az agyveleje. Szintén zöldes vére növekvő tócsaként terjengett kicsavarodott teste körül, keveredve a szűnni nem akaró eső vizével. Tudta, hogy a lénynek vége, mégis széles ívben kikerülve futott el mellette. A sötétben a fegyvert kereste, ami a gázoláskor kirepült a lény kezéből. Ekkor meglátott egy szürkésfehér foltot, ami mozgott. Mivel Adamról volt szó, félelmét legyőzve közelebb futott, és meglátta azt a lényt, akinek a gerince törött el. Teste alsó része nem mozgott, de két keze még funkcionált, és nagy igyekezettel kúszott valami felé. A valami csak néhány méterre volt már tőle. A fegyver!

 Gertrude úgy sprintelt a vizes aszfalton, mint még soha. Szinte egyszerre értek a fegyverhez, de Gertrude volt a gyorsabb. Az idegen hosszú, karmos ujjai a bokájára fonódtak, ahogy vetődött, s érezte a szorítást. A kéz hideg volt és kemény, a karmok a bőrébe vájtak. Felsikoltott, de már a kezében tartotta a különös lőfegyvert, ami bármennyire idegen is volt, elég egyértelműen látszott rajta, hogyan kell használni. Úgy látszik, a gyilkolás eszközei a legtöbb világban hasonlóak.

 „Halál!” – vágta fejbe a gondolat, amit a sérült idegen lövellt felé. Karjában még volt jócskán erő ahhoz, hogy szája felé húzza Gertrude meztelen talpát. A lövés eltűntette a fél fejét, mielőtt haraphatott volna. Körülötte az aszfaltot zöldes kocsonya terítette be, de a halott lény szorítása megmerevedett, nem enyhült. Gertrude-nak ujjaival kellett lefeszítenie a karmos kezet a bokájáról. Undorodva fogta meg a hideg, nyálkás tapintású kezet. A teremtmény péppé vált koponyája szörnyű bűzt árasztott, úgy érezte, ha még tovább kell beszívnia ezt a levegőt, elájul. Mivel nehezen boldogult és sietnie kellett, belelőtt a karba csukló felett, ami ettől szintén gőzölgő masszává változott. A kéz szorítása azonnal enyhült.

 A motorháztetőn vicsorgó idegen értelme kissé felülkerekedhetett vad mohóságán, mert kezében már egy jókora követ tartott, azzal készült betörni a szélvédőt. Odabenn Adam már teljesen magához tért, és rémülten nézte a lényt, aki olyan mohón akart hozzáférni, mint éhező a konzervdoboz tartalmához. A kő egyetlen ütéssel bezúzta a szélvédőt, de mivel nem szilánkokra robbanó üveg volt, több ütést kellett eszközölnie. Mikor elég nagy lyuk tátongott már az üvegen, eldobta a követ és egy mozdulattal kitépte a pókhálószerűen összezúzott üvegtáblát a keretéből. Adam hátramászott, hogy az idegen ne érje el, de nem sok esélye maradt, mert a lény már a nyomában volt, felső testével már be is nyomult az utastérbe. Adam karját erős, hideg, nedves kéz ragadta meg, és érezte a bőrén a lény szörnyű leheletét. Úgy fordult, hogy bele tudjon rúgni támadója arcába, már ha arcnak lehetett nevezni azt a szürkésfehér, vicsorgó démoni pofát. A nagy, fekete, dülledt szemek egyikét találta el cipője sarkával, mire a lény felüvöltött. Mint ha valami kocsonyás gumiba rúgott volna. Rúgott ismét, újra meg újra, de a lény majd’ leszakította a karját, olyan erősen fogta, és húzta maga felé. Már nem tudott rúgni, és a másik szürke kéz hosszú ujjai a nyakára fonódtak. Hosszú, vékony, de erős ujjak voltak, és a sárgás karmok a végükön belevájtak Adam bőrébe.

 Látta maga előtt a borzalmas arcot, egyre közelebb, látta a tűhegyes, össze-vissza meredező fogakat, ahogy közelítenek az arca felé, érezte az idegen émelyítően büdös, dögszagra emlékeztető leheletét, és a szorítás hatására kezdett minden elhomályosulni a szeme előtt…

 A lövésnek szinte semmilyen hangja sem volt. Viszont a hatására eltűnt a lény egész alteste, ami kilógott a szélvédőn, sőt, a Ford motorházteteje is péppé olvadt. Az autó elején keletkezett olvadt lyukban a lény és az autó anyaga bugyborékolt, mint valami bizarr olvasztótégelyben. A lövés után erős ózon szag terjengett a levegőben, a halott idegen roncsolt testrészeinek dögletes bűzével keveredve.

 Adam érezte a nyakán lévő kéz szorításának enyhülését, amitől a látása is kitisztult, és köhögve, fuldokolva lefejtette magáról az ocsmány kezeket. A halott idegen felső testét kirugdosta, bele a motorház helyén bugyborékoló anyagba, és pánikszerűen kiszállt az autóból.

 Gertrude még mindig ott állt, szétvetett lábbal, a fegyvert két kézzel tartva, és egész testében reszketett.

 – Van még több? – kiabálta az esőbe. – Hol vagytok, rohadékok? Vagytok még?

 Nem volt több idegen. Legalábbis ezen a helyen, ezen az éjszakán nem volt több.

 – Segítsetek! – hallották a kamionos elfúló hangját. Mire odaértek, a férfi ismét az ájulás szélén volt. Gertrude magához vette a holmiját a félig összeroncsolt Geo-ból, és beszállt a kamionba, ahol Adam már a volán mögött ült.

 – Sajnálom, hogy megbántottalak – mondta Adam. – Tudod, én ilyen vagyok. Kimondom, amit gondolok. Durva egy randi ez így együtt, elsőre, nem gondolod?

 – Az. Nagyon durva – válaszolt a lány, és még mindig remegett.

 – Ez is durva – nyögte a kamionos hiányzó lába helyére mutatva. – Szóval, jobb lenne indulnunk, ha nem gond.

 – Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha oldalba kap ezzel a monstrummal ott a parkolónál. – mondta Gertrude, és komolyan is gondolta. Bár lehet, hogy azt ő nem úszta volna meg sérülés nélkül. Odafordult Adamhoz, aki kissé reszkető kézzel babrált az önindítóval.

 – Te sem vezettél még ilyet, mi?

 – Traktor már vezettem, az se pici.

 – Öreg gyerek már a Mackie, kell egy apró, gyors gázfröccs indításkor, de nem túl sok, mert akkor azért nem indul. Csak érzéssel – magyarázta a kamionos kissé elhomályosuló tekintettel, aztán ismét elájult.

 – Szegény pasas – mondta Gertrude. – Ezek az izék már elkezdték kajálni. Amúgy meg visszatérve kettőnkre… én voltam a hülye. Sőt, egy ostoba, hisztis picsa. De köszi, hogy mégis utánam jöttél, ha nem teszed, ezek már vígan csámcsognák a májam.

 Bár viccesnek szánta, de egyiküknek sem volt kedve nevetni. Most még nem.

 – Láttam, mennyire megbántottalak. Tudtam, hogy valami nem oké, éreztem, hogy utánad kell jönnöm – mondta Adam, és közben úgy adagolta a gázfröccsöt, ahogy a sofőr javasolta. A motor egyszer csak mély brummogással beindult, az egész jármű megremegett.

 – Ez az! –Adam a volánra csapott.

 – Oké, húzzunk innen. Nincs kedvem még egy harmadik típusú találkozáshoz – mondta Gertrude, és még hozzá tette: – Ami pedig az anyámat illeti, aki a nevemet adta…

 – Az anyád bekaphatja, akárhol is van most. Stein-t nem ismerem, de anyádnak fogalma sem volt, hogy a lánya egy kőkemény csillagharcos – vágott közbe Adam, és felengedte a kuplungot. A Mack megrázkódott, és elindult a koromfekete, vad eső áztatta úton, sárgás fényoszlopokat fúrva a sűrű éjszakába.

ZÖLD

Tyll Forest

ZÖLD

 Haroldnak tulajdonképpen semmi baja nem volt a zöld színnel. Sőt, szerette. Hiszen a zöld megnyugtatja az idegeket, nem véletlenül zöld színű a legtöbb műtő is. Szeretett kirándulni, imádta a természetet, a hatalmas, zöld lombokat, beszívni a fák, bokrok édes leheletét, együtt lüktetni a természet gyönyörű szimbiózisában, minden élővel.

 A dolog akkor kezdődött, amikor bekapcsolta a tévét, és valamilyen futballmeccset nézett. Nem szokott focit nézni, most mégis valamiért ott ragadt a sportcsatornán, pedig azt sem tudta kik játszanak kik ellen. Csak bambult a képernyőre, tipikus „agy rágógumija” szindróma. Aztán csak az tűnt fel neki, hogy nem csak a pálya füve, de a játékosok meze is zöld. Sőt, a bőrük is zöldes árnyalatú lett. Valamilyen közvetítési hibára gyanakodott, és nem volt kedve kétcsapatnyi Hulk labdakergetését nézni.

 Átkapcsolt egy másik csatornára, ahol éppen valamilyen főzőműsor ment. A népszerű celeb-séf éppen egy nagy adag spenótot vagy sóskát kevergetett. Aztán megjegyezte, hogy milyen egyszerű a chili elkészítése. Csakhogy a chili nem zöld. De úgy látta, fölösleges is ezen tovább rágódnia, mert a szakács is zöld volt, mint a friss fű. Zöld szemében huncutsággal magyarázott, megspékelve mondandóját a szokásos erőltetett humorbombákkal.

 Ismét csatornát váltott, ezúttal Tom és Jerry kergetőztek nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva egymásnak, vidám zenei aláfestéssel. A rajzolt jószágok színe rendben volt, de a rajzfilm nem érdekelte, így már nyomta is a léptető gombot. Egy régi western-ben épp a tarkopasz Yul Brynner emelte célzásra a Colt-ját. Ezerszer látta már. Talán a híradó érdekes lehet, épp kezdődött.

 A híradó csakugyan érdekes volt, mert mindenki zöld volt benne. De még a hajuk is a zöld különféle árnyalataiban játszott. Aki eredetileg szőke volt, az most világoszöld hajú lett, a barna hajúak pedig szép sötétzöld frizurával mutatkoztak.

 Valami nem stimmel a rohadt tévével, gondolta, és kiszólt Jennának, aki épp valamit pakolászott a fürdőszobában.

 – Édes, azt hiszem, valami gond van a tévével. Valami a színekkel.

 Jenna érdeklődő arccal lépett a nappaliba.

 – Nocsak! Pedig még féléves sincs.

 Csakugyan, a hatalmas, lapos képernyős tévét még karácsonyra vették maguknak.

 – Mi a baj a színekkel? – kérdezte Jenna.

 – Nem látod? Mindenki zöld. Valamiért a bőrszíneket rosszul adja vissza, bezöldül vagy mi.

 Harold ujjával mutogatott az óriási képernyő felé. De Jenna csak értetlenül nézte ugyanazt a képernyőt, szája sarkában zavart kis mosoly-félével, majd ránézett méltatlankodó férjére.

 – Szerintem semmi baj ezzel a készülékkel. Az egyetlen zöld, amit látok, az a kis izé ott a logóban.

 – Oké, hülyéskedj csak nyugodtan. Mindenesetre én felhívom a szervizt. Fél éves tévé, még bőven érvényes a garancia.

 – Én hülyéskedek? – kérdezte Jenna. Szépen ívelt szemöldöke szinte a homloka közepéig felszaladt. – Harold, a színek tökéletesek! Ez most ugye valami vicc? Folyton hülyéskedsz…

 – De Jenna, én nem… nem igaz, hogy nem látod! Mindenkinek zöld a feje. Oké, ott vannak azok a régi filmek, várj, az előbb…

 Visszakapcsolt a westernre. Az egyik cowboykalapos ipse köpött egyet a kocsma előtti porba. Izzadt arcán csillogott a napfény, vagyis a reflektorok fénye. Szép, barnás arcszíne volt, mint egy igazi tehénpásztornak. A régi mozi sminkesei remek munkát végeztek.

 – Látod? Itt, a régi filmen, meg a rajzfilmeken minden oké. – Harold már felállt és közel állva a képernyőhöz mutogatta az arcokat, a színeket, mint valami lelkes tréner egy prezentáción.

 – Talán a színfeldolgozó rendszere a régebbi árnyalatokat jól kezeli, csak az új felvételeknél, közvetítéseknél… Franc tudja, talán valami interferencia vagy mittudomén. Nem értek hozzá.

 Átkapcsolt egy beszélgető műsorra, ahol félkör alakban ültek a meghívott vendégek, míg a műsor vezetője, a koordinátor a patkó ölén foglalt helyet, egy forgó fotelben. Egytől-egyig zöldek voltak, mint az éretlen paradicsom.

 – Na, nézd! Szerinted ez normális? – mutatott az arcokra.

 Jenna kissé zavartan elnevette magát.

 – Benny Zartman sosem volt normális. Sosem nézem ezt a szart.

 – A színe! Jenna, a színe! Normális ez az arcszín? Iszonyú zöld! Mint… mint… ááhhh! Mindegy, kihívom a szerelőket.

 – Kihívhatod, de szerintem simán hülyének fognak nézni – mondta Jenna láthatóan növekvő aggodalommal a tekintetében. – A tévével nincs semmi baj. De te, Harold… te jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

 – Csak azt ne mondd, hogy zöld vagyok! – nevetett Harold. De ez a nevetés most kicsit más volt. Ideges nevetés.

 – Ne már, Jenna, csak nem azt akarod mondani, hogy te rendes színeket látsz a tévében?

 Talán fél percig némán, kérdő tekintettel álltak egymással szemben, amíg a képernyőn kedélyesen cseverésztek a zöld emberek. A csendet Jenna törte meg.

 – Harold, ha ez most a szokásos ugratásod, akkor hagyd abba! Ez már nem vicces!

 Lendületes léptekkel odament a férjéhez, kikapta kezéből a távirányítót, és még mielőtt az megszólalhatott volna, kikapcsolta a tévét és a távirányítót az egyik fotelbe dobta.

 – Pihenj le. Talán az idegeid vannak ki, nem csodálom, az a tetű főnököd egy rabszolgahajcsár. Ne nézd a tévét, inkább olvasgass, vagy akármi. Csinálok valami vacsorát.

 Harold beletúrt a hajába, és mélyet sóhajtott. Egy darabig nézte a fotelben heverő távirányítót, aztán felemelte a tekintetét a feleségére. A szép, szőke feleségére, akinek kissé sápadt, de gyönyörű bőre volt. Talán neki van igaza. Sőt, biztos. Kivannak az idegei. Pihennie kell, vagy olvasgatni valami könnyűt.

 Bólintott és szemlesütéssel jelezte, hogy megadja magát. Jenna odament hozzá, és megölelte.

 – Sütök palacsintát. Az édes dolgok jót tesznek az idegeknek. Te csak lazíts, és eszedbe ne jusson nézni azt a szart.

 – Rendben, úgy lesz.

 Megcsókolta Jennát. A szokásos, nem túl heves hitvesi csókkal, röviden. Valóban jó lenne most néhány palacsinta.

 Jenna kiment a konyhába, ő pedig lehuppant a kanapéra. Egy darabig bámulta a nagy, fekete képernyőt, kacérkodva a gondolattal, hogy visszakapcsolja, de aztán letett róla. Hátradőlt, mélyeket lélegezve nézte a mennyezetet, aztán fejét oldalra fordítva kinézett a nappali ablakán át a kertbe. Az évnek ebben a szakaszában még sokáig világos volt, még a szomszédok csemetéi is kinn játszottak az utcán. A kert végében levő sövény olyan magas volt, hogy nem lehetett kilátni az utcára, csak egy magasan ide-oda szálló tollaslabda ingázott tompa puffanástól tompa puffanásig, ahogy a gyerkőcök ütögették. Nézte, ahogy a játék repked ide-oda, mint egy metronóm mutatója, s érezte, hogy a szemhéja elnehezedik.

 A tollaslabda ekkor rossz irányt vett és megállapodott a sövény tetején. Éppen olyan helyen, hogy felágaskodva még egy felnőtt sem tudta volna az ütőjével lepiszkálni. Tehát valakinek fel kell másznia, hogy levegye onnan. Mivel a sövényre mászni szinte lehetetlen, Harold számítása szerint csak úgy vehetik le onnan, ha szólnak neki, vagy megpróbálják maguk leszedni, egymásnak bakot tartva. Esetleg két gyerek felemeli a harmadikat, aki aztán éppen eléri a tollast, ha jól kinyújtja a karját.

 Ismerve a kölköket, sejtette, hogy kit fognak felemelni. A kis Lucas Bergmant. A hangokból ítélve hárman voltak odakinn, a tizenkét éves ikerlányok, és öccsük, Lucas. A lányok egymással tollasoztak, a kissrác meg addig elvolt magában. De most, hogy ez történt, kapóra jött a mellettük tébláboló kisklambó. Harold elmosolyodott, amikor látta, hogy a sövény mozogni kezd. Elképzelte, amint a két lány emeli a kissrácot. Arra gondolt, bárcsak így lenne telitalálata a lottón, ahogy előre látta, mit fognak tenni a kölkök.

 Felállt, és félrehúzva a résnyire nyitott teraszajtót, kilépett, hogy jobban lássa, hogy ügyködnek a gyerekek labdájuk visszaszerzésén. Csakhamar meg is jelent a kis Lucas tüsi hajával, éppen szemben vele. Egyenesen ránézett, kissé meg is lepődött.

 – Elnézést, Mr. Meyer – szólalt meg megszeppenve –, nem leskelődöm ám, csak tetszik tudni, a labda…

 Harold nem felelt, csak nézte a gyereket, úgy, mint aki kővé vált. Jobb szeme rángani kezdett, és érezte, hogy körülötte megdermed a levegő. Homlokát veríték lepte el, és még lélegezni is elfelejtett. Lucas Bergman arca és labdáért kotorászó karja zöld volt.

 Úgy rohant be a konyhába, mint akit üldöznek.

 – Gyere, ezt látnod kell! – lihegte, és karon ragadva Jennát, vonszolta ki a nappalin át a teraszra. A gyerek addigra már eltűnt, sikerült leszednie a labdát a sövény tetejéről. Harold levegőt kapkodva mutatott a sövény felé, és csak ennyit mondott:

 – Ott… ott… zöld!

 Jenna felszisszent a fájdalomtól.

 – Harold, összeroppantod a karom! Eressz!

 Csakugyan, Harold észre sem vette, hogy milyen erősen szorítja az asszony karját. Villámgyorsan elengedte, és úgy nézett, mint aki szellemet látott.

 – Harold, megijesztesz! Te frankón beteg vagy! Iderángatsz, és mutogatod, milyen zöld a sövény. Miért, milyen legyen, tán lila?

 Harold a fejét rázta, és a sövény felé mutatott.

 – Ne haragudj, édes. Nem akartam fájdalmat okozni, de… nem a sövényről van szó. Az előbb a kis Bergman gyerek, a Lucas leszedte a sövény tetejéről a tollaslabdájukat, mert fennakadt.

 – Lucas Bergman? – kérdezte szinte sikító hangon Jenna. – Harold, te teljesen megkattantál? Lucas akkora, mint egy kutya ülve. Hogy tudná leszedni onnan?

 – Ááá, nem, nem ez az érdekes! Felemelték a nővérei. De nem ez a lényeg. A kissrác… ó, istenem… szóval a kissrác zöld volt! Zöld, érted? És ez nem a tévé, Jenna!

 Az asszony oldalt fordult a férjének, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Aztán Harold szemébe nézett, és komoly hangon mondta:

 – Neked orvos kell, Harold. Nem tudom, mi ez veled, de ez nem normális.  Rosszat sejtek, ó, én hülye! Harold, most…

 Jenna sírni kezdett. Harold ettől csak még rosszabbul érezte magát, mert tényleg nem tudta, hogy most tényleg ő kezd el meghibbanni, vagy valóban azt látta, amit. Legszívesebben kézen fogta volna a feleségét, és kivitte volna az utcára, hogy személyesen lássa a zöld gyereket, vagy gyerekeket. Valamiért meg volt róla győződve, hogy az ikerlányok is zöldek, bár nem látta a másik két gyereket.

 – Bocsáss meg, édes. Nem tudom, mi ez. Talán kicsit el kellene mennem, kiszellőztetni a fejem.

 – Eszedbe ne jusson! – hüppögte Jenna. – Még valami őrültséget csinálsz odakinn. Várj, hozok vizet neked.

 A nő sarkon fordult, és szemét eltakarva bement, egyenesen a konyhába. Harold hitványnak érezte magát. Duplán. Jenna miatt, és a látomásai miatt. Ha azok látomások, persze.

 Felvette a cipőjét, és kiszólt a konyhába.

 – Sietek vissza, csak járok egyet. Ne haragudj, mire visszajövök, minden rendben lesz velem.

 De tudta, hogy nem lesz rendben. Erről meg is bizonyosodott, amint kilépett az utcára. Ott játszott a három gyerek. A két lány ütögette a tollast, Lucas pedig ült a járda szélén, és egykedvűen nézte nővérei játékát. Volt a jelenetben valami nagyon furcsa, azon kívül persze, hogy mindhárom gyerek zöld volt. A lányok ütései rendkívül pontosak voltak, nem ugráltak a labda után, mert nem kellett. Egyhelyben álltak, és ugyanolyan mozdulatokkal ütögették a labdát, ami mint a metronóm mutatója, mozgott ide-oda. Mint két tökéletes mozdulatokra programozott zöldbőrű számítógép grafika. Öccsük pedig olyan egyenes derékkal ülve nézte őket, mint valami jógamester. Nem a fejét mozgatta, ahogy nézte az ide-oda szálló labdát, hanem csak a szeme mozgott.

 Harold megborzongott. Nem, most nem szabad hisztériáznia. Bármi legyen ez az egész, ki kell derítenie, hogy mi történik. Közelebb ment a gyerekekhez. Azok csak játszottak tovább, már ha a gépies pontosságú és egyhangú ütögetést játéknak lehet nevezni. A kissrácot figyelte. Lucas olyan mereven, mozdulatlanul ült, mint egy báb, csak a szeme mozgott a labdát követve. Nem pislogott.

 Harold egyik fele el akart rohanni, de a másik fele földbe gyökerezett lábbal nézte a gyerekeket. A két lány és Lucas tekintete ekkor egyszerre rá szegeződött. Egyenesen rá néztek, miközben a labdát ugyanolyan pontosan ütögették tovább.

 – Szép délutánt, Mr. Meyer! – szólaltak meg tökéletesen egyszerre, pontosabban, mint egy klasszikus görög színházi kórus. Formás, kerek zöld arcocskájukból szinte világított a szemük. Nem pislogtak. Egyszerre beszéltek.

 – Ugye, milyen megnyugtató ez a játék, Mr. Meyer? Paff-paff, csak ide-oda, ide-oda, ide-oda…

 Harold ismét érezte, hogy a szemhéja elnehezedik. Lényének egyik része átadta magát a labdaütögetés kábító monotóniájának, de másik része szűkölve menekülni akart. Aztán ez utóbbi kerekedet felül, főleg, amikor eszébe jutott Jenna.

 „Veszélyben van! Nem tudom mi ez, de Jenna veszélyben van!” – gondolta, és már rohant is vissza a sarkon túlra, a ház kapujának irányába. Amint befordult a sarkon, karok ragadták meg, erős karok.

 – Nyugodjon meg, Mr. Meyer. Önnek segítségre van szüksége! – mondta egy mély férfihang, ami egy körszakállas, zöld archoz tartozott. Most látta csak meg a mentőautót a ház előtt. Jenna sajnálkozó arccal állt a kapuban. Tekintetében szomorúság ült.

 – Meg kell értened, szívem. Én hívtam őket. Megijesztett, ahogy viselkedtél, neked orvosi segítségre van szükséged.

 Megpróbált kiszabadulni, de a két fickó hatalmas volt és profi. Nem csak a színük, de talán az erejük is olyan volt, mint Hulk-é. Tűszúrást érzett a nyakán.

 – Jenna! Veszélyben vagy! Ezek… ezek nem embe… Jen…

 A szer nagyon gyorsan hatott, s Harold beleolvadt az öntudatlanság egyre jobban elhatalmasodó ködgomolyagába.

 A kórház teljesen normális kórház volt. Már járt itt korábban, gyengélkedő kollégáját is itt látogatta meg. Most ő feküdt ágyhoz kötve, de szó szerint. Keze, lába le volt szíjazva, mozdulni sem tudott. A fölé hajoló nővér csinos lett volna, ha nem lett volna zöld a bőre és savósárga a szeme.

 – Mindjárt jön a főorvos úr, Mr. Meyer. Látom, jobban van.

 A nővér hangja szenvtelen volt, s Harold lemerte volna fogadni, hogy nem pislog. Nézte is egy darabig, s valóban, a nő egyszer sem pislogott. Megpróbált mozogni, megfeszítette az izmait, hátha… de a szíjak szélesek voltak és erősek.

 – Fölösleges próbálkoznia, Mr. Meyer – jött egy férfihang az ajtó felől. A főorvos egy alacsony, vékonydongájú, erősen kopaszodó, hatvan körüli fickó volt, markáns, nagy orral. Kire is emlékeztette? A régi fizikatanárára, aki állandóan őt szívatta. A nyitott ajtón át látta, ahogy a folyosón, egy betegágyon éppen valakin ugyanolyan szíjakat húznak meg, mint, amilyenekkel őt lekötözték. Felismerte a férfit, John Wyman volt az, két évig kollégák voltak az előző munkahelyén. Wyman nem volt zöld, de sápadt volt és erősen izzadt. Mellkasa hevesen járt fel-le, úgy zihált, mint egy gőzmozdony. Valószínűleg hevesen igyekezett megszabadulni a kötelékeitől. Wyman oldalra fordította a fejét, tekintetük találkozott. Amit a férfi arcán, szemében látott, az nem fáradtság, elesettség volt, hanem rémület. Olyan rémület, amit még filmeken sem látott soha. A férfi kinyitotta a száját és ordítva tört elő belőle:

 – Meyer! Ne engedd, hogy levigyenek! Meyer, cimbora, segíts! Ezek mind…

 Ekkor a betegkísérő testével eltakarta a férfit, és a hátulról látva a mozdulatot, valami durvát tett Wyman-nel, amit egy reccsenés is kísért. Wyman úgy ordított fel a fájdalomtól, hogy beleremegtek a falak. A főorvos behunyta a szemét, és tekintetét a mennyezet felé emelte. Láthatóan fizikai élvezetet okozott neki a fájdalomüvöltés.

 Wymant eltolták, de ordítása még sokáig visszhangzott a folyosón. A zöld orvos közel lépett Harold ágyához és merev tekintetét egyenesen rá szegezte.

 – Ne aggódjon, Mr. Meyer. A barátja már gyógyul. Hamarosan ön is a gyógyulás útjára lép. Önt is visszük a kezelőbe.

 Odakintről, valahonnan lentről, talán a kórház alagsorából hörgések, sikoltozások és velőt rázó üvöltések szűrődtek fel. A főorvos megborzongott hallva a hangokat, és valami hullámzás-szerű futott át a testén. Mint valami orgazmus.

 – Magam fogom kezelni, Mr. Meyer. – mondta a szenvtelen hang. Harold egész testében remegni kezdett. Soha sem gondolta volna, hogy képes lesz egyszer így félni. Dr. Zöld ezt látva közel hajolt, egészen közel, arca szinte érintette az övét, és lassan, mélyen, élvezettel szippantotta be a levegőt.

 – Mmm… ez az… ez finom – hörögte. – Készen áll az azonnali beavatkozásra is!

 Harold remegése hirtelen abbamaradt, mert lelki szemei előtt megjelent Jenna, aki egyedül van otthon, és nem látja, hogy kik ezek, mik ezek. Jenna, aki veszélyben van, úristen, Jenna!

 Olyan hirtelen lendült előre a feje, mint a királykobrának, és megharapta az orvos zöld orrát. Érezte a csont, a porcok reccsenését, látta, hogy vér fröccsen szét az orrából, ami nem vörös, hanem sárgászöld, olyan, mint amikor széttaposnak egy hernyót, de nem eresztette az orrot.

 Dr. Zöld felordított, ilyen közelről olyan volt az üvöltése, mint ha egy koncerten a hangfalak előtt állna. Látta, amint az orvos keze felemelkedik és megcsillan valami benne: egy szike. Érezte a bal karjába hasító fájdalmat, ahogy belehasít a penge, de ugyanakkor azt is érezte, hogy a karja hirtelen szabaddá válik. A doki véletlenül a szíjat is átvágta.

 Minden erejét beleadta az ütésbe. Csontos ökle keményen csattant a zöld halántékon, de szorító fogai nem engedték a már szétroncsolódott jókora orrot. Szeme sarkából látta, ahogy a szike ismét lesújtani készül, de sikerült elkapnia a csuklót. A férfi zöld volt ugyan, de nem volt természetfeletti ereje, sőt. Haroldnak sikerült a szikét tartó kezet az orvos nyaka felé irányítani.

 Az orvos – vagy akármi is volt – hörögve, elgyengülve borult Haroldra, felmetszett nyakából vastag sugárban lövellt ki a sárgászöld lé, ami egy cseppet sem hasonlított emberi vérre. Harold egyetlen szabad kezével kicsavarta a szikét az elgyengülő kézből, és a biztonság kedvéért még párszor megismételte az előbbi műveletet.

 Az élettelen, zöld testből elszállt az erő, s Harold reménye szerint az élet is. Még mindig a szikét markolva, ügyelve, nehogy elveszítse, öklével lelökte magáról a testet, és hozzálátott, hogy elvágja a többi szíjat. Már az utolsónál tartott, amikor sietős lépteket hallott a folyosóról. A vézna orvossal még elbánt, de a nagydarab ápolók ellen semmi esélye sem volt. Elvágta az utolsó szíjat is, és leugrott az ágyról. Bal karja erősen vérzett, de szerencséjére nem ért a vágás ütőeret. A szikével gyorsan kihasított egy csíkot a lepedőből, és körbetekerte vérző karján.

 A lépések zaja erősödött, már nagyon közel jártak. Biztos volt benne, hogy érte jöttek, hogy levigyék az alagsorba, arra a bizonyos „beavatkozásra”, amit a jó doktor már személyesen nem ejthet meg. A folyosó felé tehát nem menekülhet. Maradt az ablak. Kinyitotta, kinézett. Alatta kétemeletnyi mélység, ha túlélné is az ugrást, örökre megnyomorodna. Elméje küzdött a pánik ellen, és sikerült felülkerekednie. Rögtönzött. Sarkig tárta az ablakot, és összevérezte a keretet, mint ha felkapaszkodott volna. Megragadta az ágy melletti széket, és kihajította.  Villámgyorsan bebújt az ajtó mögé, éppen akkor, amikor a két ápoló és egy nővér beléptek az ajtón és meghallották odalentről a csattanást. Azonnal az ablakhoz rohantak, így számára szabaddá vált az út a folyosóra.

 Mezítláb volt, futóléptei nem ejtettek különösebb zajt, de tudta, hogy csak pár másodpercnyi időt nyert. Mire elért a lépcsőhöz és a korlátba kapaszkodva elkezdett lefelé loholni, már hallotta is, ahogy az ápolók és a nővér a nyomába erednek. Rohant, ahogy csak bírt. Odalentről felerősödött a kiáltozás, a zöld személyzet java biztos élvezettel végezte a „kezeléseket”. Ha szerencséje van, csak ez elől a három elől kell meglógnia.

 Megállt, mint meglátta a tűzoltószekercét az alagsori lépcsőfordulóban. Betörte könyökével az üveget, és megragadta a szerszámot. Tudta, hogy ezt a hármat csak úgy nem rázhatja le, és ha szólnak a többieknek, akkor végképp nincs esélye. Visszament a földszintre, beállt az egyik ajtómélyedés takarásába. A hörgések és fájdalomüvöltések itt olyan erősen hallatszottak, hogy felállt a hátán a szőr. De ez a rémes zaj még a javára is válhat, fedezheti őt. Erősen markolta a súlyos szekerce nyelét.

 Nem kellett sokáig várnia. A nagyobbik ápoló valósággal belerohant a lendülettel megsuhintott fejszébe, koponyájának felső része csaknem úgy vált le, mint egy sapka. Jót tett az a sok baseball edzés. Harold már lendítette is újra a fejszét. Ezúttal a másik ápoló mellkasát lékelte meg, aki azonnal térdre rogyott, szájából sárgászöld trutymót okádva. Elsőre nem tudta a széttört bordák közül kirántani a fejszét, ráadásul a testes, zöld alak még előrefelé is dőlt, ami a dolgot nagyban megnehezítette. Továbbá az is, hogy az ápolónő – vagy a lény, amelyik úgy nézett ki – felé ugrott. Ő gyomron rúgta a zöld nőt, aki hátrébb tántorodott, de láthatóan semmi baja sem lett. Miközben második rántással, és hangos csontreccsenéssel sikerült kihúznia a szekercét a hörgő ápolóból, a nő máris támadásba lendült, zöld arcából fenyegetően és meredten nézett a savószínű szempár. Nem voltak emberi szemek. A súlyos acél éppen közöttük csapott bele a zöld arcba.

 Lihegve, remegő lábbal állt a három zöld test mellett. Az egyikük még megpróbált feltápászkodni, tekintetét felé fordította. A szeme kidülledt, és mintha egyenesen a pokolból nézte volna őt. Harold nem várta meg, mit tenne, ha felállna. Minden erejét beleadta a csapásba.

 Vigyázva, nehogy elcsússzon a folyosót beterítő genny-szerű trutymón, elindult a gazdasági bejárat felé. Tudta merre van, egyszer tévedésből ott jött be a kórházba, amikor látogatóba érkezett. A főbejáratot nem kockáztatta meg.

 Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lemegy az alagsorba, hogy segítsen azokon a szerencsétleneken, de aztán ezt a gondolatot felváltotta a Jenna iránti aggodalom. Sajnálta Wymant és a többieket, de Jenna mindenkinél fontosabb volt.

 A gazdasági bejáró mellett nyitva állt egy szertár. Nem volt benn senki, amiért hálás volt, mert bár magánál tartotta a szekercét, de nem volt kedve újabb mészárláshoz. Odabenn talált száraz lepedőket, ágyneműket és egy falikutat. A falikútnál gyorsan leöblítette magát és a fegyvert, ami iszamos volt a zöld emberek trutymójától, és megtörölközött a textilekben. Szárazra törölte a szekerce nyelét is, így jobb, biztonságosabb fogás esett rajta. Ruhát is keresett, a sajátját nem volt ideje magához venni, s úgy gondolta, jobb, ha nem egy foltos, szennyes kórházi pizsamában, mezítláb megy végig az utcán. Jobb híján egy papucsot talált és egy kék munkás kezes-lábast. Gyorsan felvette, és elhagyta az épületet.

  Megörült, amikor meglátta a mentőautót. Még jobban, amikor a benne hagyott indítókulcsot is meglátta benne.

 Legszívesebben csikorgó gumikkal rohant volna hazáig, de félt, hogy akkor zöld rendőrök veszik üldözőbe, akiknél fegyver is van. Az utcákon nem volt forgalom, csak pár zöldbőrű gyalogos sétált, de inkább menetelt, mint valami robot. Nem néztek felé, csak maguk elé meredtek, s ő imádkozott, hogy ne fordítsák a mentőautó felé rémes, savószínű, pislogásmentes tekintetüket.

 A mentőautó rugói nagyot nyekkentek, amint megállt a kapu előtt. A kapu zárva volt, ő pedig nem vacakolt sokat, átugrott a kerítésen. A bejárat felől Jenna futott felé.

 – Bocsáss meg, édes, ó, bocsáss meg! Nem tudtam, én nem láttam őket…

 – Minden rendben, itt vagyok. Minden rendben! – hosszan ölelte magához az asszonyt.

 – Aztán már én is láttam őket. Tényleg zöldek. Harold, kik ezek? – Jenna remegett, miközben beszélt.

 – El kell tűnnünk innen – mondta Harold, amint kibontakoztak egymás öleléséből. – Az egész város ilyen már. Mindenki zöld. Ezek… ezek nem emberek, Jenna. Lehet, hogy már csak mi vagyunk.

 – Igazad van, drágám! El kell tűnnünk, el kell mennünk, amilyen gyorsan csak lehet. De előtte még be kell mennem. Már többször is kidobtam a taccsot az idegtől és…

 – Jó, rendben, eredj csak. Értem, ne részletezd. Én addig összeszedem a legfontosabb dolgokat, ami kellhet. Talán hónapokig kell menekülnünk, nem tudom.

 Eszébe jutott, hogy még a tévében is zöld volt mindenki. Most már valószínűleg azok sem beszélgetnek kedélyesen, hanem precíz mozdulatokkal teszik ördögi dolgukat. Ezek szerint mindenütt ott vannak. Hova mehetnének? Talán vidékre, ahol nem él annyi ember. Ott még talán maradt pár normális csoport, igazi emberek.

 Gondolkodás nélkül pakolt egy málhazsákba. A málhazsák elég nagy volt, hogy a legszükségesebb holmikat elnyelje, és könnyen hordozhatja úgy, hogy közben mindkét keze szabad. Ki tudja, mi vár még rájuk? A tűzoltó szekerce hatékonynak bizonyult a kórházban, de valami másra, könnyebben hordozhatóra volt szüksége. Évek óta nem vette elő a huszonkettesét, most íme, ez az idő is elérkezett.

 Bekopogott a fürdőszoba ajtaján.

 – Azonnal, drágám – hallatszott Jenna hangja, de túl nyugodt, túl hétköznapi volt egy ilyen válsághelyzethez képest. Olyan hangon szólt ki, mint ha nem épp az életükért kellene menekülniük, hanem esti színházba készülnének. Látta már ő a feleségét mindenhogyan, nem érheti meglepetés, most meg nincs idő finomkodásra. Benyitott.

 Azt gondolta, nem érheti meglepetés, de tévedett. Jenna a kád szélén ült és a kezében a mobiltelefonját tartotta. Kék szeme könnyben úszott.

 Haroldot elhagyta az ereje, úgy érezte, menten összecsuklik a térde, jobbjával meg kellett támaszkodnia az ajtókeretben.

 – Jenna, te is…? De miért…

 – Jenna felállt a kád széléről, arcán félelem és sajnálat. Szeméből könny, valódi könny folyt végig az arcán.

 – Jenna, mi ez? Te velük vagy? Elárulsz…

 Az asszonyból kitört a zokogás. Harold meg akarta ölelni, de csak zavarodottan állt. Minden olyan furcsa lett, olyan valószínűtlen.

 – Nem tehetsz róla, de tudom, hogy rendbe jössz, Harold! – zokogta az asszony. – Az én hibám, az én hibám, ó, a francba, az én hibám.

 Harold már szédült. Tudata ketté vált. Egyik részében az átélt szörnyűségek, a másikban egyre élesebben rajzolódtak ki jelenetek valamilyen áruházban, amik mint ha nem is vele történtek volna meg.

 – Kate adta a szert, azt mondta, tegyem a kávédba, attól fickós leszel. Én barom! Mert már egy éve nem voltunk együtt, egy éve nem kívánsz engem! Délben megittad a kávéddal. Felélénkültél, és én bolond, örültem, hogy ma végre lesz valami. De aztán délután furcsán kezdtél el viselkedni.

 – Jenna, milyen szer? Miről beszélsz? – Harold csak habogott, a nyelve kicsit zsibbadt volt, és a szédülés hullámokban tört rá.

 – Amikor elmentél, nem tudtam, mit tegyek, akkor már biztos voltam benne, hogy Kate átkozott szere az. Felhívtam. Mint kiderült, kéz alatt vette a feketepiacon. Én állat meg beletettem a kávédba. Bocsáss meg, Harold, bocsáss meg!

 Jenna zokogott, válla rázkódott.

 – De a zöld… zöld volt mindenki! Wymant megkínozták és engem is meg akartak. Sikerült elmenekülnöm… a szekerce… úristen, mit tettem? Téged… téged bántottalak?

 Harold a padlóra rogyott és üveges tekintettel meredt maga elé. Jenna mellé guggolt és átölelte. Még mindig sírt, de már nem olyan erősen.

 – Már múlik a hatása, hála Istennek! Bocsáss meg, édesem, bocsáss meg!

 Odakintről sziréna hallatszott. Egy perc múlva rendőrök és mentősök vették körbe őket. Egyikük sem volt zöld. Normális, egészséges emberi színük volt. Legfeljebb a mentőorvos volt kicsit fura, mert túlságosan sokat napozott, és csúnyán leégett. Az arca rákvörös volt.

  Amikor a mentőorvos egy lámpával vizsgálta Harold szemét, a szája sarkában mosoly bujkált. Harold könnyezni kezdett.

 – Mit mosolyog, ember? Tudja mit tettem? Azzal a szekercével… úristen!

 Kezével eltakarta az arcát. Az orvos megveregette a vállát.

 – Hát, elég szörnyű dolgot tett, barátom. Csakhogy nem szekercével, hanem egy játék lézerkarddal. Műanyag vacak, a fiamnak is van.

 Harold megmerevedett.

 – Milyen műanyag lézerkard? Lemészároltam két ápolót, egy orvost és egy nővért, az isten verje meg!

 A dokin látszott, hogy nevetnie kell, de visszafojtotta, és megpróbált higgadtan válaszolni.

 – Nos, ha a műanyag lézerkard ön szerint szekerce, akkor legyen. Ám a Stoneway nagyker műanyag palackjai meg az a két láda tömlős ömlesztett sajt egy cseppet sem hasonlít orvosokra, ápolókra vagy nővérekre. Lesz dolguk a takarítóknak. Csórikáim… Barátom, a drogokkal nagyon kell vigyázni! A vérvizsgálat úgyis kideríti, hogy mit vett be – itt rosszallóan Jennára nézett a doki –, ezek az új szintetikus hallucinogének csuda dolgokat művelnek itt fenn. – Mutatóujjával kavaró mozdulatokat tett a halántékánál, féloldalasan fintorra húzva a száját.

 – Máskor maradjanak a Viagránál. Sokkal rosszabb is lehetett volna.