Tyll Forest

Tyll Forest

2014. szeptember 25., csütörtök

SÜTEMÉNY


Tyll Forest
SÜTEMÉNY

 Peter kedvenc süteménye volt az a sajtos párna, amit anyja reggelente hozott a szomszédos szupermarketből. Mindig úgy fogyasztotta el, hogy a közepén kettétépte, és mielőtt még beleharapott volna, bedugta nyelvét a középen keletkezett barlangszerű üregbe. Ez a kis „barlang” úgy nézett ki, mint a fantasztikus képregényekben ábrázolt távoli bolygók vagy aszteroidák furcsa barlangjai, amelyekben az arra tévedő űrkalandorokra ocsmány lények leselkednek a hártyás ragacs-hálók mögül. Ez az anyag jelen esetben az olvadt sajtkrém volt. Bolondos, ártatlan gyermeki szertartás volt ez nála.
 Egyszer, amikor Gerard, az apja öccse is náluk reggelizett, e művelet láttán a férfi tréfásan megjegyezte:
 – Öcsi, neked határozott tehetséged lesz a cunnilingus-hoz. A barátnőid imádni fognak!
 Gerard gyakran volt feléjük átutazóban üzleti okból, olyankor náluk szállt meg éjszakára. A tréfásnak szánt megjegyzésen csak Peter apja mosolygott, Irene, az anya rosszalló pillantást lövellt a férfi felé, mely pillantás, ha anyaggá sűrűsödött volna, Gerard bácsi nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenved. Gerard e pillantás hatására feltette mindkét kezét, mint akire fegyvert fognak, miközben egy fél szendvics lógott a szájából.
 Peternek, lévén mindössze hat esztendős, fogalma sem volt, róla, mi lehet az a „kunilingusz”, ám kérdő tekintete zavartan zárkózott arckifejezésekbe ütközött. Ettek hát tovább, s a dolog semmilyen nyomot nem hagyott volna a gyermeki lélekben, ha a kisfiú az iskolából hazafelé nem tér be a közkönyvtárba, és egy vaskos értelmező szótárból ki nem keresi a szó értelmét.
 Ettől a naptól kezdve Peter undorodott a sajtos párnától, s ez undor végigkísérte egészen ifjúkoráig. A süteménytől való undor még nem is lett volna probléma, de Peter a női nemi szervtől is megundorodott, még mielőtt azzal bármiféle kapcsolatra lehetősége nyílt volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem érte őt is el Ámor nyila. Többször is szerelmes volt, s ahogy az lenni szokott az érzékeny fiúknál, ezen szerelmek beteljesülése rendre elmaradt. Peternél azonban ez később is elmaradt, amikor végzős egyetemista volt, mondhatni felnőtt férfi. A probléma gyökerét az ominózus süteményes eset képezte, de sajnálatos módon Peter az évek alatt elfelejtette, hogy honnan is ered undora, az elme hajlamos a számára kínos dolgoktól megszabadulni, míg azok markáns következménye akár élete végéig is elkíséri az embert.
 Ám, ahogy lenni szokott, Ámor, ez a körmönfont gazfickó nem hagyta békén a fiatalembert, s egy ízben olyan erősen találta el, ami mellett a többi nyílvessző szánalmas tűszúrásnak tűnt.
 A lányt Rebecca Tilton-nak hívták, magas volt, szép és vörös, az arcán olyan szeplő mintázattal, ami egészen különlegessé tette, s e kedves szeplő-csillagrendszerből szinte világított a búzavirágkék szempár. Mondhatni tökéletes kapcsolatnak ígérkezett a bimbózó románc, és ezt Peter is így érezte addig a bizonyos reggelig, amíg meg nem látta, hogy a campus épületei közti sétányon felé lépdelő lány mit majszol éppen. Sajtos párnát evett egy papírzacskóból, hóna alatt jegyzeteket tartott, és szabad kezével boldogan integetett. Ekkor már elkezdett Peter gyomra bizseregni, de ezen még túltette volna magát. Azon viszont nem tudta, amikor a lány a félig megevett süteményt felé nyújtotta, hogy harapjon bele. Teljesen normális, baráti, kedves gesztus volt ez, bárki más vidáman beleharapott volna, de nem Peter. Ő csak állt megmerevedve és nézte a kettéharapott sajtos párnát, ami teljesen úgy nézett ki, mint amibe gyerekkora reggelijeinél beledugta a nyelvét, igaz, ez az emlék nem tudatosult benne, hiszen eltemette lelkének egy mély bugyrába, ami már sebként viselkedett. A nyúlós szalagszerű hártyával befont üreg úgy nézett rá, mint valami szörnyeteg szája. Peter leblokkolt, nem tudott cselekedni, így el sem tudott fordulni, amikor kibukott belőle a hányás. Természetesen nem tudta, hogy miért hányta el magát, tudati szinten nem kapcsolta össze a süteményt gyermekkori élményével. Tehát a sajtos párna, mint probléma és az ominózus információ, ami miatt probléma lett, rejtve maradt. Csak a tünet nyilvánult meg, erőteljes undor és hányás képében. Peter nem is sejtette, hogy eme újabb traumával problémája csak mélyebb gyökeret vert lelkének sérelmektől feláztatott földjébe.
 Egy darabig még röhögve beszéltek a campuson a srácról, aki telibe hányta a barátnőjét, de mivel minden csoda három napig tart, és az ifjúkor számtalan érdekesebb ingert is tartogat, egy hét múlva már nem foglalkoztak vele. Ám ettől Peter egy hét múlva sem érezte jobban magát, és kerülte Rebeccát. Amikor az eset történt, elfutott, és két napig elő sem került. Később azt mondta, betegeskedett, elrontotta a gyomrát. Ám a gyomrával semmi baj sem volt, nem úgy a lelkével. Nem csak Rebeccát kerülte, de úgy általában mindenkit. Kollégiumi szobatársai invitálására is nemet mondott, valahányszor valami jó bulira hívták, elmaradásokra és vizsgákra hivatkozott. De hiába ült könyvekkel körülbástyázva magát, nem tanult, csak egyfolytában Rebeccára gondolt, és arra, ami történt. Félt újra találkozni a lánnyal, ugyanakkor vágyott is rá. Ám Rebecca nem hívta, sőt, messzire elkerülte őt, ami a történtek után nem volt meglepő. Peter soha nem tudta meg, mit gondolt a lány, s ezzel az újabb sebbel a lelkében élte tovább életét, az évek pedig teltek.
 Peter lediplomázott, s élte munkával terhes, ám szűzi életét, s mivel a párkapcsolatok elkerülték – vagyis inkább ő kerülte a párkapcsolatokat – szinte minden idejét a munkájának szentelte. Kutatóasszisztensként dolgozott egy olyan intézetben, ahol állatok viselkedését vetették össze emberek viselkedésével úgy, hogy hasonló szituációknak vetették őket alá. Az egyik vezető kutatóról, Leo Orlofskyról kiderült egy beszélgetés folytán, hogy mestere a regressziós hipnózisnak. Ezen Peter elgondolkodott, ugyanis már nem csak sejtette, hanem biztos volt benne, hogy életét egy gyermekkori trauma okozta blokád hátráltatja abban, hogy normális mederben folyjon, és ő is képes legyen a párkapcsolatra. Végül rászánta magát, hogy beszéljen Orlofsky-val, és egy bizalmas társalgás keretében elmondta neki gyötrelmeit.
 Orlofsky konzerv kávét ivott, miközben beszélgettek, s apró, szürke szemével megértően pislogott a kerek szemüveglencsék mögül. A haja szénaboglya-szerűen meredezett szanaszét, igazi őrült tudós benyomását keltve. De nem volt őrült. Legfeljebb olykor kissé szórakozott, de semmiképpen sem őrült. Tökéletesen megértette Peter problémáját, noha ő maga önszántából választotta az agglegény életet. Mindig is egyedül volt, életét csak egy afrikai házi sünnel osztotta meg. Amikor Peter végül elmondta, hogy a segítségét kéri, hogy regressziós hipnózissal vigye vissza életének azon pontjára, ahol a blokád keletkezett, a terapeuta behunyt szemmel bólintott, egyik kezét bíztatóan Peter vállára tette, és csak annyit mondott:
 – Bízzon bennem, Peter. Megoldjuk a problémát. Nem mindenki olyan, mint én, hogy magányosan érzi jól magát.
 Persze, Orlofsky nem volt igazán magányos, hiszen életének nagy részét a munka és a kutatás tette ki, ahol számos emberrel került kapcsolatba. A magány csak a privát szféráját jellemezte.
 Orlofsky egy széles mosoly kíséretében benyúlt a táskájába, és elővett egy papírstaneclit, rajta valamilyen pékség logójával. Kivett egy sajtos párnát, és a zacskót Peter felé nyújtva megkínálta őt is. Fogalma sem volt, hogy ezzel mit indít el. Honnan is tudhatta volna, hogy minden bajok okozóját készül éppen elfogyasztani a bajok elszenvedője előtt? Ráadásul úgy, hogy az elszenvedőben még csak nem is tudatosult, hogy ez volt a kiváltó ok.
 Mivel az egyetemen történt hányásos eset csak jobban elmélyítette Peter problémáját, Orlofsky kínálása nem hogy tovább mélyítette, de új szintre helyezte azt. Az undor mellé ugyanis félelem és düh társult. Ennek eredménye az lett, hogy a regressziós terápia elmaradt, annak okán, hogy Peter váratlanul – ő maga sem tudta miért – nekiugrott a férfinek, és addig szorította a nyakát, amíg az arca lilás-szederjessé vált, majd pedig megfulladt.
 Peter értetlenül állt a dülledt szemű tetem fölött, és érezte, hogy az eddig csupán aggasztó lelki anomália komoly problémává, betegséggé érett benne. Ám e tudat nem mentesítette a tény alól, hogy megölt egy embert, így azonnal működésbe lépett logikus elméje, háttérbe szorítva a pánikolni készülő énjét, és boszorkányos gyorsasággal, már-már gépies precizitással hozzálátott, hogy Orlofsky hulláját eltűntesse.
 Beszélgetésük egy laborhelyiségben történt, ahova bármikor bejöhetett valaki, szóval Peternek igyekeznie kellett. A halottat semmiképp nem hagyhatta ott, hiszen az árulkodó nyomok révén nem lett volna nehéz rájönni, hogy megfojtották, s mivel láthatták őket együtt, a gyanú rögtön rá terelődne. Bebugyolálni és kicipelni Orlofsky jókora testét körülményes lett volna, és kivitelezhetetlen anélkül, hogy észrevennék. Körülnézett. Szeme megakadt a sarokban lévő jókora titánötvözetű rozsdamentes acélkádon, amiben az eszközöket szokták fertőtleníteni. Következő pillantása a kénsav oldatos tartályokra esett. Megdöbbenve konstatálta, hogy teljesen olyan, mintha kimondottan ilyen esetekre tartanák fenn a helyiséget. Még a test feldarabolására alkalmas eszközök is akadtak, ez meggyorsította és megkönnyítette, hogy Orlofsky sistergőn feloldódva a lefolyón keresztül távozzon. A helyiségbe szerelt nagy hatásfokú gáztalanító- és szellőztető rendszer pedig tökéletesen abszolválta a savazás során fellépő kellemetlen szagokat.
 A kolléga eltűnésére nem találtak magyarázatot, s az intézet csakhamar napirendre tért afölött, hogy a magányos Orlofsky egyszerűen se szó, se beszéd lelépett. Peter élte tovább dolgos életét, mi több, újításai és ötletei révén kutatóasszisztensből kutatóvá avanzsált. Ismét csak a munkájának élt, s a laborban történt eset csak még markánsabbá tette lelkén a láthatatlan, ám nyitott, és vérző sebet. Peter egy időzített bomba lett.
 A bomba akkor kezdett el újfent ketyegni, amikor egy ízben elhatározta, hogy kihasználva a tavasz első kellemes napjait, gyalog megy haza, ráadásul nem a megszokott útvonalon. A városnak olyan részén haladt át, amit eddig nem ismert. Gyomra nagyot kordult, amikor meglátta a park melletti büféskocsit. Úgy gondolta, egy kávé és egy fánk mellett kellemesebb lesz hallgatnia a madarak kora tavaszi hangicsálását, amikor majd átgyalogol a parkon.
 Az ötlet remeknek bizonyult, egészen addig, amíg a büfés, egy valamilyen fura akcentussal beszélő ősz hajú fickó, arcán széles mosollyal ki nem vett az elektromos sütőből egy tálca frissen gőzölgő sajtos párnát. Peter nem emlékezett rá, mikor és hogyan ugrott át a büféskocsi ablakán, és az ott lévő konyhai eszközökkel miként ejtett több mint kétszáz szúrást és vágást a férfin. Olyan volt a dolog számára, mint egy emlékezetkiesés. Csak arra eszmélt, hogy lihegve áll a büféskocsi apró konyhájában, lába előtt egy felismerhetetlenségig összekaszabolt tetem fekszik, és szinte mindent – beleértve őt magát is – vér borít.
 Talán a sors furcsa fintorának vagy perverz játékának volt köszönhető, hogy egyetlen ember sem járt a környéken, senki sem volt tanúja az esetnek. Peter logikus, életigenlő része azonnal munkához látott. Két egész tekercs papírtörlőt elhasznált, hogy úgy ahogy letisztítsa magát, de tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A büfé víztartályából amennyire lehetett, megtisztálkodott. A büfésnek volt egy váltás ruhája, nem abban járt dolgozni, amiben látta. Szerencsére éppen jó volt rá a ruha. Egy farmernadrág, egy kötött garbó és egy piros széldzseki, valamint egy nagyon finom, puha bőrcipő. Ez utóbbi meg is nyerte Peter tetszését, és egy pillanatra el is csodálkozott, hogy a történtek után – amire valójában nem is emlékezett, csak a végeredményre – hogy képes egy tetszetős bőrcipővel foglalkozni. A lábbeli meglehetősen drága darabnak látszott, Peter szerint nem egy büféshez illő. Inkább valami fontos emberhez, olyanhoz, aki tiszta kézzel, fehér gallérban keresi meg a kenyerét. Ekkor kezdett el Peter elméjében körvonalazódni, hogy ő többre hivatott, mint önkényeskedő cégek által szponzorált kutatásokat végezni, és hajbókolni a korlátozott lehetőségek előtt, miközben egy ilyen bőrtalpú cipőt meg sem engedhet magának.
 Amikor Peter már vagy ötven méterre volt, lángba borult a büfé, köszönhetően Peter remek fizikai ismereteinek, és a büfében található nagy mennyiségű éghető anyagnak. Gyakorlatilag minden megsemmisült, a tűzoltók csak a férfi ropogósra sült csontvázát találták meg, s egyértelműen balesetként zárták le az ügyet.
 Az évek teltek, s Peter már igazán nem is kívánt normális életet élni, társat, családot és gyerekeket, hanem gőzerővel dolgozott, aminek újabb és újabb szakmai előmenetel lett az eredménye, s kiváló eredményei még befolyásos körökkel is megismertették, amikben az emberek mind drága bőrcipőt viseltek. Ezen befolyásos körök olyannyira megtetszettek Peternek, hogy ő maga is kacérkodni kezdett a politikai pályával. Innen az élete olyan lett, akár egy futószalag, neki szinte lépkednie sem kellett, az út futott a lába alatt. A harmincas éveiben járó férfit szinte belökdösték a képviselői székbe. Ő pedig nem hogy helytállt, de ráérzett a politikus lét igazi ízére, s kezdte látni, micsoda lehetőségei vannak.
 Tudatosan állt olyan lobbik mellé, amelyek a saját előmenetelét segítették, remekül ráérzett, merre kell lépjen ahhoz, hogy ő jöjjön ki jófiúként a dolgokból, még ha valójában ordas hazugságokról volt is szó. Hazugságokból pedig akadt bőven. Peter kiváló képességű volt mindig, s egyáltalán nem esett nehezére, hogy képességeit a politikában, a hazudozás és a fű alatt megkötött szerződések, előre lezsírozott pályázati eredmények oltáránál kamatoztassa. Minél magasabb pozícióba került, annál jobban tudta, mikor, melyik érdekcsoportnak kell szívességet tennie, mindig nagyon jól ismerte aláírásának súlyát és anyagi értékét. Még nem töltötte be a negyvenet, amikor a kormányzói bársonyszékbe került, és nagyon jól tudta, hogy számára itt nincs megállás: neki az a sorsa, hogy az Államok elnöke legyen. Nem érte be holmi elnökjelöltséggel, vagy alelnöki poszttal, ő a csúcsra törekedett. Mint mindig, mindenben, ebben is maximalista volt.
 Nagyon jól ismerte a megnyerő mosolyok fortélyait és a varázsszavak, varázsmondatok alkalmazásának trükkjét, hiszen tudta, hogy az embereknek csak azt kell mondani, amit hallani akarnak, s máris azt tesz velük, amit akar. Tudta, hogy az emberi lények csupán két lábon járó számítógépek, amelyeknél bizonyos szóösszetételek úgy hatnak, akár az univerzális beléptető kódok a legtitkosabb adatbázisokhoz. A lélek faktorát nem vette komolyan, hiszen önmagában is mélyen eltemette már saját problémáját, sőt, még a sajnálatos esetekre sem emlékezett. Nem engedhette meg magának, hogy a múlt árnyai eltakarják előle a jövő fényének csillogását.
 Az elnökválasztás napján egyedül ő nem izgult. Még Stewart, a kampányfőnöke is savlekötőkön és nyugtatókon élt hetek óta, amit persze felturbózott némi kokainnal és energiaitallal, de mit ér az élet, ha nem zajlik? Peternek csak a biztos tudata volt, hogy ezen az éjszakán, amikor a szavazatok összeszámlálásának a végére érnek, őt kiáltják ki győztesnek. Sokat dolgozott azért, hogy így legyen, bevetve mindent, amit egy politikus bevethet, de ő még annál is többet vetett be: száz százalékos optimizmusát.
 Valójában meg sem lepte az eredmény. Amikor a villogó kivetítőktől vibráló teremben pezsgők durrantak és zúgott a tapsvihar, ő csak széles mosollyal, tekintetében a hála jól begyakorolt csillogásával – mert bizony ezt is be lehet gyakorolni – széttárta a karját, mint valami modern Krisztus, s e gesztus az ominózus tekintettel kombinálva kettős jelentéssel bírt. Mint ha át akarná ölelni választóit, és az alázatos szolgálatkészséget. Ám volt ott egy harmadik jelentés is, amit egyedül ő tudott. „Enyém a világ!”
 Peter elérte, amit akart, s tudta, hogy a nagyobb menet csak most kezdődik, de örömmel állt elébe. A hatalom édes, mámorító érzése töltötte el, amit ő gondosan, továbbra is a begyakorolt joviális arckifejezés álarca mögé rejtett.
 A kamerák és villogó vakuk kereszttüzében fogadta a gratulációkat, osztogatta a kézfogásokat és az öleléseket, miközben a hangszórókból a győzelem indulói szóltak.
 Betty Tomlinson volt a kampánycsapat azon tagja, aki mindig gondoskodott Peter fizikai szükségleteiről. Egy ízben még testi szolgálatait is felajánlotta, de Peter udvariasan hárította a dolgot, nála ez a téma nem játszott szerepet. Esélye sem volt, hogy valaha is szexbotrányba keveredjen. Akik ismerték, komolyan és őszintén meg mertek volna esküdni, hogy a történelem legjobb, legkarizmatikusabb elnöke válik belőle, az első, akit nem a farka, hanem a feje irányít. Vagy kinyírják, vagy tényleg diadalmenet lesz eljövendő elnöksége, de mindenképp emlékezetes lesz.
 Betty Tomlinson őszintén aggódott Peter egészsége miatt, hiszen tudta, hogy jó húsz órája nem evett semmit. Ezért is nyomott tréfásan a kezébe egy metszett üvegtálkán néhány frissen sült süteményt. Tudta, hogy a férfiak imádják a sajtos dolgokat, úgy gondolta, a sajtos párna tökéletes kiegészítője lesz a pezsgőnek, amit nem tanácsos éhgyomorra inni. Gondoskodni akart róla, hogy Peter gyorsan bekapjon párat ebben a nagy hercehurcában. Nem jönne jól egy gyomorgörcs az ünneplés kellős közepén, ország-világ előtt.
 Betty nem is sejtette, hogy mennyire emlékezetes lesz ez a nap. Talán a történelem egyik legemlékezetesebb napja. Peter ujjai karomszerűen begörbültek…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése