Tyll Forest
SÜTEMÉNY
SÜTEMÉNY
Peter kedvenc
süteménye volt az a sajtos párna, amit anyja reggelente hozott a szomszédos
szupermarketből. Mindig úgy fogyasztotta el, hogy a közepén kettétépte, és
mielőtt még beleharapott volna, bedugta nyelvét a középen keletkezett
barlangszerű üregbe. Ez a kis „barlang” úgy nézett ki, mint a fantasztikus
képregényekben ábrázolt távoli bolygók vagy aszteroidák furcsa barlangjai,
amelyekben az arra tévedő űrkalandorokra ocsmány lények leselkednek a hártyás
ragacs-hálók mögül. Ez az anyag jelen esetben az olvadt sajtkrém volt.
Bolondos, ártatlan gyermeki szertartás volt ez nála.
Egyszer, amikor
Gerard, az apja öccse is náluk reggelizett, e művelet láttán a férfi tréfásan
megjegyezte:
– Öcsi, neked
határozott tehetséged lesz a cunnilingus-hoz. A barátnőid imádni fognak!
Gerard gyakran volt feléjük
átutazóban üzleti okból, olyankor náluk szállt meg éjszakára. A tréfásnak szánt
megjegyzésen csak Peter apja mosolygott, Irene, az anya rosszalló pillantást
lövellt a férfi felé, mely pillantás, ha anyaggá sűrűsödött volna, Gerard bácsi
nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenved. Gerard e pillantás hatására feltette
mindkét kezét, mint akire fegyvert fognak, miközben egy fél szendvics lógott a
szájából.
Peternek, lévén
mindössze hat esztendős, fogalma sem volt, róla, mi lehet az a „kunilingusz”,
ám kérdő tekintete zavartan zárkózott arckifejezésekbe ütközött. Ettek hát
tovább, s a dolog semmilyen nyomot nem hagyott volna a gyermeki lélekben, ha a
kisfiú az iskolából hazafelé nem tér be a közkönyvtárba, és egy vaskos
értelmező szótárból ki nem keresi a szó értelmét.
Ettől a naptól kezdve
Peter undorodott a sajtos párnától, s ez undor végigkísérte egészen ifjúkoráig.
A süteménytől való undor még nem is lett volna probléma, de Peter a női nemi szervtől
is megundorodott, még mielőtt azzal bármiféle kapcsolatra lehetősége nyílt
volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem érte őt is el Ámor nyila.
Többször is szerelmes volt, s ahogy az lenni szokott az érzékeny fiúknál, ezen
szerelmek beteljesülése rendre elmaradt. Peternél azonban ez később is
elmaradt, amikor végzős egyetemista volt, mondhatni felnőtt férfi. A probléma
gyökerét az ominózus süteményes eset képezte, de sajnálatos módon Peter az évek
alatt elfelejtette, hogy honnan is ered undora, az elme hajlamos a számára
kínos dolgoktól megszabadulni, míg azok markáns következménye akár élete végéig
is elkíséri az embert.
Ám, ahogy lenni
szokott, Ámor, ez a körmönfont gazfickó nem hagyta békén a fiatalembert, s egy
ízben olyan erősen találta el, ami mellett a többi nyílvessző szánalmas
tűszúrásnak tűnt.
A lányt Rebecca
Tilton-nak hívták, magas volt, szép és vörös, az arcán olyan szeplő
mintázattal, ami egészen különlegessé tette, s e kedves
szeplő-csillagrendszerből szinte világított a búzavirágkék szempár. Mondhatni
tökéletes kapcsolatnak ígérkezett a bimbózó románc, és ezt Peter is így érezte
addig a bizonyos reggelig, amíg meg nem látta, hogy a campus épületei közti
sétányon felé lépdelő lány mit majszol éppen. Sajtos párnát evett egy
papírzacskóból, hóna alatt jegyzeteket tartott, és szabad kezével boldogan
integetett. Ekkor már elkezdett Peter gyomra bizseregni, de ezen még túltette
volna magát. Azon viszont nem tudta, amikor a lány a félig megevett süteményt
felé nyújtotta, hogy harapjon bele. Teljesen normális, baráti, kedves gesztus
volt ez, bárki más vidáman beleharapott volna, de nem Peter. Ő csak állt
megmerevedve és nézte a kettéharapott sajtos párnát, ami teljesen úgy nézett
ki, mint amibe gyerekkora reggelijeinél beledugta a nyelvét, igaz, ez az emlék
nem tudatosult benne, hiszen eltemette lelkének egy mély bugyrába, ami már
sebként viselkedett. A nyúlós szalagszerű hártyával befont üreg úgy nézett rá,
mint valami szörnyeteg szája. Peter leblokkolt, nem tudott cselekedni, így el
sem tudott fordulni, amikor kibukott belőle a hányás. Természetesen nem tudta,
hogy miért hányta el magát, tudati szinten nem kapcsolta össze a süteményt
gyermekkori élményével. Tehát a sajtos párna, mint probléma és az ominózus
információ, ami miatt probléma lett, rejtve maradt. Csak a tünet nyilvánult
meg, erőteljes undor és hányás képében. Peter nem is sejtette, hogy eme újabb
traumával problémája csak mélyebb gyökeret vert lelkének sérelmektől
feláztatott földjébe.
Egy darabig még
röhögve beszéltek a campuson a srácról, aki telibe hányta a barátnőjét, de
mivel minden csoda három napig tart, és az ifjúkor számtalan érdekesebb ingert
is tartogat, egy hét múlva már nem foglalkoztak vele. Ám ettől Peter egy hét
múlva sem érezte jobban magát, és kerülte Rebeccát. Amikor az eset történt,
elfutott, és két napig elő sem került. Később azt mondta, betegeskedett,
elrontotta a gyomrát. Ám a gyomrával semmi baj sem volt, nem úgy a lelkével.
Nem csak Rebeccát kerülte, de úgy általában mindenkit. Kollégiumi szobatársai
invitálására is nemet mondott, valahányszor valami jó bulira hívták,
elmaradásokra és vizsgákra hivatkozott. De hiába ült könyvekkel körülbástyázva
magát, nem tanult, csak egyfolytában Rebeccára gondolt, és arra, ami történt. Félt
újra találkozni a lánnyal, ugyanakkor vágyott is rá. Ám Rebecca nem hívta, sőt,
messzire elkerülte őt, ami a történtek
után nem volt meglepő. Peter soha nem tudta meg, mit gondolt a lány, s ezzel az
újabb sebbel a lelkében élte tovább életét, az évek pedig teltek.
Peter lediplomázott,
s élte munkával terhes, ám szűzi életét, s mivel a párkapcsolatok elkerülték –
vagyis inkább ő kerülte a párkapcsolatokat – szinte minden idejét a munkájának
szentelte. Kutatóasszisztensként dolgozott egy olyan intézetben, ahol állatok
viselkedését vetették össze emberek viselkedésével úgy, hogy hasonló
szituációknak vetették őket alá. Az egyik vezető kutatóról, Leo Orlofskyról
kiderült egy beszélgetés folytán, hogy mestere a regressziós hipnózisnak. Ezen
Peter elgondolkodott, ugyanis már nem csak sejtette, hanem biztos volt benne,
hogy életét egy gyermekkori trauma okozta blokád hátráltatja abban, hogy
normális mederben folyjon, és ő is képes legyen a párkapcsolatra. Végül
rászánta magát, hogy beszéljen Orlofsky-val, és egy bizalmas társalgás
keretében elmondta neki gyötrelmeit.
Orlofsky konzerv kávét
ivott, miközben beszélgettek, s apró, szürke szemével megértően pislogott a
kerek szemüveglencsék mögül. A haja szénaboglya-szerűen meredezett szanaszét,
igazi őrült tudós benyomását keltve. De nem volt őrült. Legfeljebb olykor kissé
szórakozott, de semmiképpen sem őrült. Tökéletesen megértette Peter
problémáját, noha ő maga önszántából választotta az agglegény életet. Mindig is
egyedül volt, életét csak egy afrikai házi sünnel osztotta meg. Amikor Peter
végül elmondta, hogy a segítségét kéri, hogy regressziós hipnózissal vigye
vissza életének azon pontjára, ahol a blokád keletkezett, a terapeuta behunyt
szemmel bólintott, egyik kezét bíztatóan Peter vállára tette, és csak annyit
mondott:
– Bízzon bennem,
Peter. Megoldjuk a problémát. Nem mindenki olyan, mint én, hogy magányosan érzi
jól magát.
Persze, Orlofsky nem volt igazán magányos, hiszen életének nagy részét a munka és a kutatás tette ki, ahol számos emberrel került kapcsolatba. A magány csak a privát szféráját jellemezte.
Persze, Orlofsky nem volt igazán magányos, hiszen életének nagy részét a munka és a kutatás tette ki, ahol számos emberrel került kapcsolatba. A magány csak a privát szféráját jellemezte.
Orlofsky egy széles
mosoly kíséretében benyúlt a táskájába, és elővett egy papírstaneclit, rajta
valamilyen pékség logójával. Kivett egy sajtos párnát, és a zacskót Peter felé
nyújtva megkínálta őt is. Fogalma sem volt, hogy ezzel mit indít el. Honnan is
tudhatta volna, hogy minden bajok okozóját készül éppen elfogyasztani a bajok
elszenvedője előtt? Ráadásul úgy, hogy az elszenvedőben még csak nem is
tudatosult, hogy ez volt a kiváltó ok.
Mivel az egyetemen
történt hányásos eset csak jobban elmélyítette Peter problémáját, Orlofsky
kínálása nem hogy tovább mélyítette, de új szintre helyezte azt. Az undor mellé
ugyanis félelem és düh társult. Ennek eredménye az lett, hogy a regressziós
terápia elmaradt, annak okán, hogy Peter váratlanul – ő maga sem tudta miért –
nekiugrott a férfinek, és addig szorította a nyakát, amíg az arca
lilás-szederjessé vált, majd pedig megfulladt.
Peter értetlenül állt
a dülledt szemű tetem fölött, és érezte, hogy az eddig csupán aggasztó lelki
anomália komoly problémává, betegséggé érett benne. Ám e tudat nem mentesítette
a tény alól, hogy megölt egy embert, így azonnal működésbe lépett logikus
elméje, háttérbe szorítva a pánikolni készülő énjét, és boszorkányos
gyorsasággal, már-már gépies precizitással hozzálátott, hogy Orlofsky hulláját
eltűntesse.
Beszélgetésük egy
laborhelyiségben történt, ahova bármikor bejöhetett valaki, szóval Peternek
igyekeznie kellett. A halottat semmiképp nem hagyhatta ott, hiszen az árulkodó
nyomok révén nem lett volna nehéz rájönni, hogy megfojtották, s mivel láthatták
őket együtt, a gyanú rögtön rá terelődne. Bebugyolálni és kicipelni Orlofsky
jókora testét körülményes lett volna, és kivitelezhetetlen anélkül, hogy
észrevennék. Körülnézett. Szeme megakadt a sarokban lévő jókora titánötvözetű
rozsdamentes acélkádon, amiben az eszközöket szokták fertőtleníteni. Következő
pillantása a kénsav oldatos tartályokra esett. Megdöbbenve konstatálta, hogy
teljesen olyan, mintha kimondottan ilyen esetekre tartanák fenn a helyiséget.
Még a test feldarabolására alkalmas eszközök is akadtak, ez meggyorsította és
megkönnyítette, hogy Orlofsky sistergőn feloldódva a lefolyón keresztül
távozzon. A helyiségbe szerelt nagy hatásfokú gáztalanító- és szellőztető
rendszer pedig tökéletesen abszolválta a savazás során fellépő kellemetlen
szagokat.
A kolléga eltűnésére
nem találtak magyarázatot, s az intézet csakhamar napirendre tért afölött, hogy
a magányos Orlofsky egyszerűen se szó, se beszéd lelépett. Peter élte tovább
dolgos életét, mi több, újításai és ötletei révén kutatóasszisztensből kutatóvá
avanzsált. Ismét csak a munkájának élt, s a laborban történt eset csak még
markánsabbá tette lelkén a láthatatlan, ám nyitott, és vérző sebet. Peter egy
időzített bomba lett.
A bomba akkor kezdett
el újfent ketyegni, amikor egy ízben elhatározta, hogy kihasználva a tavasz
első kellemes napjait, gyalog megy haza, ráadásul nem a megszokott útvonalon. A
városnak olyan részén haladt át, amit eddig nem ismert. Gyomra nagyot kordult,
amikor meglátta a park melletti büféskocsit. Úgy gondolta, egy kávé és egy fánk
mellett kellemesebb lesz hallgatnia a madarak kora tavaszi hangicsálását,
amikor majd átgyalogol a parkon.
Az ötlet remeknek
bizonyult, egészen addig, amíg a büfés, egy valamilyen fura akcentussal beszélő
ősz hajú fickó, arcán széles mosollyal ki nem vett az elektromos sütőből egy
tálca frissen gőzölgő sajtos párnát. Peter nem emlékezett rá, mikor és hogyan
ugrott át a büféskocsi ablakán, és az ott lévő konyhai eszközökkel miként
ejtett több mint kétszáz szúrást és vágást a férfin. Olyan volt a dolog
számára, mint egy emlékezetkiesés. Csak arra eszmélt, hogy lihegve áll a
büféskocsi apró konyhájában, lába előtt egy felismerhetetlenségig
összekaszabolt tetem fekszik, és szinte mindent – beleértve őt magát is – vér
borít.
Talán a sors furcsa
fintorának vagy perverz játékának volt köszönhető, hogy egyetlen ember sem járt
a környéken, senki sem volt tanúja az esetnek. Peter logikus, életigenlő része
azonnal munkához látott. Két egész tekercs papírtörlőt elhasznált, hogy úgy
ahogy letisztítsa magát, de tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A büfé
víztartályából amennyire lehetett, megtisztálkodott. A büfésnek volt egy váltás
ruhája, nem abban járt dolgozni, amiben látta. Szerencsére éppen jó volt rá a
ruha. Egy farmernadrág, egy kötött garbó és egy piros széldzseki, valamint egy
nagyon finom, puha bőrcipő. Ez utóbbi meg is nyerte Peter tetszését, és egy
pillanatra el is csodálkozott, hogy a történtek után – amire valójában nem is
emlékezett, csak a végeredményre – hogy képes egy tetszetős bőrcipővel foglalkozni.
A lábbeli meglehetősen drága darabnak látszott, Peter szerint nem egy büféshez
illő. Inkább valami fontos emberhez, olyanhoz, aki tiszta kézzel, fehér
gallérban keresi meg a kenyerét. Ekkor kezdett el Peter elméjében
körvonalazódni, hogy ő többre hivatott, mint önkényeskedő cégek által
szponzorált kutatásokat végezni, és hajbókolni a korlátozott lehetőségek előtt,
miközben egy ilyen bőrtalpú cipőt meg sem engedhet magának.
Amikor Peter már vagy
ötven méterre volt, lángba borult a büfé, köszönhetően Peter remek fizikai
ismereteinek, és a büfében található nagy mennyiségű éghető anyagnak.
Gyakorlatilag minden megsemmisült, a tűzoltók csak a férfi ropogósra sült
csontvázát találták meg, s egyértelműen balesetként zárták le az ügyet.
Az évek teltek, s
Peter már igazán nem is kívánt normális életet élni, társat, családot és
gyerekeket, hanem gőzerővel dolgozott, aminek újabb és újabb szakmai előmenetel
lett az eredménye, s kiváló eredményei még befolyásos körökkel is
megismertették, amikben az emberek mind drága bőrcipőt viseltek. Ezen
befolyásos körök olyannyira megtetszettek Peternek, hogy ő maga is kacérkodni
kezdett a politikai pályával. Innen az élete olyan lett, akár egy futószalag,
neki szinte lépkednie sem kellett, az út futott a lába alatt. A harmincas
éveiben járó férfit szinte belökdösték a képviselői székbe. Ő pedig nem hogy
helytállt, de ráérzett a politikus lét igazi ízére, s kezdte látni, micsoda
lehetőségei vannak.
Tudatosan állt olyan
lobbik mellé, amelyek a saját előmenetelét segítették, remekül ráérzett, merre
kell lépjen ahhoz, hogy ő jöjjön ki jófiúként a dolgokból, még ha valójában
ordas hazugságokról volt is szó. Hazugságokból pedig akadt bőven. Peter kiváló
képességű volt mindig, s egyáltalán nem esett nehezére, hogy képességeit a
politikában, a hazudozás és a fű alatt megkötött szerződések, előre lezsírozott
pályázati eredmények oltáránál kamatoztassa. Minél magasabb pozícióba került,
annál jobban tudta, mikor, melyik érdekcsoportnak kell szívességet tennie,
mindig nagyon jól ismerte aláírásának súlyát és anyagi értékét. Még nem
töltötte be a negyvenet, amikor a kormányzói bársonyszékbe került, és nagyon
jól tudta, hogy számára itt nincs megállás: neki az a sorsa, hogy az Államok
elnöke legyen. Nem érte be holmi elnökjelöltséggel, vagy alelnöki poszttal, ő a
csúcsra törekedett. Mint mindig, mindenben, ebben is maximalista volt.
Nagyon jól ismerte a
megnyerő mosolyok fortélyait és a varázsszavak, varázsmondatok alkalmazásának
trükkjét, hiszen tudta, hogy az embereknek csak azt kell mondani, amit hallani
akarnak, s máris azt tesz velük, amit akar. Tudta, hogy az emberi lények csupán
két lábon járó számítógépek, amelyeknél bizonyos szóösszetételek úgy hatnak,
akár az univerzális beléptető kódok a legtitkosabb adatbázisokhoz. A lélek faktorát
nem vette komolyan, hiszen önmagában is mélyen eltemette már saját problémáját,
sőt, még a sajnálatos esetekre sem emlékezett. Nem engedhette meg magának, hogy
a múlt árnyai eltakarják előle a jövő fényének csillogását.
Az elnökválasztás
napján egyedül ő nem izgult. Még Stewart, a kampányfőnöke is savlekötőkön és
nyugtatókon élt hetek óta, amit persze felturbózott némi kokainnal és
energiaitallal, de mit ér az élet, ha nem zajlik? Peternek csak a biztos tudata
volt, hogy ezen az éjszakán, amikor a szavazatok összeszámlálásának a végére
érnek, őt kiáltják ki győztesnek. Sokat dolgozott azért, hogy így legyen, bevetve
mindent, amit egy politikus bevethet, de ő még annál is többet vetett be: száz
százalékos optimizmusát.
Valójában meg sem
lepte az eredmény. Amikor a villogó kivetítőktől vibráló teremben pezsgők
durrantak és zúgott a tapsvihar, ő csak széles mosollyal, tekintetében a hála
jól begyakorolt csillogásával – mert bizony ezt is be lehet gyakorolni –
széttárta a karját, mint valami modern Krisztus, s e gesztus az ominózus
tekintettel kombinálva kettős jelentéssel bírt. Mint ha át akarná ölelni
választóit, és az alázatos szolgálatkészséget. Ám volt ott egy harmadik
jelentés is, amit egyedül ő tudott. „Enyém a világ!”
Peter elérte, amit
akart, s tudta, hogy a nagyobb menet csak most kezdődik, de örömmel állt elébe.
A hatalom édes, mámorító érzése töltötte el, amit ő gondosan, továbbra is a
begyakorolt joviális arckifejezés álarca mögé rejtett.
A kamerák és villogó
vakuk kereszttüzében fogadta a gratulációkat, osztogatta a kézfogásokat és az
öleléseket, miközben a hangszórókból a győzelem indulói szóltak.
Betty Tomlinson volt
a kampánycsapat azon tagja, aki mindig gondoskodott Peter fizikai
szükségleteiről. Egy ízben még testi szolgálatait is felajánlotta, de Peter
udvariasan hárította a dolgot, nála ez a téma nem játszott szerepet. Esélye sem
volt, hogy valaha is szexbotrányba keveredjen. Akik ismerték, komolyan és
őszintén meg mertek volna esküdni, hogy a történelem legjobb,
legkarizmatikusabb elnöke válik belőle, az első, akit nem a farka, hanem a feje
irányít. Vagy kinyírják, vagy tényleg diadalmenet lesz eljövendő elnöksége, de
mindenképp emlékezetes lesz.
Betty Tomlinson
őszintén aggódott Peter egészsége miatt, hiszen tudta, hogy jó húsz órája nem
evett semmit. Ezért is nyomott tréfásan a kezébe egy metszett üvegtálkán néhány
frissen sült süteményt. Tudta, hogy a férfiak imádják a sajtos dolgokat, úgy
gondolta, a sajtos párna tökéletes kiegészítője lesz a pezsgőnek, amit nem
tanácsos éhgyomorra inni. Gondoskodni akart róla, hogy Peter gyorsan bekapjon
párat ebben a nagy hercehurcában. Nem jönne jól egy gyomorgörcs az ünneplés
kellős közepén, ország-világ előtt.
Betty nem is sejtette, hogy
mennyire emlékezetes lesz ez a nap. Talán a történelem egyik legemlékezetesebb
napja. Peter ujjai karomszerűen begörbültek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése