TERELŐÚT

Tyll Forest

TERELŐÚT

 „Amikor végre megkapod azt, amit szerettél volna, úgy tűnik, egyáltalán nem ez volt, amit annyira akartál.”

– Gertrude Stein

 Már biztos volt, hogy az eleinte csodálatosnak ígérkező őszi nap éjszakája szomorkásba, esősbe hajlik, amikor Gertrude kilépett a kávézóból az üres parkolóba. Csak az ő kocsija állt ott, a személyzet autói a kávézó mögötti elkerített részen parkoltak. Egy darabig állt, ízlelgette a közelgő eső illatát, és nézte a sötét eget borító egyöntetű, koszos pala színű felhőtömeget. Kelet felé nézve már látszott a sötétszürke esőfüggöny, s kitartóan közeledett, mint egy az egész világot ölelésébe zárni kívánó zúgó kísértet. A közeledő jelenség nedves szelet tolt maga előtt. Még egy mélyet szippantott az ózondús levegőből, és sietős léptekkel elindult a kocsija felé, nem akart zuhanyt kapni a nyakába. Az utóbbi időben amúgy is könnyebben felfázott, ráadásul nem is volt melegen öltözve.

 Az ezeréves Geo rugói megnyekkentek, pedig a lány nem volt több ötven kilónál. Amikor becsapta az ajtót, mint ha vezényszóra történne, eleredt az eső. Sajnálta, hogy a szép idő így elromlott, de hát ősz volt már, s ilyesmire bármikor számítani lehetett. Egy darabig még nem indította be a motort, csak nézte a szélvédőn a kövér esőcseppek rajzolta mintázatot, a legördülő és egybeolvadó vízcseppek kanyargós derbijét a szélvédő alja felé. Adam Portman szavai jártak a fejében, és ismét dühös lett. Dühös a fiúra és dühös azért is, mert voltaképpen igazat mondott. Ugyanakkor nem tudta megbocsátani neki, hogy olyan érzéketlenül nyúlt szókimondásával egy olyan dologhoz, ami neki eddig szépet és jót jelentett. Ráadásul semmi köze hozzá.

 Édesanyja Gertrude Stein-ről, a híres írónőről nevezte el, s ő mind a mai napig büszke is volt erre, amíg Adam, ez a szemtelen, őszinte, de ugyanakkor sajnálatos módon szívdöglesztő és intelligens srác az arcába nem vigyorogta azt a mondatot, hogy:

 „Nem értem, hogy nevezheti el valaki a gyerekét olyan emberről, aki a saját neméhez vonzódott, és a végén gyomorrákban halt meg.”

 Ez a mondat többszörösen is bántotta Gertrude-ot. Igaz, hogy nem volt valami emlékezetes kapcsolata anyjával, aki csupán a hatalmas könyvgyűjteményének élt, de mégis úgy gondolta, hogy csakis tiszteletből és jóindulatból nevezte őt el az írónőről. Bár ő maga nem olvasta a műveit, mégis örömmel mondta mindenkinek, hogy kiről kapta a nevét. Boldogan élt ezzel a tudattal, amíg meg nem ismerte ezt a srácot, aki egyszer csak olyasmit vágott az arcába, amit egyszerűen nem tud megemészteni. Ráadásul még az időjárás is csavart pár fordulatot lefelé lelkének hangolókulcsain, s ő úgy érezte magát, mint egy kopott vén gitár, amin lógnak a húrok, és a sarokba támasztva várja, hogy kikerüljön a lomtalanításba, ahol majd megtalálja egy hobó, és valami szomorú bluest játszik rajta részegen.

 Ránézett az órájára, már tíz is elmúlt, és ugyan nem szeretett sötétben és esőben vezetni, mégis beindította a motort. A parkolóban nem állt másik kocsi, Adam Portman terepzöld pickupja sem volt ott, pedig Gertrude egy kicsit reménykedett, hogy mégsem megy el, hanem megvárja. Amikor kikanyarodott a kávézó parkolójából, majdnem oldalba trafálta egy kamion, a sofőr hangos kürtszóval, és valószínűleg élénk káromkodással adta tudtára vaskos véleményét. A hatalmas jármű oldalán egy rajzolt cowboy kacsintott, miközben mutatóujjával a kalapjának karimájára bökött. Megállt, lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Ki kell tisztítania a fejét, mert így még baj érheti. Egy darabig ült ott járó motorral, az út néptelen volt, csak az eső csapkodta a feketén csillogó aszfaltot, mintha milliárdnyi fénylő szöggel igyekezett volna a talajhoz rögzíteni. Néhány mély lélegzet után gyorsabbra állította az alaktörlőt és felengedte a kuplungot.

 Az út kihalt volt, úgy látszott, ezen az éjjelen senki sem tartott a völgy felé, sem a völgyből kifelé, ahol másodmagával bérelt egy aprócska házat. Semmi luxus, csak két szoba, egy nappalival, WC, zuhanyzó és egy apró konyha, amiben legalább ablak volt a szomszéddal közös kertre. Lakótársa Irene volt, az egyik munkatársa. Eszébe jutott, hogy megígérte neki, hogy felhívja a randi után, ami jelen esetben eléggé furára sikeredett. Adam előbb távozott, mert ő egyszerűen elküldte, s még vagy fél óráig ült az asztalnál, sértődöttségét hizlalva. Teljesen kiment a fejéből Irene, aki volt olyan kedves – vagy inkább kíváncsi –, hogy legalább a látszatát igyekezett fenntartani annak, hogy szívén viseli barátnője sorsát. Azért a „barátnő” szó mellett nem tette volna le tiszta szívvel a garast.

 Könnyelmű dolgok nem voltak jellemzőek rá, így az sem, hogy ilyen látási viszonyok mellett telefonáljon, de azért annyit megengedett magának, hogy ránézzen a mobiljára. A kijelző gombnyomásra sem villant fel, a készülék teljesen lemerült. Ezek szerint, ha lerohadna az éjszakai út szélén, még csak segítséget sem hívhatna. A völgy még vagy egy órás autóút volt, ami azt jelentette, hogy Irene talán már ágyban lesz és alszik, nem várja meg, mert annyira azért nem viseli szívén az érzelmi életét. Sebaj, gondolta, legalább nem kell kínos kérdésekre kínos, kelletlen válaszokat adnia.

 Már messziről látta az átlós csíkozású táblát, ami nem jelentett jót. Közelebb érve aztán egyértelművé vált, hogy forgalom elterelő táblát tettek ki, kerülnie kell Deanstown felé, ráadásul egy olyan úton, amit nem ismert. Sőt, valójában azt sem tudta eddig, hogy ez a leágazás létezik, de még Deanstown-ban sem járt soha. A tábla mindenesetre azt mutatta, hogy ha balra lekanyarodik, akkor Deanstown határában visszatérhet egy bekötőútra, amin pár mérföld után eljut az autópálya felhajtóig. Így jó tízmérföldes kerülőre kényszerül. A mobilján nem volt GPS, de volt interaktív térkép, amit most nem tudott megnézni.

 Rápillantott az üzemanyagszint jelzőre. Reggel tankolt, emiatt nem kellett aggódnia. Nem értette, miért zárták le az utat, hiszen semmi baj nem volt vele. Talán valamilyen baleset történt? De sehol még csak egy rendőrautó sem állt, hogy tájékoztassa az autósokat. Az autósokat, akik úgy látszik, ezen az éjjelen nem akartak autózni. Félórás vezetés alatt Gertrude nem találkozott egyetlen járművel sem. Sem szemből, de a visszapillantóban sem látott távoli reflektorokat, de előtte az úton, a fél mérföld hosszú egyenes szakaszon sem voltak hátsó lámpákat jelző vörös pontok. Tökéletesen kihalt úton tette meg az eddigi távolságot.

 Az eső szűnni nem akaró intenzitással csapkodta az aszfaltot, és dobolt a Geo tetején. Más esetben megnyugtatóan hat az efféle fehér zaj az ember idegeire, de Gertrude inkább csak nyugtalanabb lett tőle. Főleg, amikor elnézett a leágazás felé, a sötétbe vesző útra, ami erdős részen vezetett át. Olyannak látta, mint az éjszaka sötét száját, ami éppen készül elnyelni őt. De ha el akar jutni a lakásához, kénytelen ráhajtani az útra. Így is jó későn ér haza, ezzel a nem várt kerülővel. Bár egy belső hang azt mondta, hogy inkább forduljon vissza, ő ezt értelmetlennek találta, hiszen mi a fenét csinálhatna az éjszakai városban egyedül? Nyűgös volt és fáradt, neki ágyra volt szüksége. Sóhajtott egyet, és balra tekerte a volánt.

 Az eső nem csak egyszerűen esett, hanem szakadt. Úgy tűnt, a szűnni nem akaró égi áldás el akarja árasztani a világot, s Gertrude tréfásan arra gondolt, hogy a jó öreg Noé már biztos vadul ácsolná a bárkáját. Az ablaktörlő lapátok teljes sebességgel dolgoztak, de így is alig látta maga előtt az utat, így még jelentősen le is kellett lassítania. Ezzel a tempóval talán reggelre érhet haza.

 Bekapcsolta a rádiót, de nem reménykedett tiszta hangzásban, mivel az eső szinte követelőzően dörömbölt a kasztnin. Mint kiderült, nem hogy a tiszta hangzás, de egyáltalán a hangzás is reménytelen volt, a rádióból csak statikus sercegés hallatszott, hiába kapcsolgatta. Pedig valami éjszakai zenés műsor kissé enyhítette volna egyre növekvő szorongását. Azt sem bánta volna, ha egy szófosó seggfej műsorvezető erőltetett poénkodásait kell hallgatnia. Ömlő eső, ismeretlen út, vaksötét éjszaka, fenyegető magány. Amikor reggel nekivágott a napnak, nem ezt tervezte. Örült, hogy munka után találkozni fog Adammal, örült, hogy végre egy olyan fickóval hozta össze a sors, akivel szinte mindenben passzolnak, örült, hogy egy olyan férfivel lehet, akivel tartalmasan beszélgethetnek, anélkül, hogy a szemében a „meg akarlak dugni” alattomos neonfelirat villogna. Nem mintha prűd lett volna, de ha már kapcsolat, akkor úgy volt vele, hogy meg kell adni a módját. Először agyban passzoljanak, aztán ágyban. Örült, egészen addig a bizonyos mondatig. Addig a rohadt mondatig.

 Dühösen szorította a kormányt, félig előrehajolva nézte azt a pár métert, amit az útból látott, a reflektor kettős fénypászmáját, ami a világot kitartóan támadó esőcseppek alig átlátható függönyét világította meg. Mint megannyi apró, ezüst nyílvessző. Dühös volt, először Adam-re, aztán már önmagára. Dühös volt, mert fájt neki az igazság. Valójában az igazsággal való kíméletlen találkozás tud a legfájdalmasabb lenni, amikor az ember szembesül saját gyengeségével, kudarcaival és megsemmisül az a bura, amit az elme borít mindenre jótékony álcaként. Gertrude körül szilánkokká robbant ez a bura, s a sokmilliárdnyi esőcsepp mintha ennek a burának a darabkáiként hullott volna alá dühösen, követelőn, vádlón, erőszakosan.

 Harmincévesen kellett, egy szemtelen pasi jóvoltából rájönnie, hogy az anyja soha nem szerette. Az anyja, akinek már szemrehányást sem tehet emiatt, hiszen elhagyta ezt a világot, itt hagyva lánya felé a kifizetetlen számlákat, amik nem anyagi számlák voltak, hanem a lelkiismerettel való elszámolás dokumentumai.

 Gertrude zaklatott elméjében eddig eltemetett emlékek sorjáztak. Anyja mélységes megvetése a homoszexuálisok felé. Ahogy fennhangon kritizálta a művészet, az irodalom azon ágait, amik szerinte túlzottnak, mesterkéltnek tűntek. Amint társasági beszélgetések alkalmával kifejezte mélységes megvetését azon amerikai művészek iránt, akik szerinte álságos szofisztikáltsággal igyekeztek hírnevüket megalapozni európai kultúrkörökben, akik elhagyták hazájukat. Még azt is megjegyezte néhány tragikus eset kapcsán a szomorú véget elszenvedőkre, hogy „csak azt kapták az élettől, amit megérdemeltek”. Mondta mindezt a szemében villogó gyűlölettel. A környezetükben mindenki tudta, hogy ezt a mélységes megvetést és gyűlöletet Gertrude apja váltotta ki belőle, aki még kislány korában elhagyta őket. Ő csak később tudta meg, hogy egy férfi miatt. Ott, az autóban, az esőtől zajos sötét, éjszakai úton döbbent rá, hogy anyja nem a művésznő iránti tiszteletből nevezte el őt Gertrude-nak, hanem éppen ellenkezőleg: megvetésből. Hiszen ő volt az, akit az apja itt hagyott neki, neki kellett őt egyedül felnevelnie, s ez inkább kötelesség volt számára, mint örömteli feladat. Ő pedig évtizedeken át áltatta magát, mert elméje védekező páncélt növesztett maga köré, a szeretettség csillogásával, amit ő maga polírozott fényesre és nem az anyja. Eszébe jutottak a szótlan vacsorák, a születésnapok, amiken anyja valamiért éppen nem ért rá, olyankor mindig el kellett mennie valahova.

 Ahogy a szélvédőn ömlött az eső, úgy patakzottak Gertrude könnyei is. Legszívesebben beleordította volna az éjszakába, hogy ő nem az apja, hátha valahol meghallja az a szellem, aki valaha az anyjaként élt ezen a Földön. Váltakozott benne a keserűség és a düh, s ezt az állapotot egy a semmiből előbukkanó hatalmas tárgy törte meg hirtelen. A fékbe taposott, de a Geo megpördült a szinte folyóvá változott úton, és az anyósülés felőli oldalával nekicsapódott a valaminek. A biztonsági üveg berobbant az utastérbe, beterítve az üléseket és Gertrude ölét. Mivel be volt kötve, csak a feje rándult kissé nagyot a nyakán, de rögtön konstatálta, hogy nem sérült meg. Oldalra nézett, és látta, hogy egy úton keresztbe fordult kamionnak ment neki. A raktér külső oldala jóval feljebb volt, mint a Geo ablakának a szintje, a széle éppen telibe kapta a gépkocsit, most pedig a kitört ablakon át ki lehetett látni az alvázra.

 Első gondolata az volt, hogy lehetett volna rosszabb, ha mondjuk normál sebességgel halad, és nem ilyen lassan. De így is komoly kárt szenvedett az autója, sőt, úgy nézett ki, az oldala még be is ékelődött a kamion alváza alá. Hálát adott a szerencséjének, hogy nem a vezető oldalon csattant. A motor leállt az ütközés pillanatában, de próbaként elfordította az indítókulcsot. Az önindító csak kattant egyet, még csak meg sem fordította a motort. Nem értett az autókhoz, de gondolta, hogy széteshetett valami kábel csatlakozás. Egyet biztosan tudott: ő maga képtelen lesz megjavítani. De a kamion sofőrje talán segíthet.

 Kilökte az ajtót és kiszállt. Nem volt nála semmi, amit a fejére tehetett volna, de úgy gondolta, az most a legkisebb probléma, ha elázik. Az eső néhány másodperc alatt beterítette, az eredetileg égszínkék blúza most sötéten tapadt a testéhez, láttatva az alatta viselt melltartót. A víz pillanatok alatt a cipőjébe is befolyt, kényelmetlenül csúszkált, cuppogott benne a lába, úgyhogy inkább levetette, és bedobta a Geo hátsó ülésére. Összefogta csatakossá lett haját, csavart egyet rajta, és hátra dobta. Mintha egy zuhany alatt állt volna. Szerencséjére, az eső nem volt hideg, még őrzött valamit a kora őszi napok melegéből.

 – Hé, uram! – igyekezett túlkiabálni a szakadó esőt, miközben mezítláb elindult a kamion vezetőfülkéjének irányába. Ekkor felismerte a kamiont: ez volt az, amelyik majdnem oldalba kapta, amikor kihajtott a parkolóból. Ott kacsintott a cowboy nagy, rajzolt arca a Geo teteje fölött, mint ha csak azt mondaná: „Helló, kislány! Látod? Csak összefutottunk!” A sors fintora, hogy mégis ütközniük kellett, még ha úgy is, hogy ő kapta oldalba a teherautót. Persze, ezt az ütközést láthatóan csak a Geo sínylette meg.

 Már egész közel ért a vezetőfülkéhez, aminek az ajtaja tárva-nyitva volt, úgy látszott, a sofőrt nem zavarja a beverő eső. Ekkor fordult meg Gertrude fejében, hogy talán túl könnyelmű dolog így közelítenie, hiszen ő mégiscsak egy védtelen nő, míg a jármű vezetője egy férfi, akit nem ismer. Mégsem gondolta, hogy a kamionos szándékosan fordult volna keresztbe az úton, és éppen őt várná arra készen, hogy megerőszakolja. Hiszen jöhetett volna más autó is, nem csak az övé. Ugyanakkor egyre erősödött benne a balsejtelem, hogy valami nagyon nincs rendben.

 Lenézett az aszfaltra, annak a nyomait keresve, ahogy a jókora jármű megcsúszhatott, de olyan erősen zuhogott, hogy semmilyen nyom nem látszódott, és ha ennyire vizes az út, még csak nyomot sem hagyhattak a gumik. A kamion lámpái égtek, ahogy az utastér világítása is működött, lévén nyitva az ajtó. Odaért, és mivel nem látott senkit a vezetőülésben, megeresztett egy „helló”-t. Semmilyen válasz nem érkezett, csak az esőcseppek vad dobszólója a jármű tetején.

 Megkerülte a kamiont, hogy lássa az utat, hátha van még valaki az úton, de csak a sötétbe vesző aszfalt feketéllett. Két oldalt csak sejtette az erdőt, a sűrű esőtől nem látszottak a fák. A lombokon, ágakon csapkodó esőcseppek hangos sistergés-szerű zaja volt minden, amit hallhatott a saját izgatott légzésén kívül. A természet generálta fehér zaj most inkább fenyegető volt, mintsem megnyugtató. Ezt a fenyegető érzést pedig csak fokozta, amikor a vezetőfülke másik oldalán megbotlott valamiben. Lenézett. Egy fél pár cipő volt, jókora darab Reebok, legalább negyvenhetes. Ha a kamionosé – ki másé lehetne? – akkor elég nagydarab fickó lehet.

 Mozgást észlelt a szeme sarkából, onnan, ahová a kamion égő reflektorainak fénypászmája fúródott a fák közé. Odakapta a fejét, de már nem látszott más, csak néhány girbe-gurba fatörzs és az aljnövényzet.

 – Hahó! – kiabálta abba az irányba, de nem akaródzott neki közelebb menni. Valamiért nem tetszett neki az a villanásnyi dolog, amit a periférikus látásával érzékelt. Túl fehér volt. Valósággal megvillant a reflektorok fényében. Egy röpke pillanatig azt gondolta, hogy a sofőr ment be a fák közé vizelni, de mi oka lett volna a szükségét elrejtőzve végezni itt, ahol senki sem jár? Ráadásul fél pár cipőben…

 Elhatározta, hogy visszamegy a Geo-hoz, és megpróbál életet lehelni a telefonjába. Ez inkább amolyan kapaszkodó volt az idegei számára, hiszen tudta, hogy a telefon tökéletesen hasznavehetetlen, hacsak…

 Visszafordult a kamion utasfülkéje felé, és felkapaszkodott. Úgy gondolta, egy kamionosnál kell lenni valamilyen rádiónak. Szoktak CB-t használni, de a mobil korszakkal egyre kevesebb kamionos élt ezzel a lehetőséggel. Vagy esetleg találhat egy mobilt, ami működik.

 CB rádiót nem talált, úgy látszott, ez a kamionos is az új generációhoz tartozott, viszont az anyósülésen ott feküdt egy szép, szinte új Motorola okostelefon, felhajtható bőrtokban. Neki iPhone-ja volt, de gondolta, hogy ezzel is elboldogul. Beült a vezetőülésbe és felhajtotta a mobil védőtokját. Be volt kapcsolva, néhány mozdulattal életre is keltette a készüléket. Ám amúgy is átázott testén jeges borzongás futott végig, amikor megpillantotta a készülék háttérképét.

 A szürkésfehér alak egyenesen rá bámult a képről, a nagy, fekete szempár olyan volt, mint egy rovar szeme, sápadt bőre nedvesen csillogott. Haja nem volt, keskeny, kegyetlen szájában pedig apró, tűhegyes fogak látszottak. Görnyedten, fenyegetően állt, lehetetlenül hosszú karjai végén az ujjak karomszerűen végződtek. Gertrude behunyta a szemét, és egy pillanatig habozott, hogy ki merje-e nyitni. Nem a kép miatt, hanem a kép háttere miatt. Amikor kinyitotta, megbizonyosodhatott róla, hogy amit lát a szélvédőn át, az ugyanaz, ami a képen szereplő lény mögött van. Ekkor tudatosult benne, hogy a kijelzőn nincsenek ikonok, mivel nem háttérképet lát, hanem egy fotót, amit ezzel a készülékkel készítettek nemrég.

 Majdnem elejtette a telefont, de volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartotta, ez maradt az egyetlen kapcsolati lehetősége a civilizációval. Egy pillanatig nézte még a fotót, de a lény arcából, tekintetéből sugárzó fenyegetés olyan erős volt, hogy szinte fizikálisan érezte, ahogy szívja ki belőle az erőt.

 Bezárta a képet, és előhívta a virtuális billentyűzetet. Nem is nézte a sarokban lévő apró antenna-ikont, ami azt jelezte, hogy nincs térerő. De erről csakhamar meg is bizonyosodott. „A szolgáltatás nem elérhető” – jelent meg a szöveg a képernyőn, és Gertrude konstatálta, hogy amit a kezében tart, most nem több mint egy lapos fényképezőgép. Egy fényképezőgép, amivel a gazdája szintén nem tudott segítséget hívni, csak lefotózott vele valamit, amire a legtöbb ember azt mondaná: „idegen”.

 Már tudta, mi volt az a túl világos dolog, amit látott a szeme sarkából a fák között. Ugyanaz, amit a kamionos lefényképezett. Az pedig, hogy hova tűnhetett a férfi, aki a cipőmérete alapján nem lehetett egy kis gyenge fickó, még nagyobb aggodalommal töltötte el.

 Kinyúlt, és behúzta a vezetőfülke ajtaját. A belső lámpa kialudt, és így jobban láthatta, mi van odakinn. A reflektorok átfúrták az esőfüggönyt és sárgás fényoszlop végignyalta a göcsörtös fatörzseket, mintegy tíz méterre tőle. Mereven bámult ki az ablakon, és érezte, hogy egész testében elkezd remegni. Gyerekkora óta hitt az idegenekben, azokban a nagyfejű szürke lényekben, akik mindenféle idétlen magazinok címoldalán virítottak, vagy fantasztikus filmeken, tévéműsorokban hozták a frászt a nézőkre. Látott jópár ilyen fotót, ezek valójában hamisítványok voltak, számítógépes grafikák, festmények. Néha elképzelte, hogy egyszer ő is találkozik velük, és mivel az embernél intelligensebb lények, rengeteg mindent tanulhat tőlük. Kislánykorában egyenesen vágyott is egy ilyen találkozásra, mint sok más gyerek. Bár a lányok között ritkábban akadnak „ufó rajongók”. Úgy gondolta, magukkal vihetnék a világukba, és segítenének az emberiségnek egy boldogabb világot teremteni. Ez a valami is egy idegen volt, de más. Határozottan más. Más és valódi. Másfél óra leforgása alatt többedszer kellett szembesülnie azzal, hogy nem azt kapta, amit várt.

 Soha életében nem vezetett személygépkocsinál nagyobb járművet, mégis az indítókulcs felé nyúlt. El kell tűnnie, mielőtt az a valami visszajön. Lenyomta a kuplungot, ami fizikailag komolyabb művelet volt, mint a Geo kuplungolása, főleg mezítláb, aztán indított. Az önindító szépen forgott, ő pedig egy kis gázfröccsel rásegítve életre keltette a monstrumot. Azt sem tudta, merre vannak a sebességek, de eleresztve a sebességváltó gombot, észrevette, hogy van rajta jelölés.

 A hatalmas jármű megremegett, ahogy lassan felengedte a kuplungot. Baloldalról csikorgás hallatszott, ahogy a jókora vasak tovább gyűrték a vékony lemezekből összeszerelt Geo-t. Így nem tudott elmenni, ellenkező irányba kellett kormányoznia, de úgy meg Deanstown felé menne. Ő pedig vissza akart fordulni. A jármű nagyot rándult, ahogy hátramenetbe kapcsolt, és ellenkező irányba tekerve a jókora kormányt, próbálta helyzetbe hozni. A visszapillantóból látta, hogy a Geo végre levált róla. A kacsintó cowboy mintha azt mondta volna: „Jól van, kislány, menni fog ez!” Visszakapcsolt egyesbe, és a kamion elindult visszafelé, amerről jött.

 Az eső továbbra is csak dörömbölt az utasfülke tetején, és a motor is elég zajos volt, mégis meghallotta a kiáltást. Azonnal a fékbe taposott, de ügyelt rá, hogy a kuplungot is benyomja közben. Ha leállna a motor, és nem tudná újra beindítani, az nem tenne jót a jelenlegi helyzetben. Szeme vadul pásztázott, de csak annyit látott, amennyit a reflektorok megvilágítottak. Már éppen tovább akart indulni, amikor meglátta a baseball sapkás alakot kiszökdelni a fák közül. Testes fickó volt, és néhány erőlködő ugrás után elterült az aszfalton. Azért ugrált, mert csak a bal lába volt meg. A másik helyén csak a farmernadrág tépett szára lógott véresen. Az esés ellen védeni sem tudta magát, mert egyik karja is sérült volt, a jobb. Hason feküdt, és kétségbeesetten próbált újra feltápászkodni.

 Gertrude nem engedhette meg magának, hogy pánikoljon. Viszont azt is tudta, hogy ha kiszáll, egyedül nem tudja odavonszolni a fickót a kamionhoz, így hát oda kell gurulnia hozzá, egészen közel, vigyázva, nehogy elgázolja, és akkor együtt valahogy megoldják a beszállást.

 Már csak alig tíz méterre volt a vizes aszfalton vergődő férfitől, amikor a lény kirontott az erdőből. Elképesztően gyorsan mozgott. Sápadt, szürkésfehér bőre éles kontrasztot alkotott a kamionoséval, ahogy megállt esőtől csillogó testével a reflektorok fényében. Gertrude ösztönösen a fékbe taposott, de ezúttal nem nyomta be a kuplungot, és a motor is leállt. Már abban a pillanatban megbánta, úgy vélte, inkább át kellett volna hajtania a lényen, még ha ez a szerencsétlen kamionos életébe kerül is.

 A lény ott állt közte és a földön fetrengő férfi között, és borzongató, túlvilági tekintetét egyenesen Gertrude-ra szegezte. Jó két méter magas lehetett, nem viselt semmilyen ruhát. Talán mégis takarhatta valamilyen réteg a testét, valamilyen gél-szerű anyag, olyan, mint a szilikon, teljesen átlátszó. Nemi szervek nem látszottak, csak a halvány, erekkel átszőtt szürkésfehér bőr. Nem volt szembogara, ahogy szeme fehérje sem, egész szeme egy feketén csillogó tömegként árasztott gonosz mohóságot és rosszindulatot. Ajak nélküli, keskeny száját vicsorra húzta, felvillantva a tűhegyes fogsort, amin ott vöröslött a kamionos vére. Csakis az lehetett. Gertrude egy egyre erősödő gondolatot érzett a fejében. Nem szavakat, hanem konkrét gondolatot. „Hús” és „kell”. Úgy lüktetett ez a borzalmas gondolat, hogy beleszédült. Meg kellett erőltetnie magát, hogy elfordítsa a tekintetét a borzalmas arcról. Megfordította az indítókulcsot. A kocsiszerelvény megrándult, elfelejtett kuplungolni, és sebességben hagyta. Röviden káromkodott egyet, és újra indítani próbált, de ezúttal nem akart beindulni a motor, csak a lámpák fénye halványodott az önindító forgásának ütemére, ahogy elszívta az energiát.

 Szándékosan nem nézett a lényre, tudta, hogy rabul tudja ejteni a tekintetével, és behatol a fejébe, hogy rettenetes üzenete ott lüktessen a gondolataiban. Indítózott. Indítózott újra. Periférikus látásával észlelte, hogy az idegen már egész közel van. Villámgyorsan lezárta az ajtókat, aztán tovább indítózott.

 Az idegen a kilincset rángatta már, túlvilági arca ott fehérlett fényesen, nedvesen a vezető oldali üveg túloldalán. Mohó lehelete párafoltokat rajzolt az üvegre, torkából reszelés-szerű hang kúszott elő. Gertrude nem nézett rá, csak próbálta beindítani a kamiont, de érezte a mohó lüktetést az agyában, amit a lény a félméternyi távolságról pumpált felé: „Hús! Kell! Hús! Kell!”

 Kaparást hallott a másik oldalról. Fogalma sem volt, hogy tudott a sérült férfi felállni, de valahogy felkapaszkodott, ordított felé az üvegen át.

 – Nyisd ki! Engedj be! Engedj beeee!

 Nem gondolkodott. Áthajolt az anyósülésen és felhúzta a zárdugót. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, de a férfi, egy ép keze lévén, megszédült, és a kilincsbe kapaszkodva lógott. Gertrude teljes erejével belekapaszkodott az ajtóba, és visszahúzta. Másik kezével megragadta a vér- és víz áztatta pólót, és berántotta a kamionost a fülkébe. Talán igaz, hogy a szükség megtízszerezi az ember erejét. Éppen abban a pillanatban nyomta le a zárdugót, amikor megjelent a lény nagy, vicsorgó feje. Dühöngött, már nem csak reszelős, de vinnyogó hangokat adott, s közben folyamatosan küldte rettenetes gondolati képeit.

 „Hús! Kell! Hús!...”

 A férfi úgy lihegett, mint egy fújtató, és egész testében – már ami megmaradt belőle – reszketett.

 – Mik ezek? Miféle pokolbéli lények ezek? – sivítozta, és közben úgy kapkodta a levegőt, mint egy fuldokló. – Leszedték a lábam…

 – Hogy hívják? – kérdezte szinte kiabálva Gertrude.

 – Bert – nyöszörögte a férfi.

 – Nyugi, Bert, most már minden rendben – csitítgatta Gertrude, miközben ő maga is a pánik szélén egyensúlyozott. Végignézve a szerencsétlen sofőrön, tudta, hogy semmi sincs rendben, ilyen súlyos sérülésekkel nem sok esélye van a túlélésre, hacsak nem jutnak el időben egy kórházig. De lehet, hogy neki sincs túl sok esélye.

 – Kurvaélet! – hörögte a férfi és elvesztette az eszméletét. A lény abbahagyta a dühöngést odakinn, és száján kegyetlen vicsorgással módszeresen ütni kezdte az üveget. A masszív anyag ellenállt, de Gertrude tudta, hogy nem sokáig. Ha pedig berobban az üveg, neki annyi.

 Eszébe jutott, hogy a férfi az előbb többes számban beszélt: „Mik ezek?” Tehát többen vannak. Az pedig nem jó. Nagyon nem jó.

 Indított. Ezúttal beindult, hangosat röffent a Mack motorja, a szerelvény megremegett. A lény csak püfölte tovább az üveget, de nem eshetett jól neki, a dühön túl fájdalomról is árulkodtak a hangok, amik elhagyták szörnyű torkát.

 Gertrude előre nézett, s amit megpillantott, attól nem lett jobb kedve. Két másik lény állt görnyedten az úton, arcukon fenyegető vicsorgással. Ami még aggasztóbb volt, az a tárgy, amit az egyikük a kezében tartott. Határozottan valami fegyverfélének látszott. Ha pedig ezek a fickók – még ha vérszomjas szörnyek is – de egy fejlettebb civilizáció egyedei, akik képesek átszelni az űr irdatlan távolságait, akkor semmi esélye egy ilyen fegyver ellen. Kész, vége. Ennyi volt, Gertrude…

 A csattanás olyan hangos volt, hogy még az üveget csapkodó lény is meglepődött. A terepszínű pickup gumijai sírtak a vizes aszfalton, ahogy megfordult, miután elcsapta a fegyveres lényt. A másik ugyan gyors volt, de nem tudott versenyre kelni a Forddal, éppen akkor törte el gerincét a bozótrács, mielőtt elérte volna az útpadkát.

 A lény leugrott a kamion oldaláról, és eltűnt.

 – Adam! – sikoltotta Gertrude, és várta, hogy a férfi autója ismét felbukkanjon. Valahonnan a kamion mögül csikorgást, majd csattanást hallott. Tudta, hogy ez csakis Adam pickupja lehet, és ezek a hangok nem jelenthettek jót. Fogalma sem volt, hogy a lények még hányan lehettek, de gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót, és lehuppant az aszfaltra. Mezítelen talpának már a kamion nagy pedáljai is megpróbáltatást jelentettek, a vizes aszfalt csak jól esett.

 Adam Fordja láthatóan megpördült a vizes aszfalton, és átugratva az útpadka melletti sekély árkon, egy fának ütközött, ez volt az előbbi zaj. A férfi homloka vérzett, beüthette a kormányba, de magánál volt. Látszott rajta, hogy szédül, a mozdulatai le voltak lassulva. A lény mindössze néhány méterre volt tőle, s láthatóan dühösen igyekezett felé.

 – Adam! Zárd be az ajtókat! – sikoltotta Gertrude. Ekkor a lény hátranézett, s egy pillanatig látszott, hogy hezitál: a nőt kapja el előbb, vagy a férfit a kocsiban? Aztán az utóbbi mellett döntött. Gertrude nem tudta mit tegyen. Puszta kézzel nem szállhatott szembe az idegennel, aki már fel is pattant a felgyűrődött motorháztetőre, és rugdosni kezdte a szélvédőt. Akármilyen intelligens lények, ha vért szimatolnak, elvesztik a fejüket, gondolta Gertrude, látva a lény oktalan, mohó igyekezetét.

 – A fegyver! – hallatszott a kamion felől egy rekedtes hang. Ezek szerint a kamion sofőrje magához tért. Gertrude először azt gondolta, van az utastérben valami puska, aztán rájött, mit akart a férfi. Az elütött idegen fegyveréről beszélt.

 Rohant az ellenkező irányba, elszaladt az elgázolt lény mellett. Sötét volt, de Gertrude szeme már megszokta, így láthatta, hogy hab-szerűen türemkedtek elő a belei és nagy, szétrepedt koponyájából zöldes kocsonyaként bukkant elő az agyveleje. Szintén zöldes vére növekvő tócsaként terjengett kicsavarodott teste körül, keveredve a szűnni nem akaró eső vizével. Tudta, hogy a lénynek vége, mégis széles ívben kikerülve futott el mellette. A sötétben a fegyvert kereste, ami a gázoláskor kirepült a lény kezéből. Ekkor meglátott egy szürkésfehér foltot, ami mozgott. Mivel Adamról volt szó, félelmét legyőzve közelebb futott, és meglátta azt a lényt, akinek a gerince törött el. Teste alsó része nem mozgott, de két keze még funkcionált, és nagy igyekezettel kúszott valami felé. A valami csak néhány méterre volt már tőle. A fegyver!

 Gertrude úgy sprintelt a vizes aszfalton, mint még soha. Szinte egyszerre értek a fegyverhez, de Gertrude volt a gyorsabb. Az idegen hosszú, karmos ujjai a bokájára fonódtak, ahogy vetődött, s érezte a szorítást. A kéz hideg volt és kemény, a karmok a bőrébe vájtak. Felsikoltott, de már a kezében tartotta a különös lőfegyvert, ami bármennyire idegen is volt, elég egyértelműen látszott rajta, hogyan kell használni. Úgy látszik, a gyilkolás eszközei a legtöbb világban hasonlóak.

 „Halál!” – vágta fejbe a gondolat, amit a sérült idegen lövellt felé. Karjában még volt jócskán erő ahhoz, hogy szája felé húzza Gertrude meztelen talpát. A lövés eltűntette a fél fejét, mielőtt haraphatott volna. Körülötte az aszfaltot zöldes kocsonya terítette be, de a halott lény szorítása megmerevedett, nem enyhült. Gertrude-nak ujjaival kellett lefeszítenie a karmos kezet a bokájáról. Undorodva fogta meg a hideg, nyálkás tapintású kezet. A teremtmény péppé vált koponyája szörnyű bűzt árasztott, úgy érezte, ha még tovább kell beszívnia ezt a levegőt, elájul. Mivel nehezen boldogult és sietnie kellett, belelőtt a karba csukló felett, ami ettől szintén gőzölgő masszává változott. A kéz szorítása azonnal enyhült.

 A motorháztetőn vicsorgó idegen értelme kissé felülkerekedhetett vad mohóságán, mert kezében már egy jókora követ tartott, azzal készült betörni a szélvédőt. Odabenn Adam már teljesen magához tért, és rémülten nézte a lényt, aki olyan mohón akart hozzáférni, mint éhező a konzervdoboz tartalmához. A kő egyetlen ütéssel bezúzta a szélvédőt, de mivel nem szilánkokra robbanó üveg volt, több ütést kellett eszközölnie. Mikor elég nagy lyuk tátongott már az üvegen, eldobta a követ és egy mozdulattal kitépte a pókhálószerűen összezúzott üvegtáblát a keretéből. Adam hátramászott, hogy az idegen ne érje el, de nem sok esélye maradt, mert a lény már a nyomában volt, felső testével már be is nyomult az utastérbe. Adam karját erős, hideg, nedves kéz ragadta meg, és érezte a bőrén a lény szörnyű leheletét. Úgy fordult, hogy bele tudjon rúgni támadója arcába, már ha arcnak lehetett nevezni azt a szürkésfehér, vicsorgó démoni pofát. A nagy, fekete, dülledt szemek egyikét találta el cipője sarkával, mire a lény felüvöltött. Mint ha valami kocsonyás gumiba rúgott volna. Rúgott ismét, újra meg újra, de a lény majd’ leszakította a karját, olyan erősen fogta, és húzta maga felé. Már nem tudott rúgni, és a másik szürke kéz hosszú ujjai a nyakára fonódtak. Hosszú, vékony, de erős ujjak voltak, és a sárgás karmok a végükön belevájtak Adam bőrébe.

 Látta maga előtt a borzalmas arcot, egyre közelebb, látta a tűhegyes, össze-vissza meredező fogakat, ahogy közelítenek az arca felé, érezte az idegen émelyítően büdös, dögszagra emlékeztető leheletét, és a szorítás hatására kezdett minden elhomályosulni a szeme előtt…

 A lövésnek szinte semmilyen hangja sem volt. Viszont a hatására eltűnt a lény egész alteste, ami kilógott a szélvédőn, sőt, a Ford motorházteteje is péppé olvadt. Az autó elején keletkezett olvadt lyukban a lény és az autó anyaga bugyborékolt, mint valami bizarr olvasztótégelyben. A lövés után erős ózon szag terjengett a levegőben, a halott idegen roncsolt testrészeinek dögletes bűzével keveredve.

 Adam érezte a nyakán lévő kéz szorításának enyhülését, amitől a látása is kitisztult, és köhögve, fuldokolva lefejtette magáról az ocsmány kezeket. A halott idegen felső testét kirugdosta, bele a motorház helyén bugyborékoló anyagba, és pánikszerűen kiszállt az autóból.

 Gertrude még mindig ott állt, szétvetett lábbal, a fegyvert két kézzel tartva, és egész testében reszketett.

 – Van még több? – kiabálta az esőbe. – Hol vagytok, rohadékok? Vagytok még?

 Nem volt több idegen. Legalábbis ezen a helyen, ezen az éjszakán nem volt több.

 – Segítsetek! – hallották a kamionos elfúló hangját. Mire odaértek, a férfi ismét az ájulás szélén volt. Gertrude magához vette a holmiját a félig összeroncsolt Geo-ból, és beszállt a kamionba, ahol Adam már a volán mögött ült.

 – Sajnálom, hogy megbántottalak – mondta Adam. – Tudod, én ilyen vagyok. Kimondom, amit gondolok. Durva egy randi ez így együtt, elsőre, nem gondolod?

 – Az. Nagyon durva – válaszolt a lány, és még mindig remegett.

 – Ez is durva – nyögte a kamionos hiányzó lába helyére mutatva. – Szóval, jobb lenne indulnunk, ha nem gond.

 – Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha oldalba kap ezzel a monstrummal ott a parkolónál. – mondta Gertrude, és komolyan is gondolta. Bár lehet, hogy azt ő nem úszta volna meg sérülés nélkül. Odafordult Adamhoz, aki kissé reszkető kézzel babrált az önindítóval.

 – Te sem vezettél még ilyet, mi?

 – Traktor már vezettem, az se pici.

 – Öreg gyerek már a Mackie, kell egy apró, gyors gázfröccs indításkor, de nem túl sok, mert akkor azért nem indul. Csak érzéssel – magyarázta a kamionos kissé elhomályosuló tekintettel, aztán ismét elájult.

 – Szegény pasas – mondta Gertrude. – Ezek az izék már elkezdték kajálni. Amúgy meg visszatérve kettőnkre… én voltam a hülye. Sőt, egy ostoba, hisztis picsa. De köszi, hogy mégis utánam jöttél, ha nem teszed, ezek már vígan csámcsognák a májam.

 Bár viccesnek szánta, de egyiküknek sem volt kedve nevetni. Most még nem.

 – Láttam, mennyire megbántottalak. Tudtam, hogy valami nem oké, éreztem, hogy utánad kell jönnöm – mondta Adam, és közben úgy adagolta a gázfröccsöt, ahogy a sofőr javasolta. A motor egyszer csak mély brummogással beindult, az egész jármű megremegett.

 – Ez az! –Adam a volánra csapott.

 – Oké, húzzunk innen. Nincs kedvem még egy harmadik típusú találkozáshoz – mondta Gertrude, és még hozzá tette: – Ami pedig az anyámat illeti, aki a nevemet adta…

 – Az anyád bekaphatja, akárhol is van most. Stein-t nem ismerem, de anyádnak fogalma sem volt, hogy a lánya egy kőkemény csillagharcos – vágott közbe Adam, és felengedte a kuplungot. A Mack megrázkódott, és elindult a koromfekete, vad eső áztatta úton, sárgás fényoszlopokat fúrva a sűrű éjszakába.