ZÖLD

Tyll Forest

ZÖLD

 Haroldnak tulajdonképpen semmi baja nem volt a zöld színnel. Sőt, szerette. Hiszen a zöld megnyugtatja az idegeket, nem véletlenül zöld színű a legtöbb műtő is. Szeretett kirándulni, imádta a természetet, a hatalmas, zöld lombokat, beszívni a fák, bokrok édes leheletét, együtt lüktetni a természet gyönyörű szimbiózisában, minden élővel.

 A dolog akkor kezdődött, amikor bekapcsolta a tévét, és valamilyen futballmeccset nézett. Nem szokott focit nézni, most mégis valamiért ott ragadt a sportcsatornán, pedig azt sem tudta kik játszanak kik ellen. Csak bambult a képernyőre, tipikus „agy rágógumija” szindróma. Aztán csak az tűnt fel neki, hogy nem csak a pálya füve, de a játékosok meze is zöld. Sőt, a bőrük is zöldes árnyalatú lett. Valamilyen közvetítési hibára gyanakodott, és nem volt kedve kétcsapatnyi Hulk labdakergetését nézni.

 Átkapcsolt egy másik csatornára, ahol éppen valamilyen főzőműsor ment. A népszerű celeb-séf éppen egy nagy adag spenótot vagy sóskát kevergetett. Aztán megjegyezte, hogy milyen egyszerű a chili elkészítése. Csakhogy a chili nem zöld. De úgy látta, fölösleges is ezen tovább rágódnia, mert a szakács is zöld volt, mint a friss fű. Zöld szemében huncutsággal magyarázott, megspékelve mondandóját a szokásos erőltetett humorbombákkal.

 Ismét csatornát váltott, ezúttal Tom és Jerry kergetőztek nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva egymásnak, vidám zenei aláfestéssel. A rajzolt jószágok színe rendben volt, de a rajzfilm nem érdekelte, így már nyomta is a léptető gombot. Egy régi western-ben épp a tarkopasz Yul Brynner emelte célzásra a Colt-ját. Ezerszer látta már. Talán a híradó érdekes lehet, épp kezdődött.

 A híradó csakugyan érdekes volt, mert mindenki zöld volt benne. De még a hajuk is a zöld különféle árnyalataiban játszott. Aki eredetileg szőke volt, az most világoszöld hajú lett, a barna hajúak pedig szép sötétzöld frizurával mutatkoztak.

 Valami nem stimmel a rohadt tévével, gondolta, és kiszólt Jennának, aki épp valamit pakolászott a fürdőszobában.

 – Édes, azt hiszem, valami gond van a tévével. Valami a színekkel.

 Jenna érdeklődő arccal lépett a nappaliba.

 – Nocsak! Pedig még féléves sincs.

 Csakugyan, a hatalmas, lapos képernyős tévét még karácsonyra vették maguknak.

 – Mi a baj a színekkel? – kérdezte Jenna.

 – Nem látod? Mindenki zöld. Valamiért a bőrszíneket rosszul adja vissza, bezöldül vagy mi.

 Harold ujjával mutogatott az óriási képernyő felé. De Jenna csak értetlenül nézte ugyanazt a képernyőt, szája sarkában zavart kis mosoly-félével, majd ránézett méltatlankodó férjére.

 – Szerintem semmi baj ezzel a készülékkel. Az egyetlen zöld, amit látok, az a kis izé ott a logóban.

 – Oké, hülyéskedj csak nyugodtan. Mindenesetre én felhívom a szervizt. Fél éves tévé, még bőven érvényes a garancia.

 – Én hülyéskedek? – kérdezte Jenna. Szépen ívelt szemöldöke szinte a homloka közepéig felszaladt. – Harold, a színek tökéletesek! Ez most ugye valami vicc? Folyton hülyéskedsz…

 – De Jenna, én nem… nem igaz, hogy nem látod! Mindenkinek zöld a feje. Oké, ott vannak azok a régi filmek, várj, az előbb…

 Visszakapcsolt a westernre. Az egyik cowboykalapos ipse köpött egyet a kocsma előtti porba. Izzadt arcán csillogott a napfény, vagyis a reflektorok fénye. Szép, barnás arcszíne volt, mint egy igazi tehénpásztornak. A régi mozi sminkesei remek munkát végeztek.

 – Látod? Itt, a régi filmen, meg a rajzfilmeken minden oké. – Harold már felállt és közel állva a képernyőhöz mutogatta az arcokat, a színeket, mint valami lelkes tréner egy prezentáción.

 – Talán a színfeldolgozó rendszere a régebbi árnyalatokat jól kezeli, csak az új felvételeknél, közvetítéseknél… Franc tudja, talán valami interferencia vagy mittudomén. Nem értek hozzá.

 Átkapcsolt egy beszélgető műsorra, ahol félkör alakban ültek a meghívott vendégek, míg a műsor vezetője, a koordinátor a patkó ölén foglalt helyet, egy forgó fotelben. Egytől-egyig zöldek voltak, mint az éretlen paradicsom.

 – Na, nézd! Szerinted ez normális? – mutatott az arcokra.

 Jenna kissé zavartan elnevette magát.

 – Benny Zartman sosem volt normális. Sosem nézem ezt a szart.

 – A színe! Jenna, a színe! Normális ez az arcszín? Iszonyú zöld! Mint… mint… ááhhh! Mindegy, kihívom a szerelőket.

 – Kihívhatod, de szerintem simán hülyének fognak nézni – mondta Jenna láthatóan növekvő aggodalommal a tekintetében. – A tévével nincs semmi baj. De te, Harold… te jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

 – Csak azt ne mondd, hogy zöld vagyok! – nevetett Harold. De ez a nevetés most kicsit más volt. Ideges nevetés.

 – Ne már, Jenna, csak nem azt akarod mondani, hogy te rendes színeket látsz a tévében?

 Talán fél percig némán, kérdő tekintettel álltak egymással szemben, amíg a képernyőn kedélyesen cseverésztek a zöld emberek. A csendet Jenna törte meg.

 – Harold, ha ez most a szokásos ugratásod, akkor hagyd abba! Ez már nem vicces!

 Lendületes léptekkel odament a férjéhez, kikapta kezéből a távirányítót, és még mielőtt az megszólalhatott volna, kikapcsolta a tévét és a távirányítót az egyik fotelbe dobta.

 – Pihenj le. Talán az idegeid vannak ki, nem csodálom, az a tetű főnököd egy rabszolgahajcsár. Ne nézd a tévét, inkább olvasgass, vagy akármi. Csinálok valami vacsorát.

 Harold beletúrt a hajába, és mélyet sóhajtott. Egy darabig nézte a fotelben heverő távirányítót, aztán felemelte a tekintetét a feleségére. A szép, szőke feleségére, akinek kissé sápadt, de gyönyörű bőre volt. Talán neki van igaza. Sőt, biztos. Kivannak az idegei. Pihennie kell, vagy olvasgatni valami könnyűt.

 Bólintott és szemlesütéssel jelezte, hogy megadja magát. Jenna odament hozzá, és megölelte.

 – Sütök palacsintát. Az édes dolgok jót tesznek az idegeknek. Te csak lazíts, és eszedbe ne jusson nézni azt a szart.

 – Rendben, úgy lesz.

 Megcsókolta Jennát. A szokásos, nem túl heves hitvesi csókkal, röviden. Valóban jó lenne most néhány palacsinta.

 Jenna kiment a konyhába, ő pedig lehuppant a kanapéra. Egy darabig bámulta a nagy, fekete képernyőt, kacérkodva a gondolattal, hogy visszakapcsolja, de aztán letett róla. Hátradőlt, mélyeket lélegezve nézte a mennyezetet, aztán fejét oldalra fordítva kinézett a nappali ablakán át a kertbe. Az évnek ebben a szakaszában még sokáig világos volt, még a szomszédok csemetéi is kinn játszottak az utcán. A kert végében levő sövény olyan magas volt, hogy nem lehetett kilátni az utcára, csak egy magasan ide-oda szálló tollaslabda ingázott tompa puffanástól tompa puffanásig, ahogy a gyerkőcök ütögették. Nézte, ahogy a játék repked ide-oda, mint egy metronóm mutatója, s érezte, hogy a szemhéja elnehezedik.

 A tollaslabda ekkor rossz irányt vett és megállapodott a sövény tetején. Éppen olyan helyen, hogy felágaskodva még egy felnőtt sem tudta volna az ütőjével lepiszkálni. Tehát valakinek fel kell másznia, hogy levegye onnan. Mivel a sövényre mászni szinte lehetetlen, Harold számítása szerint csak úgy vehetik le onnan, ha szólnak neki, vagy megpróbálják maguk leszedni, egymásnak bakot tartva. Esetleg két gyerek felemeli a harmadikat, aki aztán éppen eléri a tollast, ha jól kinyújtja a karját.

 Ismerve a kölköket, sejtette, hogy kit fognak felemelni. A kis Lucas Bergmant. A hangokból ítélve hárman voltak odakinn, a tizenkét éves ikerlányok, és öccsük, Lucas. A lányok egymással tollasoztak, a kissrác meg addig elvolt magában. De most, hogy ez történt, kapóra jött a mellettük tébláboló kisklambó. Harold elmosolyodott, amikor látta, hogy a sövény mozogni kezd. Elképzelte, amint a két lány emeli a kissrácot. Arra gondolt, bárcsak így lenne telitalálata a lottón, ahogy előre látta, mit fognak tenni a kölkök.

 Felállt, és félrehúzva a résnyire nyitott teraszajtót, kilépett, hogy jobban lássa, hogy ügyködnek a gyerekek labdájuk visszaszerzésén. Csakhamar meg is jelent a kis Lucas tüsi hajával, éppen szemben vele. Egyenesen ránézett, kissé meg is lepődött.

 – Elnézést, Mr. Meyer – szólalt meg megszeppenve –, nem leskelődöm ám, csak tetszik tudni, a labda…

 Harold nem felelt, csak nézte a gyereket, úgy, mint aki kővé vált. Jobb szeme rángani kezdett, és érezte, hogy körülötte megdermed a levegő. Homlokát veríték lepte el, és még lélegezni is elfelejtett. Lucas Bergman arca és labdáért kotorászó karja zöld volt.

 Úgy rohant be a konyhába, mint akit üldöznek.

 – Gyere, ezt látnod kell! – lihegte, és karon ragadva Jennát, vonszolta ki a nappalin át a teraszra. A gyerek addigra már eltűnt, sikerült leszednie a labdát a sövény tetejéről. Harold levegőt kapkodva mutatott a sövény felé, és csak ennyit mondott:

 – Ott… ott… zöld!

 Jenna felszisszent a fájdalomtól.

 – Harold, összeroppantod a karom! Eressz!

 Csakugyan, Harold észre sem vette, hogy milyen erősen szorítja az asszony karját. Villámgyorsan elengedte, és úgy nézett, mint aki szellemet látott.

 – Harold, megijesztesz! Te frankón beteg vagy! Iderángatsz, és mutogatod, milyen zöld a sövény. Miért, milyen legyen, tán lila?

 Harold a fejét rázta, és a sövény felé mutatott.

 – Ne haragudj, édes. Nem akartam fájdalmat okozni, de… nem a sövényről van szó. Az előbb a kis Bergman gyerek, a Lucas leszedte a sövény tetejéről a tollaslabdájukat, mert fennakadt.

 – Lucas Bergman? – kérdezte szinte sikító hangon Jenna. – Harold, te teljesen megkattantál? Lucas akkora, mint egy kutya ülve. Hogy tudná leszedni onnan?

 – Ááá, nem, nem ez az érdekes! Felemelték a nővérei. De nem ez a lényeg. A kissrác… ó, istenem… szóval a kissrác zöld volt! Zöld, érted? És ez nem a tévé, Jenna!

 Az asszony oldalt fordult a férjének, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Aztán Harold szemébe nézett, és komoly hangon mondta:

 – Neked orvos kell, Harold. Nem tudom, mi ez veled, de ez nem normális.  Rosszat sejtek, ó, én hülye! Harold, most…

 Jenna sírni kezdett. Harold ettől csak még rosszabbul érezte magát, mert tényleg nem tudta, hogy most tényleg ő kezd el meghibbanni, vagy valóban azt látta, amit. Legszívesebben kézen fogta volna a feleségét, és kivitte volna az utcára, hogy személyesen lássa a zöld gyereket, vagy gyerekeket. Valamiért meg volt róla győződve, hogy az ikerlányok is zöldek, bár nem látta a másik két gyereket.

 – Bocsáss meg, édes. Nem tudom, mi ez. Talán kicsit el kellene mennem, kiszellőztetni a fejem.

 – Eszedbe ne jusson! – hüppögte Jenna. – Még valami őrültséget csinálsz odakinn. Várj, hozok vizet neked.

 A nő sarkon fordult, és szemét eltakarva bement, egyenesen a konyhába. Harold hitványnak érezte magát. Duplán. Jenna miatt, és a látomásai miatt. Ha azok látomások, persze.

 Felvette a cipőjét, és kiszólt a konyhába.

 – Sietek vissza, csak járok egyet. Ne haragudj, mire visszajövök, minden rendben lesz velem.

 De tudta, hogy nem lesz rendben. Erről meg is bizonyosodott, amint kilépett az utcára. Ott játszott a három gyerek. A két lány ütögette a tollast, Lucas pedig ült a járda szélén, és egykedvűen nézte nővérei játékát. Volt a jelenetben valami nagyon furcsa, azon kívül persze, hogy mindhárom gyerek zöld volt. A lányok ütései rendkívül pontosak voltak, nem ugráltak a labda után, mert nem kellett. Egyhelyben álltak, és ugyanolyan mozdulatokkal ütögették a labdát, ami mint a metronóm mutatója, mozgott ide-oda. Mint két tökéletes mozdulatokra programozott zöldbőrű számítógép grafika. Öccsük pedig olyan egyenes derékkal ülve nézte őket, mint valami jógamester. Nem a fejét mozgatta, ahogy nézte az ide-oda szálló labdát, hanem csak a szeme mozgott.

 Harold megborzongott. Nem, most nem szabad hisztériáznia. Bármi legyen ez az egész, ki kell derítenie, hogy mi történik. Közelebb ment a gyerekekhez. Azok csak játszottak tovább, már ha a gépies pontosságú és egyhangú ütögetést játéknak lehet nevezni. A kissrácot figyelte. Lucas olyan mereven, mozdulatlanul ült, mint egy báb, csak a szeme mozgott a labdát követve. Nem pislogott.

 Harold egyik fele el akart rohanni, de a másik fele földbe gyökerezett lábbal nézte a gyerekeket. A két lány és Lucas tekintete ekkor egyszerre rá szegeződött. Egyenesen rá néztek, miközben a labdát ugyanolyan pontosan ütögették tovább.

 – Szép délutánt, Mr. Meyer! – szólaltak meg tökéletesen egyszerre, pontosabban, mint egy klasszikus görög színházi kórus. Formás, kerek zöld arcocskájukból szinte világított a szemük. Nem pislogtak. Egyszerre beszéltek.

 – Ugye, milyen megnyugtató ez a játék, Mr. Meyer? Paff-paff, csak ide-oda, ide-oda, ide-oda…

 Harold ismét érezte, hogy a szemhéja elnehezedik. Lényének egyik része átadta magát a labdaütögetés kábító monotóniájának, de másik része szűkölve menekülni akart. Aztán ez utóbbi kerekedet felül, főleg, amikor eszébe jutott Jenna.

 „Veszélyben van! Nem tudom mi ez, de Jenna veszélyben van!” – gondolta, és már rohant is vissza a sarkon túlra, a ház kapujának irányába. Amint befordult a sarkon, karok ragadták meg, erős karok.

 – Nyugodjon meg, Mr. Meyer. Önnek segítségre van szüksége! – mondta egy mély férfihang, ami egy körszakállas, zöld archoz tartozott. Most látta csak meg a mentőautót a ház előtt. Jenna sajnálkozó arccal állt a kapuban. Tekintetében szomorúság ült.

 – Meg kell értened, szívem. Én hívtam őket. Megijesztett, ahogy viselkedtél, neked orvosi segítségre van szükséged.

 Megpróbált kiszabadulni, de a két fickó hatalmas volt és profi. Nem csak a színük, de talán az erejük is olyan volt, mint Hulk-é. Tűszúrást érzett a nyakán.

 – Jenna! Veszélyben vagy! Ezek… ezek nem embe… Jen…

 A szer nagyon gyorsan hatott, s Harold beleolvadt az öntudatlanság egyre jobban elhatalmasodó ködgomolyagába.

 A kórház teljesen normális kórház volt. Már járt itt korábban, gyengélkedő kollégáját is itt látogatta meg. Most ő feküdt ágyhoz kötve, de szó szerint. Keze, lába le volt szíjazva, mozdulni sem tudott. A fölé hajoló nővér csinos lett volna, ha nem lett volna zöld a bőre és savósárga a szeme.

 – Mindjárt jön a főorvos úr, Mr. Meyer. Látom, jobban van.

 A nővér hangja szenvtelen volt, s Harold lemerte volna fogadni, hogy nem pislog. Nézte is egy darabig, s valóban, a nő egyszer sem pislogott. Megpróbált mozogni, megfeszítette az izmait, hátha… de a szíjak szélesek voltak és erősek.

 – Fölösleges próbálkoznia, Mr. Meyer – jött egy férfihang az ajtó felől. A főorvos egy alacsony, vékonydongájú, erősen kopaszodó, hatvan körüli fickó volt, markáns, nagy orral. Kire is emlékeztette? A régi fizikatanárára, aki állandóan őt szívatta. A nyitott ajtón át látta, ahogy a folyosón, egy betegágyon éppen valakin ugyanolyan szíjakat húznak meg, mint, amilyenekkel őt lekötözték. Felismerte a férfit, John Wyman volt az, két évig kollégák voltak az előző munkahelyén. Wyman nem volt zöld, de sápadt volt és erősen izzadt. Mellkasa hevesen járt fel-le, úgy zihált, mint egy gőzmozdony. Valószínűleg hevesen igyekezett megszabadulni a kötelékeitől. Wyman oldalra fordította a fejét, tekintetük találkozott. Amit a férfi arcán, szemében látott, az nem fáradtság, elesettség volt, hanem rémület. Olyan rémület, amit még filmeken sem látott soha. A férfi kinyitotta a száját és ordítva tört elő belőle:

 – Meyer! Ne engedd, hogy levigyenek! Meyer, cimbora, segíts! Ezek mind…

 Ekkor a betegkísérő testével eltakarta a férfit, és a hátulról látva a mozdulatot, valami durvát tett Wyman-nel, amit egy reccsenés is kísért. Wyman úgy ordított fel a fájdalomtól, hogy beleremegtek a falak. A főorvos behunyta a szemét, és tekintetét a mennyezet felé emelte. Láthatóan fizikai élvezetet okozott neki a fájdalomüvöltés.

 Wymant eltolták, de ordítása még sokáig visszhangzott a folyosón. A zöld orvos közel lépett Harold ágyához és merev tekintetét egyenesen rá szegezte.

 – Ne aggódjon, Mr. Meyer. A barátja már gyógyul. Hamarosan ön is a gyógyulás útjára lép. Önt is visszük a kezelőbe.

 Odakintről, valahonnan lentről, talán a kórház alagsorából hörgések, sikoltozások és velőt rázó üvöltések szűrődtek fel. A főorvos megborzongott hallva a hangokat, és valami hullámzás-szerű futott át a testén. Mint valami orgazmus.

 – Magam fogom kezelni, Mr. Meyer. – mondta a szenvtelen hang. Harold egész testében remegni kezdett. Soha sem gondolta volna, hogy képes lesz egyszer így félni. Dr. Zöld ezt látva közel hajolt, egészen közel, arca szinte érintette az övét, és lassan, mélyen, élvezettel szippantotta be a levegőt.

 – Mmm… ez az… ez finom – hörögte. – Készen áll az azonnali beavatkozásra is!

 Harold remegése hirtelen abbamaradt, mert lelki szemei előtt megjelent Jenna, aki egyedül van otthon, és nem látja, hogy kik ezek, mik ezek. Jenna, aki veszélyben van, úristen, Jenna!

 Olyan hirtelen lendült előre a feje, mint a királykobrának, és megharapta az orvos zöld orrát. Érezte a csont, a porcok reccsenését, látta, hogy vér fröccsen szét az orrából, ami nem vörös, hanem sárgászöld, olyan, mint amikor széttaposnak egy hernyót, de nem eresztette az orrot.

 Dr. Zöld felordított, ilyen közelről olyan volt az üvöltése, mint ha egy koncerten a hangfalak előtt állna. Látta, amint az orvos keze felemelkedik és megcsillan valami benne: egy szike. Érezte a bal karjába hasító fájdalmat, ahogy belehasít a penge, de ugyanakkor azt is érezte, hogy a karja hirtelen szabaddá válik. A doki véletlenül a szíjat is átvágta.

 Minden erejét beleadta az ütésbe. Csontos ökle keményen csattant a zöld halántékon, de szorító fogai nem engedték a már szétroncsolódott jókora orrot. Szeme sarkából látta, ahogy a szike ismét lesújtani készül, de sikerült elkapnia a csuklót. A férfi zöld volt ugyan, de nem volt természetfeletti ereje, sőt. Haroldnak sikerült a szikét tartó kezet az orvos nyaka felé irányítani.

 Az orvos – vagy akármi is volt – hörögve, elgyengülve borult Haroldra, felmetszett nyakából vastag sugárban lövellt ki a sárgászöld lé, ami egy cseppet sem hasonlított emberi vérre. Harold egyetlen szabad kezével kicsavarta a szikét az elgyengülő kézből, és a biztonság kedvéért még párszor megismételte az előbbi műveletet.

 Az élettelen, zöld testből elszállt az erő, s Harold reménye szerint az élet is. Még mindig a szikét markolva, ügyelve, nehogy elveszítse, öklével lelökte magáról a testet, és hozzálátott, hogy elvágja a többi szíjat. Már az utolsónál tartott, amikor sietős lépteket hallott a folyosóról. A vézna orvossal még elbánt, de a nagydarab ápolók ellen semmi esélye sem volt. Elvágta az utolsó szíjat is, és leugrott az ágyról. Bal karja erősen vérzett, de szerencséjére nem ért a vágás ütőeret. A szikével gyorsan kihasított egy csíkot a lepedőből, és körbetekerte vérző karján.

 A lépések zaja erősödött, már nagyon közel jártak. Biztos volt benne, hogy érte jöttek, hogy levigyék az alagsorba, arra a bizonyos „beavatkozásra”, amit a jó doktor már személyesen nem ejthet meg. A folyosó felé tehát nem menekülhet. Maradt az ablak. Kinyitotta, kinézett. Alatta kétemeletnyi mélység, ha túlélné is az ugrást, örökre megnyomorodna. Elméje küzdött a pánik ellen, és sikerült felülkerekednie. Rögtönzött. Sarkig tárta az ablakot, és összevérezte a keretet, mint ha felkapaszkodott volna. Megragadta az ágy melletti széket, és kihajította.  Villámgyorsan bebújt az ajtó mögé, éppen akkor, amikor a két ápoló és egy nővér beléptek az ajtón és meghallották odalentről a csattanást. Azonnal az ablakhoz rohantak, így számára szabaddá vált az út a folyosóra.

 Mezítláb volt, futóléptei nem ejtettek különösebb zajt, de tudta, hogy csak pár másodpercnyi időt nyert. Mire elért a lépcsőhöz és a korlátba kapaszkodva elkezdett lefelé loholni, már hallotta is, ahogy az ápolók és a nővér a nyomába erednek. Rohant, ahogy csak bírt. Odalentről felerősödött a kiáltozás, a zöld személyzet java biztos élvezettel végezte a „kezeléseket”. Ha szerencséje van, csak ez elől a három elől kell meglógnia.

 Megállt, mint meglátta a tűzoltószekercét az alagsori lépcsőfordulóban. Betörte könyökével az üveget, és megragadta a szerszámot. Tudta, hogy ezt a hármat csak úgy nem rázhatja le, és ha szólnak a többieknek, akkor végképp nincs esélye. Visszament a földszintre, beállt az egyik ajtómélyedés takarásába. A hörgések és fájdalomüvöltések itt olyan erősen hallatszottak, hogy felállt a hátán a szőr. De ez a rémes zaj még a javára is válhat, fedezheti őt. Erősen markolta a súlyos szekerce nyelét.

 Nem kellett sokáig várnia. A nagyobbik ápoló valósággal belerohant a lendülettel megsuhintott fejszébe, koponyájának felső része csaknem úgy vált le, mint egy sapka. Jót tett az a sok baseball edzés. Harold már lendítette is újra a fejszét. Ezúttal a másik ápoló mellkasát lékelte meg, aki azonnal térdre rogyott, szájából sárgászöld trutymót okádva. Elsőre nem tudta a széttört bordák közül kirántani a fejszét, ráadásul a testes, zöld alak még előrefelé is dőlt, ami a dolgot nagyban megnehezítette. Továbbá az is, hogy az ápolónő – vagy a lény, amelyik úgy nézett ki – felé ugrott. Ő gyomron rúgta a zöld nőt, aki hátrébb tántorodott, de láthatóan semmi baja sem lett. Miközben második rántással, és hangos csontreccsenéssel sikerült kihúznia a szekercét a hörgő ápolóból, a nő máris támadásba lendült, zöld arcából fenyegetően és meredten nézett a savószínű szempár. Nem voltak emberi szemek. A súlyos acél éppen közöttük csapott bele a zöld arcba.

 Lihegve, remegő lábbal állt a három zöld test mellett. Az egyikük még megpróbált feltápászkodni, tekintetét felé fordította. A szeme kidülledt, és mintha egyenesen a pokolból nézte volna őt. Harold nem várta meg, mit tenne, ha felállna. Minden erejét beleadta a csapásba.

 Vigyázva, nehogy elcsússzon a folyosót beterítő genny-szerű trutymón, elindult a gazdasági bejárat felé. Tudta merre van, egyszer tévedésből ott jött be a kórházba, amikor látogatóba érkezett. A főbejáratot nem kockáztatta meg.

 Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lemegy az alagsorba, hogy segítsen azokon a szerencsétleneken, de aztán ezt a gondolatot felváltotta a Jenna iránti aggodalom. Sajnálta Wymant és a többieket, de Jenna mindenkinél fontosabb volt.

 A gazdasági bejáró mellett nyitva állt egy szertár. Nem volt benn senki, amiért hálás volt, mert bár magánál tartotta a szekercét, de nem volt kedve újabb mészárláshoz. Odabenn talált száraz lepedőket, ágyneműket és egy falikutat. A falikútnál gyorsan leöblítette magát és a fegyvert, ami iszamos volt a zöld emberek trutymójától, és megtörölközött a textilekben. Szárazra törölte a szekerce nyelét is, így jobb, biztonságosabb fogás esett rajta. Ruhát is keresett, a sajátját nem volt ideje magához venni, s úgy gondolta, jobb, ha nem egy foltos, szennyes kórházi pizsamában, mezítláb megy végig az utcán. Jobb híján egy papucsot talált és egy kék munkás kezes-lábast. Gyorsan felvette, és elhagyta az épületet.

  Megörült, amikor meglátta a mentőautót. Még jobban, amikor a benne hagyott indítókulcsot is meglátta benne.

 Legszívesebben csikorgó gumikkal rohant volna hazáig, de félt, hogy akkor zöld rendőrök veszik üldözőbe, akiknél fegyver is van. Az utcákon nem volt forgalom, csak pár zöldbőrű gyalogos sétált, de inkább menetelt, mint valami robot. Nem néztek felé, csak maguk elé meredtek, s ő imádkozott, hogy ne fordítsák a mentőautó felé rémes, savószínű, pislogásmentes tekintetüket.

 A mentőautó rugói nagyot nyekkentek, amint megállt a kapu előtt. A kapu zárva volt, ő pedig nem vacakolt sokat, átugrott a kerítésen. A bejárat felől Jenna futott felé.

 – Bocsáss meg, édes, ó, bocsáss meg! Nem tudtam, én nem láttam őket…

 – Minden rendben, itt vagyok. Minden rendben! – hosszan ölelte magához az asszonyt.

 – Aztán már én is láttam őket. Tényleg zöldek. Harold, kik ezek? – Jenna remegett, miközben beszélt.

 – El kell tűnnünk innen – mondta Harold, amint kibontakoztak egymás öleléséből. – Az egész város ilyen már. Mindenki zöld. Ezek… ezek nem emberek, Jenna. Lehet, hogy már csak mi vagyunk.

 – Igazad van, drágám! El kell tűnnünk, el kell mennünk, amilyen gyorsan csak lehet. De előtte még be kell mennem. Már többször is kidobtam a taccsot az idegtől és…

 – Jó, rendben, eredj csak. Értem, ne részletezd. Én addig összeszedem a legfontosabb dolgokat, ami kellhet. Talán hónapokig kell menekülnünk, nem tudom.

 Eszébe jutott, hogy még a tévében is zöld volt mindenki. Most már valószínűleg azok sem beszélgetnek kedélyesen, hanem precíz mozdulatokkal teszik ördögi dolgukat. Ezek szerint mindenütt ott vannak. Hova mehetnének? Talán vidékre, ahol nem él annyi ember. Ott még talán maradt pár normális csoport, igazi emberek.

 Gondolkodás nélkül pakolt egy málhazsákba. A málhazsák elég nagy volt, hogy a legszükségesebb holmikat elnyelje, és könnyen hordozhatja úgy, hogy közben mindkét keze szabad. Ki tudja, mi vár még rájuk? A tűzoltó szekerce hatékonynak bizonyult a kórházban, de valami másra, könnyebben hordozhatóra volt szüksége. Évek óta nem vette elő a huszonkettesét, most íme, ez az idő is elérkezett.

 Bekopogott a fürdőszoba ajtaján.

 – Azonnal, drágám – hallatszott Jenna hangja, de túl nyugodt, túl hétköznapi volt egy ilyen válsághelyzethez képest. Olyan hangon szólt ki, mint ha nem épp az életükért kellene menekülniük, hanem esti színházba készülnének. Látta már ő a feleségét mindenhogyan, nem érheti meglepetés, most meg nincs idő finomkodásra. Benyitott.

 Azt gondolta, nem érheti meglepetés, de tévedett. Jenna a kád szélén ült és a kezében a mobiltelefonját tartotta. Kék szeme könnyben úszott.

 Haroldot elhagyta az ereje, úgy érezte, menten összecsuklik a térde, jobbjával meg kellett támaszkodnia az ajtókeretben.

 – Jenna, te is…? De miért…

 – Jenna felállt a kád széléről, arcán félelem és sajnálat. Szeméből könny, valódi könny folyt végig az arcán.

 – Jenna, mi ez? Te velük vagy? Elárulsz…

 Az asszonyból kitört a zokogás. Harold meg akarta ölelni, de csak zavarodottan állt. Minden olyan furcsa lett, olyan valószínűtlen.

 – Nem tehetsz róla, de tudom, hogy rendbe jössz, Harold! – zokogta az asszony. – Az én hibám, az én hibám, ó, a francba, az én hibám.

 Harold már szédült. Tudata ketté vált. Egyik részében az átélt szörnyűségek, a másikban egyre élesebben rajzolódtak ki jelenetek valamilyen áruházban, amik mint ha nem is vele történtek volna meg.

 – Kate adta a szert, azt mondta, tegyem a kávédba, attól fickós leszel. Én barom! Mert már egy éve nem voltunk együtt, egy éve nem kívánsz engem! Délben megittad a kávéddal. Felélénkültél, és én bolond, örültem, hogy ma végre lesz valami. De aztán délután furcsán kezdtél el viselkedni.

 – Jenna, milyen szer? Miről beszélsz? – Harold csak habogott, a nyelve kicsit zsibbadt volt, és a szédülés hullámokban tört rá.

 – Amikor elmentél, nem tudtam, mit tegyek, akkor már biztos voltam benne, hogy Kate átkozott szere az. Felhívtam. Mint kiderült, kéz alatt vette a feketepiacon. Én állat meg beletettem a kávédba. Bocsáss meg, Harold, bocsáss meg!

 Jenna zokogott, válla rázkódott.

 – De a zöld… zöld volt mindenki! Wymant megkínozták és engem is meg akartak. Sikerült elmenekülnöm… a szekerce… úristen, mit tettem? Téged… téged bántottalak?

 Harold a padlóra rogyott és üveges tekintettel meredt maga elé. Jenna mellé guggolt és átölelte. Még mindig sírt, de már nem olyan erősen.

 – Már múlik a hatása, hála Istennek! Bocsáss meg, édesem, bocsáss meg!

 Odakintről sziréna hallatszott. Egy perc múlva rendőrök és mentősök vették körbe őket. Egyikük sem volt zöld. Normális, egészséges emberi színük volt. Legfeljebb a mentőorvos volt kicsit fura, mert túlságosan sokat napozott, és csúnyán leégett. Az arca rákvörös volt.

  Amikor a mentőorvos egy lámpával vizsgálta Harold szemét, a szája sarkában mosoly bujkált. Harold könnyezni kezdett.

 – Mit mosolyog, ember? Tudja mit tettem? Azzal a szekercével… úristen!

 Kezével eltakarta az arcát. Az orvos megveregette a vállát.

 – Hát, elég szörnyű dolgot tett, barátom. Csakhogy nem szekercével, hanem egy játék lézerkarddal. Műanyag vacak, a fiamnak is van.

 Harold megmerevedett.

 – Milyen műanyag lézerkard? Lemészároltam két ápolót, egy orvost és egy nővért, az isten verje meg!

 A dokin látszott, hogy nevetnie kell, de visszafojtotta, és megpróbált higgadtan válaszolni.

 – Nos, ha a műanyag lézerkard ön szerint szekerce, akkor legyen. Ám a Stoneway nagyker műanyag palackjai meg az a két láda tömlős ömlesztett sajt egy cseppet sem hasonlít orvosokra, ápolókra vagy nővérekre. Lesz dolguk a takarítóknak. Csórikáim… Barátom, a drogokkal nagyon kell vigyázni! A vérvizsgálat úgyis kideríti, hogy mit vett be – itt rosszallóan Jennára nézett a doki –, ezek az új szintetikus hallucinogének csuda dolgokat művelnek itt fenn. – Mutatóujjával kavaró mozdulatokat tett a halántékánál, féloldalasan fintorra húzva a száját.

 – Máskor maradjanak a Viagránál. Sokkal rosszabb is lehetett volna.