Tyll Forest
A LIFT
Edward meg sem
lepődött azon, hogy a tárgyalóteremből kifelé senki sem gratulált neki, ahogy
Elias Toadsen, az ügyvédje kezét sem szorongatta senki. Még ő sem próbálta,
hiszen Toadsen folyton úgy mozgott, hogy ne kelljen kezet fognia védencével. A
védenccel, akit nagy szakértelemmel védett, mégis határozottan éreztette vele
ellenszenvét. De a tények tények maradtak, Edward Peltent felmentették a
tizenkétszeres gyilkosság vádja alól. Ellenszenv és vélekedések ide vagy oda,
Edward büszke volt magára. Úgy érezte, ő a történelem legügyesebb
bűnelkövetője.
Persze, jól tudta,
hogy ezek után meghatványozódik ellenségei figyelme, úgy fognak a nyomában
loholni, mint a kopók, igaz, próbálják majd észrevétlenül tenni. Ám ő okosabb
volt mindannyiuknál. Egy olyan példánya az emberi fajnak, aki előrébb tart a
többieknél, ha másban nem is, de agyafúrtságban mindenképpen. Ez pedig éppen
elég volt neki.
Ajkán fölényes
mosollyal ment el az újságírók között, akik meg sem próbálták útját állni,
felőlük is sütött a megvetés. Páran igyekeztek kérdéseket röpíteni felé, de ő
feltartott kézzel és a tartózkodás hűvös mosolyával jelezte, hogy hiába teszik,
nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem.
Elias Toadsen arca
maga volt a borongós ősz az összes súlyos és szürke felhőjével, nem az az arc,
amit egy ügyvéd egy megnyert per után produkálni szokott. Valóban az ördög
ügyvédjének érezte magát. Edwarddal senki sem szimpatizált, mert a felmentését
kieszközlő megdönthetetlen érvek ellenére is mindenki érezte, hogy bűnös. Az
emberi elmét – még a kollektív elmét is – meg lehet vezetni, ráadásul meglepően
könnyen, de a lelket már kevésbé. Ha valakiről pedig ordít, hogy bűnös, az
Edward volt. Így hát Elias Toadsen is határozott gesztusokkal hárította a felé
irányuló kérdéseket.
Erica Belton, nő
lévén nem csak az eszét használta a nyomozás során, hanem az intuícióira is
hallgatott. De Edward ügye még rajta is kifogott. Hivatása legjobbjainak sem
sikerült megszorongatnia, Erica pedig hiába vetette be „fű alatt” a spirituális
módszereket, mindössze annyit ért el vele, hogy tökéletesen megbizonyosodott a
férfi bűnösségéről. Ám a hatóságok nagyon is kötődnek e világ háromdimenziós
valóságához, és csak észérvekkel lehet hatni rájuk. Erica hiába látta
látomásban, hogyan kínoz és öl meg tizenkét ártatlan embert ez a szörnyeteg,
nem tehetett semmit, a látomások ugyanis nem perdöntőek, videóval nem
dokumentálhatók. A nyomozónő úgy érezte, húsz évet öregedett az ügy alatt, noha
csak három éve tartott a nyomozás. Amikor már minden veszni látszott, volt egy
beszélgetése az ügyésszel, aki egy kávé mellett elmondta, hogy ha Peltent
felmentik, csak újabb bizonyítékok miatt lehet perújrafelvételt kezdeményezni,
erre pedig elég kicsi az esély. Mire pedig valami csoda folytán találnának újabb
bizonyítékot, a férfi már árkon-bokron túl lesz. Bizonyítékok híján pedig –
ahogy a helyzet állt – Pelten olyan szabad lesz, mint a madár, és akármennyire
is antipatikus a férfi, akkor sem lehet mit kezdeni vele, hacsak nem követ el
ebben az országban újabb gyilkosságot, amit már rá lehet bizonyítani.
– Szóval, nincs más
lehetőségünk, mint várni? – kérdezte Erica a Camel füstfelhőjén keresztül. Épp
ez ügy miatt szokott vissza a dohányzásra.
– Lehet várni, de ez
a pasas nagyon okos – felelte az ügyész, és kihörpintette az utolsó korty
kávét, amivel egy adag zacc is a szájába került. Fintorgott, magas, kopasz
homlokán csavarmenet-szerű mintázatot rajzoltak az elmúlt évtizedek. – Nem lesz
olyan ostoba, hogy a közeljövőben akár egy közlekedési kihágást is elkövessen.
Ha pedig nagyon viszket benne a gyilkolhatnék – amin nem lennék meglepve,
hiszen ezek sosem állnak le –, akkor azt valószínűleg külföldön fogja
elkövetni. Lemerem fogadni, hogy pár hónap, és emberünk már valahol a világ
másik felén fogja tervezni az újabb gyilkosságot. Esetleg utána akar utazni,
Erica?
– Ekkora anyagi és
szellemi kapacitásom nincs – felelte a nő, és elnyomta a csikket a
hamutartóban. – Ez a tetű megengedheti magának, hogy elutazzon akár a Holdra
is, mert szép summát örökölt az apjától. A rosszabb fajta, aki nem a pénzért
gyilkol, hanem passzióból. Azért öl, mert élvezi. Én viszont örülök, ha lyuk
van a seggemen. Maga tudja a legjobban, hogy nem vagyunk túlfizetve.
Anthony Gecko, az
ügyész ismét fintorgott, amitől a ráncok csak még hangsúlyosabbak lettek a
homlokán. Úgy nézett ki, mint ha valamilyen műtéti eljárással késztették volna
a mintázatot a fejére. Széttárta a karját és sajnálkozó arccal mondta:
– Nos, Erica, ez az
ember minden bizonnyal a Pokolból jött. Ha pedig oda valósi, akkor nem hat rá e
világ, csak az, ahonnan jött. Hacsak valamilyen csoda folytán nem tesz
vallomást, nem lehet mit tenni.
Ezen Erica
elgondolkodott, és egy apró fény kezdett el gyúlni elméjében. Mire a kocsijába
ült, már ragyogott a fény. Úgy érezte, nem késlekedhet. Elővette a telefonját.
Ennek sikerülnie kell, mert ha nem, akkor ki tudja hány ártatlan embernek kell
még meghalnia Edward Pelten miatt.
A három lift közül a
bal szélső nyitva állt. Edward valójában örült neki, hogy senki sem tart vele,
egyedül szállhat be, legfeljebb majd az épület előtt kell valahogy elkerülnie
azokat, akik tiltakozásképpen összeverődtek. De legjobb tudomása szerint a
rendőrségnek kötelessége vigyázni a testi épségére, nagyon jól tudta, micsoda
botrány kerekedhet ki abból, ha mondjuk az indulatos tömeg meglincselné. Senki
sem kockáztathat, ő meg főleg nem, szóval máris azt tervezgette, melyik lesz a
legmegfelelőbb időpont, hogy elhagyja az országot. Egy dolgot sajnált, mégpedig
azt, hogy ezt a libát, Belton nyomozót nincs módja elintézni. Pedig de sokszor
elképzelte már, hogy elevenen megnyúzza! Valahogy ez lett volna eddigi
ténykedéseinek végére a pont. Persze, attól, hogy egy ponttal véget ért egy
mondat, még elkezdődhet egy másik. A világ pedig nagy, és csakis őrá vár, hogy
valahol új mondatot kezdjen. Áldozatnak való mindenütt akad.
A liftajtó bezárult,
és érezte, ahogy a fülke megindul vele lefelé. Megtehette volna ezt a három
emeletet gyalog is, de nem kockáztathatott. Még valamelyik dühös riporter
„véletlenül” meglökné, ő pedig nyakát törné a műkőlépcsőn.
A kijelzőn nagy piros
számok jelezték az emeleteket. A felvonó meglehetősen lassú volt, éppen arra
gondolt, hogy gyalogosan már rég leért volna, amikor azt látta, hogy a kijelző,
amikor a földszinthez ért, számolt tovább, és –1-et mutatott. Úgy tudta, ebben
az épületben nincs garázsszint vagy alagsor. A liftszekrény még mindig
kitartóan mozgott vele, érezte, ahogy halad lefelé, anélkül, hogy megállt
volna. A kijelző pedig már –3-at jelzett. Három szint az utcaszint alatt?
Ráadásul ő a földszintet nyomta meg. Rosszat sejtett. Ha a lift éppen most
romlott el, akkor nem éppen a legjobb kezdés számára, hogy ki kell menekíteni
egy meghibásodott felvonóból. Az ő esetében ennek is csak kínos hírértéke
lenne, ő pedig egy éppen hogy csendet szeretne maga körül.
–6.
Ilyen nem lehet,
gondolta. Biztos elromlott a felvonó, de annak a gondolatmenetnek, hogy leért
már a földszintre, csak a kijelző bolondult meg, ellentmondott a tény, hogy
határozottan érezte a lift mozgását. Szépen, egyenletesen haladt lefelé.
Megnyomta a vészleállító gombot, amire a szerkezet semmit sem reagált. Ahogy a
többi nyomkodásra sem. A vészjelző nyomkodása sem segített.
–10… –11… –12…
Valamiért eszébe
jutott az első. Mindössze tizenhat éves volt, tipikus szűzkurva. Ostoba női
logikájával azt gondolta, hogy a teste kell neki. Ám Edward mást akart. Számára
más okozott gyönyört, nem a szex. Annyiszor elképzelte már, ahogy a fiatal,
szép testet lassan, módszeresen átváltoztatja egy vérző rettenetté, mialatt az
éberen átéli az egészet, mert az élénkítő injekciók még az ájulást is
megakadályozzák. A tizenhat éves Lorna olyan volt számára, mint másnak az első
csók. Bár kissé túl hamar lett vége – ő többre, hosszabb szenvedésre számított
– mégis kedves volt számára ez az emlék. Akik Lorna után következtek, már
kénytelenek voltak elszenvedni Edward egyre bővülő tapasztalatát, hozzáértését,
és egyre növekvő éhségét, igényeit is. Edward pedig minden egyes újabb
áldozatánál úgy érezte, ennél már nem lehet tökéletesebb az élmény. De vágya és
kíváncsisága folyamatosan újabb és újabb tettekre sarkallta, nem érte be a
tökéletességnek hitt kínzásokkal, s az újabb akciók igazolni látszottak
ténykedését: valóban egyre nagyszerűbb élményt nyújtottak. Mindeközben pedig
ügyelnie kellett rá, hogy megmaradjon hideg, számító és következetes elméje,
hogy soha se bukjon le. Az elégedettség mosolya jelent meg a szája sarkában,
amint arra gondolt, hogy lám, a gyanú rá terelődött, mégis megúszta. Ám a szája
szeglete nagyon hamar kiegyenesedett, amint a kijelzőre pillantott. A műszer
szerint ugyanis már ötvenkét emelettel járt a talaj szintje alatt. Józan esze
tudta, hogy ez lehetetlen. Azonban határozottan érezte, hogy mozog lefelé.
A villanyfény
pislákolt párat, majd kialudt. Csak a kijelző világított vörösen, fenyegetően,
egyre lejjebbi szinteket mutatva. Edward homlokán verítékcseppek jelentek meg,
és érezte, hogy az ingnyaka is nedves már az izzadságtól. Nem volt izzadós
fajta, de most határozottan melege lett. Talán a helyzet abszurd és némiképp
félelmetes jellege miatt? Nem. Határozottan érezte, hogy melegebb van. Nem az
izgalom miatt.
Hangosan dörömbölni
kezdett a krómacél falon. Semmilyen válasz sem érkezett. Hogy is érkezhetett
volna, kilencvenhárom emelettel a föld alatt? A kiabálását senki sem hallhatta,
ha csakugyan olyan mélyen járt, már ha valóban bekövetkezett ez a
lehetetlenség. Pedig kiabált, ahogy a torkán kifért. Az is lehet, hogy csak
rosszul lett a liftben, és most épp ájultan hever a padlón és álmodja ezt az
egészet.
A mínusz
százharmincadiknál hallotta meg a hangot. Egy nő sírása. Aztán egy másiké.
„Valaki a bolondját járatja velem!” – gondolta, de józan esze nem talált
semmilyen fogódzót. A lift határozottan haladt vele lefelé, és egyre melegebb
lett. Aztán egyre több hang következett és halt el, mintha elhaladt volna
mellettük. Elméje a hangok mellé arcokat társított. Lorna Banks, Helena
Trimbald, Esther Smithson… A negyvenéves Esther nagyon elszántan próbált
védekezni. Vörösre lakkozott körmei próbáltak belemarni a sárga esőkabátba,
amit viselt, de nem tudtak fogást találni rajta. Mintha valaki nedves üvegfalon
próbált volna felkapaszkodni. Reménytelen, kétségbeesett küzdelem, a fuldoklás
morbid zenei aláfestésével. Persze nem fojtotta meg, csak fojtogatta. A megfojtás
túl egyszerű lett volna. Ez nem Edward stílusa. Ő igazi ínyenc volt.
Kétszázhatvan
emelettel a föld alatt egészen más hangokat kezdett el hallani egyre
közelebbről. Hörgéseket, nyögéseket, fájdalomtól eltorzult hangokat, a
kimondhatatlan szenvedés hangjait. A meleghez pedig szag is társult. Nem az a
szag, amit Edward szeretett, nem a frissen felhasított test és a frissen ömlő
vér szaga, hanem a bomlás bűze. Édeskés, szúrós, átható dögszag. Elméje tudta,
hogy ez lehetetlen, mégis érezte, hallotta, tapasztalta. A lift pedig
határozottan, egyenletesen haladt egyre lejjebb. Lejjebb, valahova, arra a
helyre, amiben ő soha nem hitt, most mégis érzékeivel tapasztalta fenyegető
közeledtét.
A lift acélajtói
olyan szorosan voltak összezáródva, hogy még egy bankkártyát sem tudott volna
közéjük dugni, nem hogy szétfeszíteni őket. Na, és ha szétfeszítené, mit látna?
Egy beton liftaknát? Vagy egy folyamatosan felfelé mozgó földfalat. Hova
szállhatna ki?
A filmekben az
akcióhősök a lift tetején levő csapóajtón szoktak kimászni a szekrény tetejére.
De az a filmekben van. Nem minden lift olyan, ahogy ez sem. A vöröslő kijelző
volt az egyetlen fényforrás, aminek halvány fényénél csak a sima, egyenletes
mennyezetet látta. A világítótestek, amik most nem működtek, a doboz sarkaiban,
a mennyezethez közel voltak elhelyezve.
Felugrott, hogy
öklével hátha fel tudja nyitni a mennyezetet, de az csak hangosakat döngött,
anélkül, hogy megmozdult volna. Ekkor eszébe jutott, hogy ugráljon, mert a
legtöbb modern lift automatikája ezt érzékelve leállítja a motort. Olyan sok
biztonsági berendezést tettek ezekbe már, hogy lehetetlen, hogy lezuhanjanak.
De ugrálása hasztalan volt, a liftszekrény még mindig haladt lefelé. De hát
az is lehetetlen, hogy ilyen hosszú legyen a drótkötél! Ez az egész lehetetlen!
Lehetetlen, mégis ez van! Mész oda le, barátom, ugye tudod hova?
– Marhaság! –
üvöltötte. – Ilyen nincs! Ahogy pokol sincs! Állítsák már meg ezt a szart!
Semmi válasz, csak
a kijelző egyenletes számolása. Mínusz
háromszázhúsz… mínusz négyszáz… mínusz ötszáztizenkettő…
A hangok már egyre
jobban kivehetők voltak. A szag pedig elviselhetetlen. Az égő bőr szaga, a
rothadó belek szaga, az alvadó vér szaga, a fekália szaga. A fájdalom és
szenvedés hangjain túl pedig valami sistergő, zizegő, kaparászó hang, mint ha
milliónyi apró, kemény valami súrlódna egymáson, milliárdnyi apró ízelt láb
zizegése…
Ki nem állhatta a
rovarokat. A szenvedő emberi hangokon és a démoni hörgéseken túli egyre erősödő
zizegés pedig milliónyi kitinpáncél zizegésének hallatszott. Csótányok,
svábbogarak, pókok, százlábúak…
Valami a nyakára
pottyant. Riadtan odakapott, és érezte, hogy valamit szétnyomott. Egy jókora
svábbogár nyálkás bele kenődött szét a tenyerén. Felsikoltott.
– Meg kellett tennem!
– sikoltotta. – Nem tehettem mást! Ne bántsatok, vigyetek vissza! Megkínoztam,
megöltem mindet és még többet is megöltem volna, ha van rá módom! De nem
tehettem mást! Nem akarok oda lemenni!
Ám válasz helyett
tovább haladt a lift lefelé, és olyan meleg volt a fülkében, mint nyáron egy
napon hagyott parkoló autóban. Valami végigszaladt a karján. A kijelző vörös
fényében is jól látta, hogy egy ocsmány százlábú, jó tíz centi hosszú. A
megriadt rovar fénylő, ízekre tagolt teste fürgén mozgott, még mielőtt
lesöpörhette volna a zakójáról, az besurrant az ujján, és érezte, ahogy izzadt
bőrén kapaszkodnak az apró lábak, igyekezve a hónalja felé. Sikoltozva
csapkodta a karját, amíg biztos nem volt benne, hogy szétlapította az állatot.
A padlóra rogyott, és
a falat kezdte verni.
– Állítsák meg! Nem
akarok oda lemenni! Vigyenek vissza! Mindent bevallok nekik, feladom magam!
Bevallom, hogy én… én voltam. Sőt, nem csak tizenkettőt öltem meg! Van egy
ikerpár, akikről még nem tudnak. Összeaszaltam a testüket, a worlingtoni erdő
turistaházának a fáskamrájában vannak. Csak ne… oda ne! Ne vigyenek oda le!
Folyt a taknya, a
nyála. Zokogott, és az áldozatok nevét sorolta. A lift pedig egyszer csak
megállt.
A hangok
elhallgattak, és a bűz is eloszlott. Friss levegő áradt be a szellőzőrendszeren,
és bekapcsolt a világítás. A kijelzőn a –666 világított vörösen, aztán némi
villogás után átváltott a „B” betűre. B, mint „basement”, azaz alagsor…
Amikor az ajtó
kinyílt, nem Belzebub és az ördögi fogadóbizottság állt ott, hanem Erica Belton
és egy csapat rendőr.
– Köszönjük a
vallomását, Edward – szólalt meg, de nem mosolygott. Luxusnak gondolta a
mosolyt egy ilyen féreg jelenlétében.
Edward villámgyorsan
felpattant. Átizzadt inge testéhez tapadt, haja csatakos volt. A takony még
mindig lógott az orrából, arca könnyes volt és vöröslött a szeme a sírástól. Ám
tekintetében már nyoma sem volt a pokoli riadalomnak, a riadalmat átvette a
meglepetés és felháborodás.
– Ezt maguk
csinálták? – nevetséges idegességgel gesztikulálva körbemutatott a liftszekrényben.
– Ez… ez egy istenverte, rohadt trükk volt?
– Bizony, Eddy fiú –
szólalt meg az Erica melletti egyik rendőr. Ő mosolygott, de mosolya nem
kedélyes volt, inkább gúnyos és fenyegető. – Tudod, hihetetlen a mai technika.
Elég pár giroszkópos motor, néhány hangfájl és feltört illatampulla, egy-két
ártatlan rovar, és máris megcsalhatók az ember érzékei. Nagyszerű dolog, ha az
ember lányának van egy vidámparkot üzemeltető profi ismerőse, nem igaz, Belton
nyomozónő?
– Ezt nem tehetik
meg! Engem felmentettek! Ez… ez… – Edward egyre dühösebb lett, de egyre
nevetségesebbnek és szánalmasabbnak hatott.
– Bizony nem! –
felelte Erica – Mégis megtettük, szóval késő bánat. No, és ha fel is mentették,
épp az előbb tett beismerő vallomást. Mindent rögzítettünk. Mellesleg tegyen
nyugodtan feljelentést. Ez itt csak egy normális lift, amiben maga kissé
klausztrofóbiás tüneteket produkált, s ennek következtében összeszarva magát,
vallomást tett. Sőt… Az ikrek… Ó, maga rohadék, valóban megérdemelné, hogy ez a
lift a pokolba menjen magával!
– Azt tudja, hogy
csúnyán megüthette volna a bokáját, ha a dolog rosszul sül el? – kérdezte
Gecko. Ezúttal kevésbé volt hangsúlyos a redőminta a homlokán.
– Nem hagyhattam
futni – felelte Erica. – Mindannyian tudtuk, hogy ő követte el a
gyilkosságokat. Azt is, hogy tovább fog gyilkolni. Ha nem itt, akkor máshol.
– Ha nem tört volna
meg, mit csinál?
– Tudtam, hogy meg
fog törni. Erősnek látszott a szarházi, de éppen az ilyenek a leggyengébbek, ha ég a talaj a lábuk alatt.
– Nos, Erica,
akárhogy is van, bejött a számítása, gratulálok. Az a szerencsétlen ikerpár
pedig bónusz, ha szabad ilyen morbid képzavarral élnem. Ennek a szarházinak
annyi. Még a Jóisten se tudja elintézni, hogy szabad legyen. A cirkuszos
ismerőse pedig igazi profi. Abban a liftben én is összetojtam volna magam.
– Nem cirkuszos.
Mutatványos attrakciók technikai hátterét készíti el. De dolgozik Hollywoodnak
is.
– Most már
mindannyian jól alszunk. Egy szörnyeteggel kevesebb járkál odakinn. Menjen
haza, és pihenje ki magát. Ha javasolhatom, menjen szabadságra, utazzon el
valahova, magára fér.
Az épületen belül
tilos volt a dohányzás, de Erica mégsem tervezte, hogy az utcára lépve rágyújtson. Inkább összegyűrte a fél csomag cigarettát és az egyik szemetesbe
dobta. Ahogy állt a lift előtt, egy pillanatra belegondolt, mit érezhetett
Pelten odabenn, útban lefelé. Úgy gondolta, bármit is érezhetett, annak a
százszorosát érdemelte volna.
A lift megérkezett és halk
csengéssel szétnyílt az ajtó. Egy negyvenes nő szállt ki, hóna alatt egy
notebookkal. Erica egy darabig állt a nyitott ajtó előtt, aztán úgy gondolta,
jobb, ha inkább gyalog megy. Mélyet lélegzett és elindult a lépcsőház irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése