Tyll Forest

Tyll Forest

2014. október 23., csütörtök

A LIFT


Tyll Forest
A LIFT

   Edward meg sem lepődött azon, hogy a tárgyalóteremből kifelé senki sem gratulált neki, ahogy Elias Toadsen, az ügyvédje kezét sem szorongatta senki. Még ő sem próbálta, hiszen Toadsen folyton úgy mozgott, hogy ne kelljen kezet fognia védencével. A védenccel, akit nagy szakértelemmel védett, mégis határozottan éreztette vele ellenszenvét. De a tények tények maradtak, Edward Peltent felmentették a tizenkétszeres gyilkosság vádja alól. Ellenszenv és vélekedések ide vagy oda, Edward büszke volt magára. Úgy érezte, ő a történelem legügyesebb bűnelkövetője.
   Persze, jól tudta, hogy ezek után meghatványozódik ellenségei figyelme, úgy fognak a nyomában loholni, mint a kopók, igaz, próbálják majd észrevétlenül tenni. Ám ő okosabb volt mindannyiuknál. Egy olyan példánya az emberi fajnak, aki előrébb tart a többieknél, ha másban nem is, de agyafúrtságban mindenképpen. Ez pedig éppen elég volt neki.
   Ajkán fölényes mosollyal ment el az újságírók között, akik meg sem próbálták útját állni, felőlük is sütött a megvetés. Páran igyekeztek kérdéseket röpíteni felé, de ő feltartott kézzel és a tartózkodás hűvös mosolyával jelezte, hogy hiába teszik, nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem.
   Elias Toadsen arca maga volt a borongós ősz az összes súlyos és szürke felhőjével, nem az az arc, amit egy ügyvéd egy megnyert per után produkálni szokott. Valóban az ördög ügyvédjének érezte magát. Edwarddal senki sem szimpatizált, mert a felmentését kieszközlő megdönthetetlen érvek ellenére is mindenki érezte, hogy bűnös. Az emberi elmét – még a kollektív elmét is – meg lehet vezetni, ráadásul meglepően könnyen, de a lelket már kevésbé. Ha valakiről pedig ordít, hogy bűnös, az Edward volt. Így hát Elias Toadsen is határozott gesztusokkal hárította a felé irányuló kérdéseket.

   Erica Belton, nő lévén nem csak az eszét használta a nyomozás során, hanem az intuícióira is hallgatott. De Edward ügye még rajta is kifogott. Hivatása legjobbjainak sem sikerült megszorongatnia, Erica pedig hiába vetette be „fű alatt” a spirituális módszereket, mindössze annyit ért el vele, hogy tökéletesen megbizonyosodott a férfi bűnösségéről. Ám a hatóságok nagyon is kötődnek e világ háromdimenziós valóságához, és csak észérvekkel lehet hatni rájuk. Erica hiába látta látomásban, hogyan kínoz és öl meg tizenkét ártatlan embert ez a szörnyeteg, nem tehetett semmit, a látomások ugyanis nem perdöntőek, videóval nem dokumentálhatók. A nyomozónő úgy érezte, húsz évet öregedett az ügy alatt, noha csak három éve tartott a nyomozás. Amikor már minden veszni látszott, volt egy beszélgetése az ügyésszel, aki egy kávé mellett elmondta, hogy ha Peltent felmentik, csak újabb bizonyítékok miatt lehet perújrafelvételt kezdeményezni, erre pedig elég kicsi az esély. Mire pedig valami csoda folytán találnának újabb bizonyítékot, a férfi már árkon-bokron túl lesz. Bizonyítékok híján pedig – ahogy a helyzet állt – Pelten olyan szabad lesz, mint a madár, és akármennyire is antipatikus a férfi, akkor sem lehet mit kezdeni vele, hacsak nem követ el ebben az országban újabb gyilkosságot, amit már rá lehet bizonyítani.
   – Szóval, nincs más lehetőségünk, mint várni? – kérdezte Erica a Camel füstfelhőjén keresztül. Épp ez ügy miatt szokott vissza a dohányzásra.
   – Lehet várni, de ez a pasas nagyon okos – felelte az ügyész, és kihörpintette az utolsó korty kávét, amivel egy adag zacc is a szájába került. Fintorgott, magas, kopasz homlokán csavarmenet-szerű mintázatot rajzoltak az elmúlt évtizedek. – Nem lesz olyan ostoba, hogy a közeljövőben akár egy közlekedési kihágást is elkövessen. Ha pedig nagyon viszket benne a gyilkolhatnék – amin nem lennék meglepve, hiszen ezek sosem állnak le –, akkor azt valószínűleg külföldön fogja elkövetni. Lemerem fogadni, hogy pár hónap, és emberünk már valahol a világ másik felén fogja tervezni az újabb gyilkosságot. Esetleg utána akar utazni, Erica?
   – Ekkora anyagi és szellemi kapacitásom nincs – felelte a nő, és elnyomta a csikket a hamutartóban. – Ez a tetű megengedheti magának, hogy elutazzon akár a Holdra is, mert szép summát örökölt az apjától. A rosszabb fajta, aki nem a pénzért gyilkol, hanem passzióból. Azért öl, mert élvezi. Én viszont örülök, ha lyuk van a seggemen. Maga tudja a legjobban, hogy nem vagyunk túlfizetve.
   Anthony Gecko, az ügyész ismét fintorgott, amitől a ráncok csak még hangsúlyosabbak lettek a homlokán. Úgy nézett ki, mint ha valamilyen műtéti eljárással késztették volna a mintázatot a fejére. Széttárta a karját és sajnálkozó arccal mondta:
   – Nos, Erica, ez az ember minden bizonnyal a Pokolból jött. Ha pedig oda valósi, akkor nem hat rá e világ, csak az, ahonnan jött. Hacsak valamilyen csoda folytán nem tesz vallomást, nem lehet mit tenni.
   Ezen Erica elgondolkodott, és egy apró fény kezdett el gyúlni elméjében. Mire a kocsijába ült, már ragyogott a fény. Úgy érezte, nem késlekedhet. Elővette a telefonját. Ennek sikerülnie kell, mert ha nem, akkor ki tudja hány ártatlan embernek kell még meghalnia Edward Pelten miatt.

   A három lift közül a bal szélső nyitva állt. Edward valójában örült neki, hogy senki sem tart vele, egyedül szállhat be, legfeljebb majd az épület előtt kell valahogy elkerülnie azokat, akik tiltakozásképpen összeverődtek. De legjobb tudomása szerint a rendőrségnek kötelessége vigyázni a testi épségére, nagyon jól tudta, micsoda botrány kerekedhet ki abból, ha mondjuk az indulatos tömeg meglincselné. Senki sem kockáztathat, ő meg főleg nem, szóval máris azt tervezgette, melyik lesz a legmegfelelőbb időpont, hogy elhagyja az országot. Egy dolgot sajnált, mégpedig azt, hogy ezt a libát, Belton nyomozót nincs módja elintézni. Pedig de sokszor elképzelte már, hogy elevenen megnyúzza! Valahogy ez lett volna eddigi ténykedéseinek végére a pont. Persze, attól, hogy egy ponttal véget ért egy mondat, még elkezdődhet egy másik. A világ pedig nagy, és csakis őrá vár, hogy valahol új mondatot kezdjen. Áldozatnak való mindenütt akad.
   A liftajtó bezárult, és érezte, ahogy a fülke megindul vele lefelé. Megtehette volna ezt a három emeletet gyalog is, de nem kockáztathatott. Még valamelyik dühös riporter „véletlenül” meglökné, ő pedig nyakát törné a műkőlépcsőn.
   A kijelzőn nagy piros számok jelezték az emeleteket. A felvonó meglehetősen lassú volt, éppen arra gondolt, hogy gyalogosan már rég leért volna, amikor azt látta, hogy a kijelző, amikor a földszinthez ért, számolt tovább, és –1-et mutatott. Úgy tudta, ebben az épületben nincs garázsszint vagy alagsor. A liftszekrény még mindig kitartóan mozgott vele, érezte, ahogy halad lefelé, anélkül, hogy megállt volna. A kijelző pedig már –3-at jelzett. Három szint az utcaszint alatt? Ráadásul ő a földszintet nyomta meg. Rosszat sejtett. Ha a lift éppen most romlott el, akkor nem éppen a legjobb kezdés számára, hogy ki kell menekíteni egy meghibásodott felvonóból. Az ő esetében ennek is csak kínos hírértéke lenne, ő pedig egy éppen hogy csendet szeretne maga körül.
   –6.
   Ilyen nem lehet, gondolta. Biztos elromlott a felvonó, de annak a gondolatmenetnek, hogy leért már a földszintre, csak a kijelző bolondult meg, ellentmondott a tény, hogy határozottan érezte a lift mozgását. Szépen, egyenletesen haladt lefelé. Megnyomta a vészleállító gombot, amire a szerkezet semmit sem reagált. Ahogy a többi nyomkodásra sem. A vészjelző nyomkodása sem segített.
   –10… –11… –12…
   Valamiért eszébe jutott az első. Mindössze tizenhat éves volt, tipikus szűzkurva. Ostoba női logikájával azt gondolta, hogy a teste kell neki. Ám Edward mást akart. Számára más okozott gyönyört, nem a szex. Annyiszor elképzelte már, ahogy a fiatal, szép testet lassan, módszeresen átváltoztatja egy vérző rettenetté, mialatt az éberen átéli az egészet, mert az élénkítő injekciók még az ájulást is megakadályozzák. A tizenhat éves Lorna olyan volt számára, mint másnak az első csók. Bár kissé túl hamar lett vége – ő többre, hosszabb szenvedésre számított – mégis kedves volt számára ez az emlék. Akik Lorna után következtek, már kénytelenek voltak elszenvedni Edward egyre bővülő tapasztalatát, hozzáértését, és egyre növekvő éhségét, igényeit is. Edward pedig minden egyes újabb áldozatánál úgy érezte, ennél már nem lehet tökéletesebb az élmény. De vágya és kíváncsisága folyamatosan újabb és újabb tettekre sarkallta, nem érte be a tökéletességnek hitt kínzásokkal, s az újabb akciók igazolni látszottak ténykedését: valóban egyre nagyszerűbb élményt nyújtottak. Mindeközben pedig ügyelnie kellett rá, hogy megmaradjon hideg, számító és következetes elméje, hogy soha se bukjon le. Az elégedettség mosolya jelent meg a szája sarkában, amint arra gondolt, hogy lám, a gyanú rá terelődött, mégis megúszta. Ám a szája szeglete nagyon hamar kiegyenesedett, amint a kijelzőre pillantott. A műszer szerint ugyanis már ötvenkét emelettel járt a talaj szintje alatt. Józan esze tudta, hogy ez lehetetlen. Azonban határozottan érezte, hogy mozog lefelé.
   A villanyfény pislákolt párat, majd kialudt. Csak a kijelző világított vörösen, fenyegetően, egyre lejjebbi szinteket mutatva. Edward homlokán verítékcseppek jelentek meg, és érezte, hogy az ingnyaka is nedves már az izzadságtól. Nem volt izzadós fajta, de most határozottan melege lett. Talán a helyzet abszurd és némiképp félelmetes jellege miatt? Nem. Határozottan érezte, hogy melegebb van. Nem az izgalom miatt.
   Hangosan dörömbölni kezdett a krómacél falon. Semmilyen válasz sem érkezett. Hogy is érkezhetett volna, kilencvenhárom emelettel a föld alatt? A kiabálását senki sem hallhatta, ha csakugyan olyan mélyen járt, már ha valóban bekövetkezett ez a lehetetlenség. Pedig kiabált, ahogy a torkán kifért. Az is lehet, hogy csak rosszul lett a liftben, és most épp ájultan hever a padlón és álmodja ezt az egészet.
   A mínusz százharmincadiknál hallotta meg a hangot. Egy nő sírása. Aztán egy másiké. „Valaki a bolondját járatja velem!” – gondolta, de józan esze nem talált semmilyen fogódzót. A lift határozottan haladt vele lefelé, és egyre melegebb lett. Aztán egyre több hang következett és halt el, mintha elhaladt volna mellettük. Elméje a hangok mellé arcokat társított. Lorna Banks, Helena Trimbald, Esther Smithson… A negyvenéves Esther nagyon elszántan próbált védekezni. Vörösre lakkozott körmei próbáltak belemarni a sárga esőkabátba, amit viselt, de nem tudtak fogást találni rajta. Mintha valaki nedves üvegfalon próbált volna felkapaszkodni. Reménytelen, kétségbeesett küzdelem, a fuldoklás morbid zenei aláfestésével. Persze nem fojtotta meg, csak fojtogatta. A megfojtás túl egyszerű lett volna. Ez nem Edward stílusa. Ő igazi ínyenc volt.
   Kétszázhatvan emelettel a föld alatt egészen más hangokat kezdett el hallani egyre közelebbről. Hörgéseket, nyögéseket, fájdalomtól eltorzult hangokat, a kimondhatatlan szenvedés hangjait. A meleghez pedig szag is társult. Nem az a szag, amit Edward szeretett, nem a frissen felhasított test és a frissen ömlő vér szaga, hanem a bomlás bűze. Édeskés, szúrós, átható dögszag. Elméje tudta, hogy ez lehetetlen, mégis érezte, hallotta, tapasztalta. A lift pedig határozottan, egyenletesen haladt egyre lejjebb. Lejjebb, valahova, arra a helyre, amiben ő soha nem hitt, most mégis érzékeivel tapasztalta fenyegető közeledtét.
   A lift acélajtói olyan szorosan voltak összezáródva, hogy még egy bankkártyát sem tudott volna közéjük dugni, nem hogy szétfeszíteni őket. Na, és ha szétfeszítené, mit látna? Egy beton liftaknát? Vagy egy folyamatosan felfelé mozgó földfalat. Hova szállhatna ki?
   A filmekben az akcióhősök a lift tetején levő csapóajtón szoktak kimászni a szekrény tetejére. De az a filmekben van. Nem minden lift olyan, ahogy ez sem. A vöröslő kijelző volt az egyetlen fényforrás, aminek halvány fényénél csak a sima, egyenletes mennyezetet látta. A világítótestek, amik most nem működtek, a doboz sarkaiban, a mennyezethez közel voltak elhelyezve.
   Felugrott, hogy öklével hátha fel tudja nyitni a mennyezetet, de az csak hangosakat döngött, anélkül, hogy megmozdult volna. Ekkor eszébe jutott, hogy ugráljon, mert a legtöbb modern lift automatikája ezt érzékelve leállítja a motort. Olyan sok biztonsági berendezést tettek ezekbe már, hogy lehetetlen, hogy lezuhanjanak. De ugrálása hasztalan volt, a liftszekrény még mindig haladt lefelé. De hát az is lehetetlen, hogy ilyen hosszú legyen a drótkötél! Ez az egész lehetetlen! Lehetetlen, mégis ez van! Mész oda le, barátom, ugye tudod hova?
   – Marhaság! – üvöltötte. – Ilyen nincs! Ahogy pokol sincs! Állítsák már meg ezt a szart!
   Semmi válasz, csak a  kijelző egyenletes számolása. Mínusz háromszázhúsz… mínusz négyszáz… mínusz ötszáztizenkettő…
   A hangok már egyre jobban kivehetők voltak. A szag pedig elviselhetetlen. Az égő bőr szaga, a rothadó belek szaga, az alvadó vér szaga, a fekália szaga. A fájdalom és szenvedés hangjain túl pedig valami sistergő, zizegő, kaparászó hang, mint ha milliónyi apró, kemény valami súrlódna egymáson, milliárdnyi apró ízelt láb zizegése…
   Ki nem állhatta a rovarokat. A szenvedő emberi hangokon és a démoni hörgéseken túli egyre erősödő zizegés pedig milliónyi kitinpáncél zizegésének hallatszott. Csótányok, svábbogarak, pókok, százlábúak…
   Valami a nyakára pottyant. Riadtan odakapott, és érezte, hogy valamit szétnyomott. Egy jókora svábbogár nyálkás bele kenődött szét a tenyerén. Felsikoltott.
   – Meg kellett tennem! – sikoltotta. – Nem tehettem mást! Ne bántsatok, vigyetek vissza! Megkínoztam, megöltem mindet és még többet is megöltem volna, ha van rá módom! De nem tehettem mást! Nem akarok oda lemenni!
   Ám válasz helyett tovább haladt a lift lefelé, és olyan meleg volt a fülkében, mint nyáron egy napon hagyott parkoló autóban. Valami végigszaladt a karján. A kijelző vörös fényében is jól látta, hogy egy ocsmány százlábú, jó tíz centi hosszú. A megriadt rovar fénylő, ízekre tagolt teste fürgén mozgott, még mielőtt lesöpörhette volna a zakójáról, az besurrant az ujján, és érezte, ahogy izzadt bőrén kapaszkodnak az apró lábak, igyekezve a hónalja felé. Sikoltozva csapkodta a karját, amíg biztos nem volt benne, hogy szétlapította az állatot.
   A padlóra rogyott, és a falat kezdte verni.
   – Állítsák meg! Nem akarok oda lemenni! Vigyenek vissza! Mindent bevallok nekik, feladom magam! Bevallom, hogy én… én voltam. Sőt, nem csak tizenkettőt öltem meg! Van egy ikerpár, akikről még nem tudnak. Összeaszaltam a testüket, a worlingtoni erdő turistaházának a fáskamrájában vannak. Csak ne… oda ne! Ne vigyenek oda le!
   Folyt a taknya, a nyála. Zokogott, és az áldozatok nevét sorolta. A lift pedig egyszer csak megállt.
   A hangok elhallgattak, és a bűz is eloszlott. Friss levegő áradt be a szellőzőrendszeren, és bekapcsolt a világítás. A kijelzőn a –666 világított vörösen, aztán némi villogás után átváltott a „B” betűre. B, mint „basement”, azaz alagsor…
   Amikor az ajtó kinyílt, nem Belzebub és az ördögi fogadóbizottság állt ott, hanem Erica Belton és egy csapat rendőr.
   – Köszönjük a vallomását, Edward – szólalt meg, de nem mosolygott. Luxusnak gondolta a mosolyt egy ilyen féreg jelenlétében.
   Edward villámgyorsan felpattant. Átizzadt inge testéhez tapadt, haja csatakos volt. A takony még mindig lógott az orrából, arca könnyes volt és vöröslött a szeme a sírástól. Ám tekintetében már nyoma sem volt a pokoli riadalomnak, a riadalmat átvette a meglepetés és felháborodás.
   – Ezt maguk csinálták? – nevetséges idegességgel gesztikulálva körbemutatott a liftszekrényben. – Ez… ez egy istenverte, rohadt trükk volt?
   – Bizony, Eddy fiú – szólalt meg az Erica melletti egyik rendőr. Ő mosolygott, de mosolya nem kedélyes volt, inkább gúnyos és fenyegető. – Tudod, hihetetlen a mai technika. Elég pár giroszkópos motor, néhány hangfájl és feltört illatampulla, egy-két ártatlan rovar, és máris megcsalhatók az ember érzékei. Nagyszerű dolog, ha az ember lányának van egy vidámparkot üzemeltető profi ismerőse, nem igaz, Belton nyomozónő?
   – Ezt nem tehetik meg! Engem felmentettek! Ez… ez… – Edward egyre dühösebb lett, de egyre nevetségesebbnek és szánalmasabbnak hatott.
   – Bizony nem! – felelte Erica – Mégis megtettük, szóval késő bánat. No, és ha fel is mentették, épp az előbb tett beismerő vallomást. Mindent rögzítettünk. Mellesleg tegyen nyugodtan feljelentést. Ez itt csak egy normális lift, amiben maga kissé klausztrofóbiás tüneteket produkált, s ennek következtében összeszarva magát, vallomást tett. Sőt… Az ikrek… Ó, maga rohadék, valóban megérdemelné, hogy ez a lift a pokolba menjen magával!

   – Azt tudja, hogy csúnyán megüthette volna a bokáját, ha a dolog rosszul sül el? – kérdezte Gecko. Ezúttal kevésbé volt hangsúlyos a redőminta a homlokán.
   – Nem hagyhattam futni – felelte Erica. – Mindannyian tudtuk, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Azt is, hogy tovább fog gyilkolni. Ha nem itt, akkor máshol.
   – Ha nem tört volna meg, mit csinál?
   – Tudtam, hogy meg fog törni. Erősnek látszott a szarházi, de éppen az ilyenek a leggyengébbek, ha ég a talaj a lábuk alatt.
   – Nos, Erica, akárhogy is van, bejött a számítása, gratulálok. Az a szerencsétlen ikerpár pedig bónusz, ha szabad ilyen morbid képzavarral élnem. Ennek a szarházinak annyi. Még a Jóisten se tudja elintézni, hogy szabad legyen. A cirkuszos ismerőse pedig igazi profi. Abban a liftben én is összetojtam volna magam.
   – Nem cirkuszos. Mutatványos attrakciók technikai hátterét készíti el. De dolgozik Hollywoodnak is.
   – Most már mindannyian jól alszunk. Egy szörnyeteggel kevesebb járkál odakinn. Menjen haza, és pihenje ki magát. Ha javasolhatom, menjen szabadságra, utazzon el valahova, magára fér.

   Az épületen belül tilos volt a dohányzás, de Erica mégsem tervezte, hogy az utcára lépve rágyújtson. Inkább összegyűrte a fél csomag cigarettát és az egyik szemetesbe dobta. Ahogy állt a lift előtt, egy pillanatra belegondolt, mit érezhetett Pelten odabenn, útban lefelé. Úgy gondolta, bármit is érezhetett, annak a százszorosát érdemelte volna.
   A lift megérkezett és halk csengéssel szétnyílt az ajtó. Egy negyvenes nő szállt ki, hóna alatt egy notebookkal. Erica egy darabig állt a nyitott ajtó előtt, aztán úgy gondolta, jobb, ha inkább gyalog megy. Mélyet lélegzett és elindult a lépcsőház irányába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése