CSEREBERE

Tyll Forest
CSEREBERE

 A két idős asszony késő délután érkezett a parkba, és letelepedtek a magukkal hozott kis összecsukható székekre. A parkban voltak padok is, kényelmesek, ergonomikus kialakítással, de ők mégis az ülőalkalmatosságoktól messzebbi helyet választották. Megvolt rá az okuk. Amolyan gurulós szatyrokat húztak magukkal, csak kissé modernebb változatban, ezek már egészen megbízható hűtőfunkcióval lettek ellátva. Bár az időjárás, hála a konstrukció mérnökeinek, kedvező volt, amolyan igazi vénasszonyok nyara, mégsem beszéltek róla. Rögtön a lényegre tértek, arra, amiért jöttek.

 – Mid van, Ethel? – kérdezte köszönés helyett az egyik, az, amelyiknek autófókuszos szemüvege volt. A szemüveg fókuszmechanikája folyton zümmögött, ahogy a nő kapkodta ide-oda a tekintetét. Beszédszintetizátora ugyan nem fejezte ki izgatottságát, de a viselkedés elárulta, valójában mennyire izgul, milyen jó üzletet sikerül nyélbe ütnie.

 – Máj és vese. Na és neked? – A másik nőnek kontyba fogott parókája kissé félre csúszott a fején, s kilátszott alóla az agyi funkciókat jelző LED szép egyenletesen villogó zöld fénye. A szemüveges legalább láthatta, hogy minden rendben azzal, akivel üzletel, mert ha pirosra váltana, neki, vagy bárkinek, aki látja, kötelessége lenne jelentenie az Egészségügyi Főfelügyeletnek. Az ilyen alkalmatosságok beültetése már kötelező volt egy ideje, csúnyán megjárhatta az az idős ember, aki nem élt vele. A kormány komolyan vette az ilyesmit, egy-kettőre fehérjekoncentrátumként végezhette az, aki mentesíteni akarta magát alóla.

 – Iszonyatos baleset volt tegnap a mágnes sztráda mellett – kezdte a mesélést a szemüveges. Mesélés közben néha nagyot kattant a nyaka, mivel folyton kapkodta a fejét, mint valami madár, azt lesve, hogy nem jön-e éppen arra valaki vagy valami. Az antigravitációs őrszemek hangtalanul és a legváratlanabb helyzetekben szoktak megjelenni. A kattogás a lejárt nyaki inplantátumából jött. – Tudod, ott, a holopiac mellett, ahol két nagy zajvédő üvegtábla van. Mindkét tábla ripityára tört, ahogy a légpárnás motoros nekicsapódott. Ne tudd meg, mióta vártam ott, hogy történjen végre valami! Kevesen tudják – én is csak az unokám jóvoltából, aki részt vett a rendszer telepítésében –, hogy arrafelé van egy jó tizenöt méteres szakasz, amit nem lát semmilyen kamera, semmilyen szenzor! De persze, ez után az eset után biztosan lefedik.

 – Ne mondd! És nekem miért nem szóltál? Szégyelld magad, Vilma! – hördült fel Ethel. Neki még rendes, emberi hangja volt, nem volt szüksége a beszédszintetizátorra. A szervezetében egyelőre stagnált a rákos burjánzás, a nanoinjekciók remekül teljesítették feladatukat, no persze, ez nyugdíjának jó felébe került minden hónapban.

 – Tudod, hogy így is elég kockázatos a dolog! – válaszolta Vilma, és folytatta a mesélést. – A járműbe épített jeladó azonnal jelez a központnak, és percek alatt kiérnek. Nem vagyok már villám, de nagyon gyorsan kellett cselekednem. A fickónak csaknem mindene tropára ment, bár még élt, amikor hozzáláttam.

 – Ne mondd! Hogy voltál képes…?

 – Ne add itt a finom lelkűt, Ethel! Az sem volt semmi, amikor annál a silóvonat-szerencsétlenségnél kiszedted annak az ikerpárnak a gyomrát! Szóval hagyjuk ezt!

 – Magánál volt szegény?

 – Eleinte nem, de egy pillanatra igen. Aztán hamar elvesztette az eszméletét. Hiszen csak az agya volt ép, de azt nem hozhattam el, semmire sem mennék vele. Nem alkalmas a szatyrom a tárolására. Pedig a belőle kivont szupravezető anyag nagy kincs, csak igen kényes az eljárás. Nem ismerek senkit, aki ezzel foglalkozna. No, mindegy! A járművét nézve, nem volt valami tehetős, szóval nem siettek a mentőegységek sem, ő pedig úgyse kapott volna új szerveket.

 – Akkor mégis, mit hoztál el tőle, ha mindene oda lett?

 Vilma ezernyi ránccal átszőtt arcán cinkos mosoly jelent meg. Felnyitotta a gurulós szatyor oldalán levő tépőzáras zsebet, és mögötte láthatóvá vált az átlátszó fagyasztótartály, és ami benne volt.

 – Uramatyám! – csapta össze kezét Ethel, és éppen hogy el tudta fojtani nevetését. – Jókora példány, és gyönyörű! Ezért néhány puccos hivatalnok odafönn akár húszezret is megadna!

 – Még annál is többet! – mondta Vilma, és gyorsan visszacsukta a zsebet. – De egy ép máj és egy ép vese együtt talán éppen megfelelne cserébe. Van néhány vevőm, akiknek az kell, az ilyesmit meg nekem kockázatos továbbadnom. Neked jobb ismeretségeid vannak e téren, Ethel.

 – Áll az alku! – mondta Ethel gondolkodás nélkül. – Azt hiszem, már tudom is, kinek tudnám elpasszolni. Az árából futja akár félévi nanoinjekcióra is!

 – Csak tudnám, miért ragaszkodunk ennyire az élethez! – sóhajtott fel Vilma, és körülnézett. A szemüveg autófókusza zümmögve pásztázta a környéket. Ez a világ már nagyon más volt, mint kilencvenhat éve, amikor még nem mesterséges fák és bokrok szegélyezték ezt a sétányt, és a parkban valódi, élő madarak daloltak, nem egy hangszóróból jött a trillázás. Akkoriban még a folyó is itt zúgott, azóta rég elterelték, a kibetonozott mederben légpárnások száguldottak szinte hangtalanul.

 – Az élet, az élet! – felelte Ethel. – Addig becsüljük meg, amíg tart! Látod, mi beérjük ezekkel a ketyerékkel a testünkben, de aki megteheti, valódi szerveket szerez magának. Mi pedig tesszük a dolgunkat. A nyugdíj kreditből éhen halnánk. De most gyorsan intézzük el a cserét, mert bármikor felbukkanhat egy repülő őrszem, és talán gyanús, hogy túl sokat tartózkodunk a kamerák látószögén kívül!

 Valahonnan, egy hangszóróból harkály kopácsolása hallatszott, és egy csapat veréb talán éppen egy kiflicsücskön veszekedhetett, amikor valamikor rögzítették a csipogásukat. De ki tudja? Az is lehet, hogy ezt is csak egy számítógép generálta. Ahogy számítógép vezérelte a hatalmas, áttetsző kupola falára vetített naplementét is, és a falon túl a kénes, belélegezhetetlen kavargásban fel-felvillant néhány elektromos kisülés.