Tyll Forest: Média
– Nem tetszik nekem
ez a sápadt arc! – sóhajtott a fehér köpenyes orvos a széken ülő pácienst kerülgetve. Jobbkezével osztott, sziklaszerűen
szögletes, nagy állát morzsolgatta, a félnapos borosta sercegett kérges
tenyerében. Uborkaszerű orrán le volt csúszva a régimódi, vastag szarukeretes
szemüveg, melynek egyik lencséje hiányzott, és ez a látványos hiányosság némileg
aggasztotta az amúgy is rémült pácienst. Már az is gyanús volt a vékonydongájú férfinak,
hogy miután a rendelőbe lépett, a bizarr külsejű orvos gyorsan bezárta mögötte
az ajtót. A kulcsot nem hagyta a zárban, hanem zsebre tette.
– Kérem, nekem haza
kell mennem! – rebegte alázatos tekintettel az orvos felé, de az mintha meg sem
hallotta volna.
– Csúnya, csúnya,
nagggyon csúnya sápadtság! Bizony! – Az orvos hangja egyre élesebb lett,
mondhatni már-már fenyegető tónusú. – Ez
nem tetszik nekem! Naggyon nem
tetszikk!
– Kérem, doktor úr…
– Megműtöm!
A rémület
meghatványozódva tört rá szegény emberre. Mondani akart valami tiltakozásfélét
de nem jött ki hang a torkán. „MEGMŰTÖM!”
Ellentmondást nem tűrő, határozott kijelentés. „MEGMŰTÖM!” Mintha a
pokol legrémisztőbb bugyrába került volna. Felpattant a székről.
– NANANANANANANAAAAA!
– az orvos nem kiabált. Üvöltött.
Mint egy oroszlán. Egészen közel, az arcába! Érezte bűzös leheletét és fröcsögő
nyálát. Szinte érintette orrával a hatalmas, okkersárga fogakat.
Valami meleg folyt végig a combján. Bevizelt. Egy pillanatra
átsuhant az agyán, hogy ez hülyeség, és ilyen csak a filmeken meg a regényekben
van. Amikor ily módon kívánják szemléltetni a szereplő rémületének mértékét, és
mutatják, hogy a nadrágszárából csurog ki a húgy. A filmeken. Igen! Felnőtt
ember nem vizel be! Lenézett és meglátta eddig szilárd hitének romba dőlését:
cipője körül sárgás tócsa kezdett el terjengeni a hideg terrazzo padlón.
Mint ha ennyi
borzalom nem lenne elég, olyasmit vett észre, amit még rémálmaiban sem gondolt
volna. Az már eljutott az agyáig, hogy az orvoson lévő köpeny itt-ott
vérfoltokkal tarkított, de azt csak most vette észre, hogy a zsebéből egy
közönséges, fanyelű konyhakés nyele áll ki.
„Jesszusom!” –
sikította egy hang az agyában – „ Ez nem is orvos, hanem valami hentes!”
A doktor ijesztő
termete ellenére rendkívül gyorsan mozgott. Egy pillanat, és a helyiség túlsó
végében lévő ládában turkált, a következő pillanatban már ott állt mellette, és
mire felocsúdott, már erős kötelek gátolták meg abban, hogy felálljon a
székből.
– Nem fog fájni! – lihegte a
fülébe egészen közelről a hatalmas, izzadó arc. A lapátkezek boszorkányos
gyorsasággal kötöttek masszív csomókat a szúrós kenderkötélre. Az arc még mindig közel volt –
nagyon közel! – és vegyespálinka szagot árasztott, amin jól érezhetően átütött
valamilyen fokhagymás húsipari termék penetráns bűze.
A székhez kötözött
férfi fülét fémes csörgés-csilingelés ütötte meg, s oldalra pillantva meglátta,
amint az orvos különféle éles eszközöket rendezget sorba egy asztalon. Szikék,
ollók, krómacél fűrészek, bordaterpesz, fogók. Némelyiken megszáradt vér.
Behunyta a szemét és halkan imádkozni kezdett.
– Itt hiába
imádkozik, barátom, ugyanis itt én vagyok az isten! – rikácsolta az orvos és
elé állt. Elkezdte módszeres alapossággal felhajtogatni az orvosi köpeny ujjait.
A székhez kötött ember vinnyogva felnyögött.
– Kérem, ne… jaj… –
de az orvos csak hajtogatta tovább a köpeny ujját, majd miután ezzel végzett,
elkezdte kigombolni a köpenyt. A székhez kötözött férfi bele sem akart gondolni,
hogy vajon miért teszi ezt.
Az orvos egy
pillanatra megállt, valami cinkos mosolyféle suhant át izzadtságtól fénylő
képén. Folytatta. Az orvosi köpeny kitárult…
A férfi felüvöltött,
de hirtelen abba is hagyta, amikor meglátta a kitüremkedés alól előbukkanó
ismerős figurát. Pajkos Kamera Peti volt az, a legnézettebb tévéműsor logó figurája.
Hirtelen kacagó emberek vették körül és az előbb még oly rémisztő „orvos” már
barátságosan ölelgette, s mutogatta a rejtett kamerákat. Neki azonban nem volt
kedve nevetni, de azért mosolygott, és szégyenlősen hunyorogva tekintgetett
körbe. A stáb tagjai barátságosan hátba veregették, és hahotázva mutogattak
vizelettől átnedvesedett nadrágjára.
– Jöjjön, írja alá a
szerződést, amelyben beleegyezik, hogy a jelenetet közreadjuk! – szólt
mosolyogva a rendezőasszisztens.
Nem is vette észre,
mikor kerültek le róla a kötelek. Felállt, remegő lábbal elindult. Tíz perce
még csillogó, fekete hajába ősz szálak vegyültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése