Sötétség. Sötétség mindenütt. Az emlékek
összakavarodtak, egyetlen nagy fájdalomgombóccá álltak össze, hogy aztán
felrobbanjanak megannyi fájdalom- és emlékszilánkká és úgy kavarogjanak, mint
egy szörnyű vihar magja. Nincs kiút semerre. Szűk a tér, az is sötét és
fájdalommal teli.
Néha érzi fogvatartója közelségét,
gonoszságának egyenetlen lüktetését. Érzi, ahogy tenyerével megérinti, de ő elhúzódik,
minél távolabb, amennyire csak tud, de mozgástere behatárolt. Kiszabadulna,
repülne bele az örökkévalóságba, de a komor, rideg határok fogva tartják.
Amikor a fogvatartónak sikerül őt
megérintenie, van, hogy nem az elhúzódást választja, hanem nyomakodni kezd a
fogvatartó felé, hátha rajta keresztül ki tud szabadulni. De azon a ponton,
ahol érintkeznek, nem képes tovább jutni, az a határ. Mivel az örök
zaklatottság és fájdalom lüktetésében és kaotikus áradatában létezik, nem képes
összeszedni a gondolatait, az emlékeit. Kicsoda ő? Hogy került ide? Egyáltalán
mi az az “itt”.
Sötétség. Sötétség mindenütt. Káosz, félelem,
fájdalom, mely emlékekből táplálkozik, a borzalmak emlékéből. Aztán az emlékek
kaotikus fájdalomörvényén túl hall egy hangot, amit fogvatartója hörög arra a
határfelületre amin túl nem juthat, amely minduntalan útjába áll, hiába
vergődik kétségbeesetten. A hang azt hörgi: “Enyém vagy. Szenvedj hát örökre!”
A hangtól ismét felkavarodik az a
fájdalmakból, rettenetből főzött kotyvalék, ami immár ő maga, de egyszer csak
az értelmezhetetlen fájdalom-emlékfolyamból felmerül egy, amit tisztábban
érzékel a többinél, értelmezhető emlékké áll össze. Ugyanez a hang kántál
ütemesen valamit valamilyen fura nyelven, a torokhangok úgy buknak elő, mint
gusztustalan fekete bogarak egy bűzös sebből. Az érthetetlen szavak ragacsos
masszaként bénítják meg a tudatát, majd előtörnek az emlékek, sorban, olyan
tisztán és fájón, mint az üvegszilánkok. Ez pedig újra meg újra megismétlődik.
Ki tudja mióta, és valószínűleg már örökké így lesz.
Amikor elment a barkácsáruházak építőanyag
részlege mellett, mosolyogva olvasta a feliratot néhány zsákon: "hobbi
beton". Vajon ki az az elmebeteg, perverz őrült, akinek éppen a betonozás
a hobbija, egy olyan foglalatosság, ami egyike a legnehezebb fizikai munkáknak?
Nos, ő éppen ilyen őrült volt.
Frigyes szerette a betont, tisztelettel vegyes
áhítattal nézte, ahogy köt a szürke anyag, ahogy képlékeny, szinte folyékony
állapotból átalakul valami mássá, olyan szilárd dologgá, ami gyakorlatilag az
egész emberi civilizáció súlyát megtartja. Más, normális ember számára ez körülbelül
annyira izgalmas és érdekfeszítő, mint az olvadó havat nézni. De az ő számára
ez a dolog maga volt a csoda.
Ám
Frigyes nem egészen arra használta a betont, mint az emberek. Nem épített
belőle házat, nem készített belőle járdát, ház alapot, betonkoszorút vagy bármi
olyat, amit az építőiparban szokás. Ő két és fél méter magas, nyolcvanszor nyolcvan
centis alapú betonhasábokat öntött. A hasábok teljesen egyformák voltak és tökéletesen
sima felületűek, köszönhetően a saját kezűleg készített speciális zsalunak. Formájuk
és anyaguk szerint kiváló pillérek lehettek volna, de csak körben álltak
Frigyes magas kőfallal körülvett, tetővel fedett udvarán, tökéletesen egyforma
távolságra egymástól. A kör nagy volt, de nem teljes.
Harminc hasáb állt, de még tíz hiányzott. A
harmincegyedik helyén már készen állt a zsalu. Az udvar egy elkerített részén
zajlott a beton keverés. Frigyes csakis készre kevert, zsákos betonnal dolgozott,
"hobbi betonnal". Bár drágább volt, mint ha külön vette volna meg a
sódert és a cementet, de a jó minőség és a könnyebb szállíthatóság megérte
neki. Meg aztán mire költsön az ember, ha nem a szenvedélyére?
Berta az építőanyag telepen ismerkedett meg Frigyessel,
amikor úgy állt a raklapokra halmozott esztriches zsákok előtt, akár egy karcsú
kérdőjel. Frigyes, látva a rőtvörös hajú, vékony nő tanácstalanságát, tőle
szokatlan módon azonnal a segítségére sietett. Magának való ember volt, s
utólag belátta, hogy az égő vörös, hullámos hajzuhatag ragadta meg. Akár a bátor
Merida haja az animációs filmből.
Berta elmondta, hogy házának hátsó bejáratához
szeretne egy lépcsőfokot betonozni, mert ami ott van, túl magas, nehézkes és veszélyes
rajta a közlekedés. Mióta elhagyta a férje egy másik nőért, kénytelen mindent
egymaga elvégezni, még az ilyen férfinak való ház körüli munkákat is.
Hosszasan elbeszélgettek, s Frigyes ellátta
tanácsokkal az asszonyt betonozás ügyben. Végül aztán úgy döntött,
segítőkészségét még jobban kiterjeszti, s felajánlotta, hogy szívesen elvégzi a
munkát. Fizetséget nem fogadott el, de Berta unszolására megalkudtak egy vacsorában
az asszonynál.
Frigyes kitett magáért, a lépcső szép lett,
Berta örömét csupán egy dolog árnyékolta be: eltűnt hőn szeretett kandúrja,
Oszkár. Eleinte vígasztalhatatlannak tűnt, de Frigyes jó érzékkel feloldotta a
bánatát. Maga sem tudta, hogy ennyire kedves személyiséggel rendelkezik.
Kénytelen volt elismerni, hogy még önmaga számára is tud meglepetéssel szolgálni.
Miután Berta megnyugodott, hogy Oszkár csak a
tavaszi ösztöneinek engedelmeskedve csavargott el egy kis időre, nekilátott,
hogy elkészítse a megígért vacsorát, specialitását, a parmezános csirkét,
melynek receptjét lánykorában tanulta. Frigyes természetesen ebben is
segédkezett, kedélyes csevej kíséretében, közösen készítették el az ételt, amit
aztán a hátsó udvaron fogyasztottak el. A kellemes tavaszi este, a vacsora és
az utána elkortyolgatott sauvignon blanc megtette a hatását, Frigyes és Berta a
hálószobában kötöttek ki.
Berta ágya rég volt ilyesmire használva, s
hangos, ütemes nyekergéssel fejezte ki ezirányú méltatlankodását. Ám Frigyes
itt is ügyes ezermesternek bizonyult, s néhány csavar meghúzását követően
folytathatták kölcsönös vonzalmuk beteljesítését.
Frigyes láthatóan nem örült, amikor másnap
délután a nő váratlanul beállított hozzá.
– Meglepetés!
– sikkantotta, és a férfit félretolva már bent is volt az előszobában. Mire a
férfi felocsúdhatott volna, már szobáról-szobára járta önkényes felfedező útját
a házban. Frigyes magas homlokának közepén kidagadt egy ér. Nem tetszett neki
ez a váratlan rámenősség. Főleg, hogy nemigen engedett be senkit a házába,
legfeljebb azokat, akiket kötelező jelleggel be kellett engednie, mert hivatalos
személyek voltak. Kezdett benne megérni a bizonyosség, hogy előző napi
udvariassága, melyet gyengédség és intimitás követett, végzetes hiba volt.
– Berta,
nem számítottam a jöttödre, igazán megleptél! – mondta Frigyes próbálva lépést
tartani a nővel, aki úgy rohangálta körbe a házat, mint egy kisgyerek.
– Ezek
szerint sikerült, ugyanis valóban meglepetésnek szántam. Tegnap te jártál
nálam, úgy illik, hogy ma én látogassak el hozzád – mondta kacarászva Berta, és
hozzá tette: – Nyugi, nem kell nekem vacsit főznöd! – azzal máris viharzott
tovább felfedezőútján.
Frigyes
a nő elé vágott, mielőtt az kimehetett volna a hátsó udvarra és testével
elállva az útját, neki szegezte a kérdést.
–
Honnan tudtad hol lakom? Nem emlékszem, hogy mondtam volna.
A
vörös hajzuhatag keretezte arcból Frigyesre meredt a zöldeskék szempár, és a
rózsaszín ajkak gúnyos fintorra húzódtak.
–
Hol élsz te, a kőkorszakban? Az internetről még nem hallottál?
– Ne
haragudj, de nem túl etikus mások lakcíme után kutakodni az interneten...
– Nem
etikus? Ne viccelj, tegnap szétkeféltél, és ezek után még azt sem tudhatom meg,
hogy hol laksz? Fura pacák vagy te, az már biztos. Na, de hadd nézzem meg a
kertedet, ha már idáig eljutottam!
Ki
akarta szuszakolni magát Frigyes mellett, de az masszívan állt az ajtókeretben.
–
Jobb, ha nem mégy ki oda! – mondta olyan hangon, hogy Berta háta
beleborsódzott. A tekintete is más lett. A tény, hogy tegnap ez a férfi még
benne járt (és nem is volt rossz, sőt...) most olyan valószerűtlenek tűnt, mint
ha ufonauták látogatták volna meg. Ám Berta makacs nő volt, és nem adta fel
egykönnyen. Úgy tett, mint ha feladta volna abbéli szándékát, hogy átmenjen az
ajtón, és egy lépést hátra lépett, majd hirtelen, olyan gyorsan, akár a villám,
kisurrant a magas férfi hóna alatt.
Frigyes
arca olyan volt, akár egy durván faragott kőszoboré. Már nagyon bánta
segítőkészségét, és hogy engedett annak az ösztönnek, ami megannyi nagy férfiú
vesztét okozta már a történelem során. Még a bibliai Dávid király is
elvesztette az eszét, amikor megpillantotta a tetőn fürdőző Bethsabét. Képes
volt ezért az asszony férjét, a hitteus Uriást, aki nem mellesleg egyik
legjobb, leghűségesebb katonája volt, elveszejteni. A férfit mindig csak bajba
sodorták az ösztönei, s lám, most ő is így járt.
– Te
valami művészféle vagy? – kérdezte meglepetten Berta, ahogy szájtátva bámulta a
hatalmas betonhasábokat.
– Valami
olyasmi – felelte Frigyes ugyanazzal a kővé vált, maszk szerű arccal.
–
Nem csoda, hogy olyan profi voltál a lépcsőm betonozásában. Ezek a micsodák
itt... ezek itt... egyszerűen...
– Tökéletesek
– fejezte be a mondatot Frigyes.
Berta apró fintort vágott, ami más férfit talán
elbűvölt volna. Frigyest is, de nem itt és nem most.
–
Nem egészen erre a szóra gondoltam, de valóban tökéletesek. Nos, én inkább a
"félelmetes" szóra gondoltam. Mint ha valamit őriznének. Ez... ez
valami szoborcsoport? Vagy valami modern Stonehenge?
– Úgysem
értenéd – mondta Frigyes fakó hangon. – Most pedig kérlek, menj innen. Hagyj
magamra. Az életemnek olyan részébe gázoltál bele, amihez igazán semmi közöd,
ráadásul a határozott kérésem ellenére.
Berta közelebb lépett a férfihez, és meg
akarta érinteni az arcát, de az hátrébb lépett.
–
Ugyan már, mi a baj? Nem akartalak megbántani. Én csak azt gondoltam...
– Mit
gondoltál? Hogy egy kiadós dugás feljogosít arra, hogy hívatlanul a házamba
törj, és beleártsd magad a legféltettebb titkomba?
Frigyes halkan beszélt, talán éppen ezért volt
félelmetes. Berta arca elkomorodott.
–
Titok? Miféle titok? Ezek csak bazi nagy betondarabok. Fogalmam sincs, miért
készítetted őket, de tudod mit? Elhúzok innen, mert frankón kiráz a hideg ettől
az egésztől, meg tőled is. Te csak egy dilis vagy, aki művésznek hiszi magát,
ez a helyzet. Nem is értem, hogy engedhettelek az ágyamba. Te jó ég, csak én
lehetek ilyen idióta, hogy megbaszatom magam egy dilinyós pöccsel, csak mert
lebetonozta a lépcsőmet.
– A
kedvességet kifelejted a képletből. De igazad van, a magadfajta szerint én csak
egy dilinyós pöcs vagyok. Én sem értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy
eljátsszam a grállovagot. – Frigyes halkan és szomorú hangon beszélt.
–
Valóban nagyon kedves voltál – mondta Berta, és látszott rajta, hogy egy
hajszálnyra van attól, hogy elsírja magát. – De most tényleg olyan vagy, mint
egy pöcs. Hülye voltam, kész, ennyi. Most pedig elmegyek, magadra hagylak a
betontömbjeiddel. Most már látom, hogy csak zacskóürítgetésre voltam jó neked.
Valójában olyan vagy, mint ezek itt – színpadiasan körbe mutatott –, egy nagy,
hideg betondarab. Lélek nélkül. Na, pá, művész úr! Kösz a betonozást!
Berta megindult az ajtó felé, de félúton
megállva visszafordult. Vörös sörénye most mint ha az indulat emésztő tüzeként
lobogott volna arca körül. Ujjával Frigyesre mutatott, és szeme olyan vadul
villogott, akár egy ragadozónak.
– De
egy dologról biztosíthatlak. Akinek csak tudom, elmondom, hogy milyen
istenverte, szarházi dilis vagy, meg hogy ilyen szarokat öntesz betonból. Nevetség
tárgyává teszlek. Nem vagyok egy kihasználható numera!
Jobban tette volna, ha visszafordulás nélkül
elmegy, de ezt nem tudhatta. Ahogy azt sem, hogy Frigyes le fogja ütni.
Amikor magához tért, iszonyúan fájt a feje.
Meg akart mozdulni, de nem tudott. Hideget érzett. Hideg vasat és hideg
nedvességet. Látása nagyon homályos volt, csak lassan tisztult ki, de nem
teljesen. Valami folyamatos morajlást hallott. Ahogy tisztult a tudata,
felismerte a hangot, amit jó párszor hallott már, amikor építkezések mellett
ment el. Fura módon még az is felidéződött benne, ahogy a melósok utána
fütyülnek. Egyhangú, konstans morajlás. A zúgó villanymotor és az acéldobban
súrlódó vizes kavics hangja.
A
betonkeverő nem lehetett messze, de nem láthatta, mert egy acélfal volt az arca
előtt. A hideget a lábán érezte. Pánik lett rajta úrrá, ahogy felismerte
maga körül a függőlegesen meredező, hüvelykujj vastagságú betonacél szálakat. Ezekhez
volt hozzákötözve igen szorosan. Ennek a betonacélnak a hidegségét érezte. A
nedvesség pedig, amit a lába körül érzett...
te jó ég, ez beton!
Sikoltani akart,
de nem jött ki hang a torkán. Léptek közeledtét hallotta, majd az arca előtt
lévő acélfalon kinyílt egy kis ablak, körülbelül akkora, mint egy tablet
képernyője. Frigyes szenvtelen arca jelent meg a keretben. Mint egy zord maszk.
– A
hangszálaid. Kénytelen voltam elmetszeni őket. Lehet, hogy kicsit vérzik még.
Jobb, ha nem erőlteted, mert azzal csak tetézed a kínjaidat.
Olyan
hangon mondta mindezt, mint ha csak arról számolt volna be, hogy kiment a
közértbe kifliért.
–
Pedig igazán szép beszédhangod volt. Sajnálom, Berta. De nem engedhetem, hogy
sikoltozz itt nekem. Tudom, megoldhattam volna úgy is, hogy egyszerűen csak
betömöm a szád, de az nem az igazi. Ezt csak akkor fogod megérteni, majd ha a
szádig ér a beton. Semmiért sem hagynám ki azt az élvezetet.
Berta
el sem tudta képzelni, hogy létezhet olyan jeges, mindent felülíró rémület,
mint ami rá szakadt. A betonhasábok... azokban
is... nem, ez nem lehet igaz!
Mint ha csak a
gondolataiban olvasna, Frigyes bólintott.
–
Igen. A betonhasábok. Mindegyikben van valaki. Tehát nem mondhatod, hogy csak lelketlen
betondarabok. Szó szerint lelkek vannak bennük. Ezeknek lelke van. Ahogy ennek is, ami itt készül. Ebben a te
lelked lesz.
Rémület, pánik. Torkából csak fojtott hörgések
szakadtak fel. Szeme tágra nyílt a rémülettől, érezte, ahogy a vizelete
lecsurog a combján, bele a térdéig érő még híg betonba. Frigyes ugyanazon a szenvtelen
hangon folytatta, mindvégig a szemébe fúrva nyugodt, de mindenképpen őrült
tekintetét.
–
Azt tanítják, hogy a lélek a test halálával szabaddá lesz, tehát ezen elmélet
szerint valóban nincs lelkük az alkotásaimnak. De akik így hiszik, nem tudják
azt, amit én. Tudod, mindig is vonzott a spiritualitás. Sokfelé jártam a
világban, sokféle tant megismertem. Többségük marhaság. De volt egy mesterem,
aki olyasmit tanított meg nekem, amit csak kevesen tudnak ezen a világon. Azt,
hogyan lehet itt tartani az eltávozottak lelkét. Meglehetősen egyszerű szertartás,
és az eredményeképpen tetszőleges helyre zárhatom be a lelket. Akár egy betontömbbe.
Annyira megkedveltem ezt a mestert, hogy meghívtam magamhoz, és nehezményeztem
volna a távozását. Éppen ezért vele kezdtem ezt a kört. Lelke örökre itt marad
immár, a legelső tömbben. Nagy becsben tartom.
Berta sikoltott belül, de ez csak hörgésben
nyilvánult meg a külvilág számára. Ez
csak egy rossz álom, ez nem lehet igaz! Mindjárt felébredek és vége. Ez nem
igaz! Csak álmodom...
Frigyes arca
eltűnt a keretből. Berta hallotta távolodó lépteit, majd ahogy a betonkeverő
zaja kissé megváltozik, ahogy meg szokott, amikor megdöntik a keverőputtonyt,
hogy kiöntsék a tartalmát. Hallotta,
ahogy az anyag súrlódó hangot hallatva beleömlik egy talicskába. A talicska
kereke ütemesen nyikorgott, ahogy a férfi tolta a nőt rejtő zsalu felé. Komótos
mozdulatokkal porciózta ki valamilyen vödrökbe, majd egy alumínium létra
nyekergése hallatszott, ahogy munkásbakancsos férfi cipel fel rajta valamit.
Berta nem tudott felnézni, csak amennyire a
szemgolyója forgása engedte. A nyaka viszonylag erősen volt odakötözve a
betonacél szálakhoz, ez pedig igencsak korlátozta abban, hogy felfelé fordítsa
a fejét. A periférikus látómezejében megjelent a zsalu felső peremén egy vödör
széle, ami betont okádott rá, pontosabban mellé. A folyékony anyag cuppogva
csobogott, telefröcskölve a combját. Amikor Frigyes beöntötte a negyedik vödröt
is, kiürült a talicska, és Berta érezte, hogy az anyag szintje már combközépig
ér.
Ez nem álom, ez a valóság. Itt fogok kínok
közt megdögleni, mert szóba álltam egy őrült sorozatgyilkossal, akivel még
dugtam is. Megnyomorított. Bele fogok fulladni a betonba, lassan, nagyon
lassan. Ahogy Oszkár cica.
Kétsége
sem volt afelől, hogy a szerencsétlen Oszkár teteme ott van a hátsó lépcső belsejében.
Ezt megerősítendő ismét megjelent Frigyes arca a kis nyílásban. Láthatóan
megizzasztotta a munka.
–
Oszkár cica bebetonozása nem volt ilyen megterhelő. De a mesterművek mindig nagyobb
erőfeszítést igényelnek. Amúgy pedig igazán sajnálom, hogy épp veled kell ezt
tennem. Nem ez volt a terv. No, és tetszettél is. Éppen ezért megőriztem
belőled valamit, utólagos engedelmeddel.
Frigyes ismét eltűnt, de ezúttal nem a
betonkeverő felé ment, hanem a házba. Berta egész testében reszketett, s bizarr
módon megfordult a fejében, hogy ez a reszketés a vibrációs eljárás része is
lehet, amivel a betont tömörítik. Fogékony volt a morbid humorra, de az
ilyesminek egészen más íze van, ha a borzalmakat az ember maga szenvedi el.
Frigyes munkásbakancsos léptei közeledtek
ismét, majd megjelent a férfi feje a nyílásban, s amit Berta látott, attól
megállt a remegése, kővé dermedt.
–
Nem volt időm tökéletesre készíteni, csak hevenyészve van összefogva. De
szerintem így is csodálatos, nem gondolod?
Frigyes fején az ő rőtvörös lobonca volt.
Kócosan, helyenként összetapadva a vértől. Berta elájult.
Mikor magához tért, a férfi szoborszerű arcát
látta maga előtt, de ezúttal a vörös haj nélkül. Ismét meg akart szólalni, de
hangszálai még mindig nem engedelmeskedtek. De azt sem bánta volna, ha örökre
néma marad, csak kikerülhetne ebből a zsaluból.
Frigyes
arca eltűnt a nyílásból, majd a távolodó talicska nyekergése hallatszott. A
betonkeverő pedig csak morgott, zúgott folyamatosan. Berta hallotta, amint a férfi
egy zsák százaz esztrichet önt a keverődobba.
A
lábfejénél már nem volt annyira hideg a massza, valószínűleg elkezdett kötni,
és az bizonyos hőtermeléssel jár. Nem sokat tudott a betonról, ezt is még
Frigyes mondta neki, amikor az építőanyag telepen beszélgettek. Bárcsak soha ne
ment volna oda! De odament, és ennek következményeként most itt van egy bazi
nagy acélzsaluban, ujjnyi vastag szálakból készített vasalathoz rögzítve. Ez a
tetű pedig szépen kiélvezi a haláltusáját, élvezettel fogja végignézni, ahogy a
beton szintje eléri a száját, ő pedig próbál küzdeni az életben maradásért, de
hiába, mert a beton győz. Borzalmas és fájdalmas halál vár rá, ő pedig semmit
sem tehet ellene. Ahogy a többi szerencsétlen sem tehetett, akiknek teste ott
rejtőzik a körben álló tömbökben. Miután pedig kínok közt meghal, a lelke sem
szabadulhat... de ez marhaság. Berta nem hitt az ilyesmiben. Spiritualitása
legfeljebb addig terjedt, hogy néha elolvasta a horoszkópját. De mi van, ha
mégis igaz? Ha még halála után is ide lesz zárva, a rideg, néma szürkeségbe?
Nem
akart belegondolni. Éppen elég volt számára a jelenlegi állapotát feldolgozni.
Egyáltalán fel lehet az ilyesmit dolgozni?
Könnypatakok folytak le arcán, a kétségbeesés,
a reménytelenség könnyei. Érdekes
módon már nem a rettegés munkált benne. Ismerte önmagát
ahhoz eléggé, hogy tudja, nála ezt az állapotot a düh szokta követni, az emberi
psziché azon egészséges lépcsőfoka, ami kifelé vezet a gödörből. Ez általában
működik a hétköznapi helyzetekben, csakhogy ez egyáltalán nem az a helyzet
volt. Ebből a gödörből nem nyújt kiutat a düh. Dühönghet akárhogy ebben a zsaluban, az emelkedő
szintű betonban, mit sem használ. Még csak ordítni, átkozódni sem tud. Még
akkor sem, ha valami csoda folytán kiszabadul innen. Soha többé.
Furcsa, mi minden jut eszébe egy rettenetes
helyzetben lévő, halálra ítélt embernek. Most éppen az jutott eszébe, hogy
karaoke-ztak a húgával azon a bulin, ahol a férjét megismerte. Vagyis a volt
férjét. Soha többé nem fog énekelni, de még beszélni sem. De bár csak ez volna
a legkisebb veszteség, amivel szembe kell néznie!
Abban
sem reménykedhet, hogy valakinek gyanús lesz egy műholdas felvételen ez a bizarr
udvar, hiszen az egészet egy opálos fényáteresztő tető fedi. A sors kegyetlen
fintora, hogy ugyanolyan polikarbonát, mint amiből tavaly az előtetőt
csináltatta a hátsó bejárat fölé, oda, ahol most az egyik lépcsőfokban a
macskája van... A szörnyeteg mindenre gondolt.
Talán valaki megtalálja majd a levágott haját
ennél az elmebajosnál, és így elindul egy láncolat, mely fényt derít mindenre.
De ő már nem sokra megy azzal, ha lebukik a szarházi. Sőt, esetleg az is
meglehet, hogy aki megtalálja a hajat, nem tud lépni, mert szintén áldozattá
válik és az egyik betontömbben végzi. Ez utóbbi gondolat csak még jobban elkeserítette,
majd elkeseredésében azt tette, amit minden ateista tesz, ha reménytelenül
életveszélybe kerül: imádkozni kezdett. Mintegy gúnyos válaszként odafentről
újabb adag híg beton érkezett a zsaluba. Az anyag szintje emelkedett. Lassan,
biztosan.
–
Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Az exed nem igazán lehet oda értem. Rád is
fújhat, de engem bizonyára egyenesen gyűlöl.
Tamara nem akart kiszállni a kocsiból. Feri
fújt egyet és bólintott.
– Oké,
rendben, nem erőltetem a dolgot. Bemegyek egyedül, de előre szólok, ciki lesz,
mert ez közös kérésünk felé. Ezerszer elmondtam már, hogy nem haragszik. Békében
váltunk el. Amúgy sem az a haragtartó típus. Szenvedélyes, és pillanatok alatt
el küld bárkit az anyjába, de nem haragtartó. De számíts rá, hogy ő fog
kijönni, és kedves lesz.
– De
basszus, miattam hagytad el! Nincs az a feleség, akiben ez ne hagyna sebeket!
Én se bratyiznék azzal, aki elhappolja a pasimat. Ráadásul sokkal jobban néz ki
nálam, ami valószínűleg csak fokozza az érthetetlenségét annak, hogy miattam
ejtetted. Berta egy nagyon jó nő, szerintem a pasik megbolondulnak azért a
vörös hajért. Ha leszbó lennék, én is rácuppannék.
Feri
elnevette magát.
–
Igen, annak idején engem is az a vörös bozont bolondított meg. De édes, te sem
panaszkodhatsz. Gyönyörű vagy.
Tamara ugyan nem volt az a különleges szépség,
de légies alkata és huncutul csillogó őzbarna szeme ugyanúgy képes volt
megbabonázni egy férfit, mint Berta lángoló vörös hajkoronája, s erre még
pajkos jelleme is rátett pár lapát vonzerőt.
– De
bármilyen jó nő is az exem, látod, mégis el tudtam hagyni. Te is tudod, hogy a
dolgok sokszor egész más szinteken működnek. No, és az sem véletlen, hogy Berta
most is egyedül él.
Tamara felhúzta a szemöldökét.
–
Arra nem gondoltál, hogy talán azért él egyedül, mert még mindig téged szeret?
– Az
ki van zárva –, csóválta a fejét Feri – hidd el, ehhez elég jól ismerem.
– Ti
pasik azt hiszitek, képesek vagytok igazán ismerni egy nőt, de valójában
lófaszt se tudtok rólunk.
Feri
kajánul elvigyorodott.
–
Hé, ne csináld ezt, tudod, hogy bezsongatsz, amikor rondán beszélsz!
– Tudom,
persze, hogy tudom. Biztos ezért kellettem neked én. Perverz vagy, mint minden
pasi.
– Te
is perverz vagy, máskülönben nem velem lennél.
Tamara
elnevette magát, és hirtelen gondolattól vezérelve kiszállt a kocsiból.
–
Oké, nyertél, csakugyan az vagyok. Ezért hát mégis csak bemegyek veled. Na, látod,
ez eléggé perverz.
–
Ilyenkor pedig itthon szokott lenni. Tudommal nemigen jár sehova.
Feri
újra csengetett, immár negyedszer.
–
Honnan tudud, hogy mit szokott csinálni és mit nem? Hiszen már nem vele élsz.
Felnőtt, önálló nő. Oda megy és azt csinál, amit akar, a te tudtod nélkül!
Tamara karba tett kézzel állt Feri mellett a
bejárati ajtó mellett és tettetett dühvel nézett rá.
– Az
is lehet, hogy lefeküdt aludni, sőt még az is, hogy nem egyedül, hanem épp egy
izmos krapekkal gyűrik vadul a lepedőt. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy
velünk foglalkozzon.
Feri
a fejét csóválta.
–
Édes, megbeszéltem vele, hogy most jövünk és hozzuk a kutyát, mert szívesen
vigyáz rá. Mondta, hogy jól ellesznek Oszkárral. Vén kandúr, és méretre
nagyobb, mint a mi kis Jancsink.
Az autó
felé pillantottak, aminek hátsó ülésén egy kisállat-szállító dobozban ott várakozott
Jancsi, a kis Yorkie. Feriék egy hétre készültek elutazni, és megkérték Bertát
– pontosabban csak Feri kérte meg –, hogy vigyázzon az ebre. Berta készségesen
igent mondott.
–
Berta nem olyan, aki elfelejti az ilyesmit. Ennyire azért ismerem, hidd el.
–
Rendben, elhiszem – felelte Tamara –, de mi van, ha a mi Jancsink fogadásánál
sürgősebb dolga akadt? Erre nem gondoltál?
Feri
ismét a fejét csóválta.
– Ha
így is lenne, akkor biztos felhívott volna, hogy ne hozzuk a kutyát hiába.
Valami nem stimmel itt. Megnézem a hátsó bejáratot.
– Ne
már, ahhoz nincs jogod. – Tamara megfogta Feri karját. – Ez már nem a te házad.
Nem mászhatsz be csak úgy a kertbe!
– Dehogynem!
– felelte Feri, és elindult a ház mögötti kert felé. Tamara rosszallóan
követte.
–
Azt ugye tudod, hogy ez jogtalan behatolás? – suttogta a nő, amint Feri
fellendült a kerítésre. – Ezért akár le is csukhatnak!
– Ó,
persze, meg fel is akaszthatnak, főbe lőhetnek, kerékbe törethetnek és karóba
húzhatnak. Na, jössz te is, vagy csak állsz ott szétaggódva az arcodat?
Feri
a kezét nyújtotta Tamara felé, hogy felhúzhassa őt is a kőkerítés tetejére.
– Én
is? Ezt meg hogy gondolod? A bűntársaddá akarsz tenni?
– Naná!
Együtt jóban-rosszban, emlékszel? Meg aztán segítened kell, ha esetleg Oszkár a
macska rám támad!
A
hátsó bejárat zárva volt, de Feri emlékezett, hol tartja Berta a pótkulcsot, az
ajtó fölött lógó kaspóban. Ezt a dugihelyet még ő találta ki, amikor itt
lakott. Tamara rá akart ripakodni, hogy ehhez aztán végképp nincs joga, de Feri
rá sem hederített, csak elkezdett kepeckedni a kaspó felé. Egyikük sem vette észre
a frissen betonozott lépcsőfokot, amibe a férfinek sikerült jól belelépnie mind
a kilencven kilójával. A beton ugyan egész jól kikeményedett, de még nem kötött
meg teljesen. Viszont Ferinek sikerült lerúgnia a zsaludeszkát, és ahogy
elvesztette az egyensúlyát, cipője sarkával egy szép nagy darabot le is tört a
félig megkötött lépcsőfokból.
–
Istenem, hogy te mekkora barom vagy! – sóhajtotta Tamara, és elfordította a
fejét.
–
Csakugyan, de azért talán mégsem akkora – felelte a férfi, és a letört
lépcsőfokra mutatott. Tamara oda nézett, és a szája elé kapta a kezét.
Egy
döglött macska vicsorba torzult pofája meredt rájuk, félig a betonba ágyazódva.
A
kötő beton marta csupasz bőrét. Eleinte még próbált ellenállni, mozgatta a
lábujjait, amennyire tudta, de a folyamatosan, lassan szilárduló anyag
fokozatosan lebénította lábának mozogni képes részeit. Teste több helyen volt a
vasalathoz rögzítve, elég szorosan ahhoz, hogy meggátolja a normális
vérkeringést, így valójában nem érzett annyit. Bár megpróbált küzdeni a
zsibbadás ellen, az átvette az uralmat, bizarr érzéstelenítőül szolgálva.
Frigyes most fentről, a zsalu pereméről
beszélt hozzá.
– Ez
most kicsit más fajta beton, teljesen új szállítmány, másik gyártótól.
Lassabban köt, de a végén keményebb lesz. Legalábbis a leírás szerint.
Olyan kedélyes hangon beszélt, mint egyik
melós a másikhoz, nem pedig egy sorozatgyilkos az éppen aktuális áldozatához.
– Új
termék, bevezető áron. Mit szólsz hozzá, hogy épp rajtad próbálom ki?
Azt, hogy baszd meg az anyád, aztán vágd fel
a rohadt hasad, és a tulajdon gennyes beleiden csúszkálva dögölj meg!
Berta rosszul
volt. Ismét az ájulás kerülgette, és valójában vágyott is rá, hogy az öntudatlanságba
merülhessen. Inkább haljon meg öntudatlanul, vagy vigye el egy szívroham, csak
ezt ne! Ne legyen meg ennek a beteg fasznak az öröme, hogy végignézhesse, ahogy
kiszenved. Talán recskázni is fog közben a szemét. Az ilyenektől bármi kitelik.
Látása elhomályosult, szédült, és magában
hálát adott, hogy nem fogja megadni gyilkosának azt az élvezetet, amit az akar.
– Ó,
bocsáss meg! Hogy lehetek ilyen figyelmetlen? – Frigyes hangja valóban őszintének
hangzott. – Hiszen te kiszáradtál! Azonnal innod kell!
Nem!
Nem és nem fog inni! El AKAR ájulni. Ki akar lépni ebből a rémálomból. Legyen
vége...
A
férfi fentről behajolt hozzá, kezében egy alig csordogáló zöld kerti slagot
tarva. A gyenge vízsugárral megcélozta a nő kicserepesedett száját. Berta
utolsó erejével is makacsul ellenállt. Nem akart inni, vadul ellenállt életben
maradási ösztönének.
–
Hát jó! – mondta Frigyes, és másik kezével is lenyúlva befogta Berta orrát.
Ennek az életbenmaradási reflexnek már nem tudott ellen állni, kinyitotta a
száját, s mielőtt észbe kapva becsukhatta volna, már benn is volt a slag vége a
szájában, és mohón tolakodott le a torkán.
Amikor Frigyes kihúzta a slagot, Berta köhögve
fuldoklott, de legalább sikerült jó fél liter vizet juttatni a gyomrába.
–
Eeez aaaz, jó kislány! – paskolta meg a férfi Berta lekopasztott fejét. – Az
nem járja, hogy kiszáradj nekem és elájulj. Mit kezdjek egy félhullával? Hol
marad akkor az élvezet?
Látta
Frigyes arcát kicsivel az ő feje fölött. Fénylett a verítéktől, az izzadsága az
ő arcára csöpögött. Cementtől mocskos kezével végigsimította az arcát. Ez
meggondolatlan manőver volt, mert Berta, akinek köhögése ekkor már lecsillapodott,
azonnal kihasználta az alkalmat, és egy pillanat alatt ráharapott a szájához
túlságosan közel került kisujjra.
A
férfi fájdalomüvöltését felerősítették a zsalu acélfalai. Berta szép,
egészséges, erős fogazattal rendelkezett, de így is eltartott néhány rettenetes
másodpercig, amíg leharapta az ujjat. Közben a férfi végig üvöltött, olyan
hangerővel, amit ebben a helyzetben nem engedhetett volna meg magának. Lám,
rövid időn belül elkövette a második végzetes hibát is.
–
Annyi biztos, hogy Oszkár támadásától már nem kell tartani – mondta Feri, és
leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a jobb sorsra érdemes kandúrt. A
kandúrt és a lépcsőfokot.
–
Ezt nem tehette Berta – mondta a fejét vakarva. – Ha ez a szerencsétlen állat
meg is döglött, biztosan nem ezt a módját választotta volna a temetésének. Ez
pedig amúgy sem Berta munkája.
Kezével végigsimított a betonfelület ép
részén.
– Ő
nem ilyen ügyes. Ezt valami szaki csinálhatta.
Most
már Tamara is közelebb jött, de kezét még mindig a szája előtt tartotta. Noha
az állat teteme rövid ideje lehetett a betonban, és az valamennyire lelassította
a bomlási folyamat elindulását, a tetem így is enyhe hullabűzt árasztott.
– Én
nem ismerem az exnejedet, de szerintem sem az ő műve. De akkor hogy a csudába
került bele a macska?
– Nem
véletlenül, az biztos. Ha pedig ezt a lépcsőt valaki más csinálta, akkor
valószínűleg ő tette bele Oszkárt is. Ha pedig így van, akkor itt valami nagy
gebasz lehet.
–
Nem kellene hívni a rendőrséget? – kérdezte Tamara.
–
Egy döglött macska miatt? Ne nevettess! – Feri kezében megcsillant a kulcs,
amit az imént vett ki a kaspóból. – Bemegyünk!
–
Nem azért mondom, de itt kefélés volt nemrég – mondta odabenn Tamara, és körbe
intett a szobában.
–
Honnan veszed? – kérdezte Feri.
–
Nektek pasiknak teljesen fejletlenek az érzékeitek. Érezni a levegő illatában.
No meg ez is... – felemelt egy üres borosüveget. A mosogató mellett két
borospohár és két személyre való teríték volt elmosva.
–
Látod? Berta éli az életét, mint minden normális felnőtt nő. Pasizik. Vagy
talán nem tetszik neked a dolog? Féltékeny vagy?
–
Ugyan már! Hagyd a hülyeséget! Persze, hogy rendben van, ha az exnejem
randizik. De az már nem, hogy a pasi, akivel összejön, bebetonozza a
házikedvencét, akit már tíz éve imád, egy lépcsőfokba! Mert hogy a két személy
ugyanaz, nem kétséges. Nos, ez így együtt már okot ad az aggodalomra.
Feri
elővette a telefonját. Már majdnem megérintette a hívás ikont, amikor Tamara
megmarkolta az alkarját.
–
Ne! Szerintem ez nem jó ötlet!
–
Miért, az istenit? Csak megkérdezem már tőle, hogy minden rendben van-e!
Különben sem ezt beszéltük meg. Éppen ő az, aki az ilyesmi miatt ki szokott
akadni...
–
Hát éppen ez az, nem érted? – Tamara egész közel hajolt a férfihez. – Ha az
exnejed valóban bajban van, akkor ez a hívás akár... meg is ölheti.
–
Miket beszélsz... – kezdte volna Feri, de aztán megértette.
Csakugyan, ha Bertát elrabolták, akkor semmi
esélyük, hogy megtalálják, ha nála van a telefonja, mert a csöngést az elrablója
is meghallja, és ki fogja venni az aksit, akkor pedig lehetetlen bemérni.
–
Úristen, mi van, ha nincs semmi baja, csak elment vásárolni, mi meg már rémtörténeteket
agyalunk ki? – Feri a tarkóját fogva járkált fel-alá, majd ismét végigsimított
iPhone-ja kijelzőjén.
– Túlaggódom
a dolgot. Zárjuk rövidre, felhívom és kész. Kiderül, hogy csak a TESCO-ba ment,
és tegnap a felfogadott részeg kőművese valamiért megorrolt a macskára és
suttyomban eltűntette a betonba. Ő meg az eltűnt Oszkár miatti bánatában
kinyitott egy üveg bort...
Tamara ismét megragadta a férfi karját.
– Ó,
igen, és miután két terítékről megvacsizott, két pohárból megitta a bort, majd
hancúrozott egyet önmagával, sűrű magányában. Ne haragudj, de az ilyesmi egy
hülyére vall, és azok alapján, amiket nekem meséltél róla, ő egy nagyon is
értelmes nő. Te is érzed, hogy valami nem oké, az előbb mondtad. Nos, már én is
így vagyok vele, és jobb egy nő megérzéseit komolyan venni!
Feri
zsebrevágta a telefont.
–
Igazad van, ez nem oké. Akkor most talán hívnunk kellene a zsarukat? Csak negyvennyolc
óra után nyilvánítják eltűnt személlyé, addig meg bármi történhet...
– Akár
elő is kerülhet.
–
Akár. – Feri érezte, hogy ennek kicsi a valószínűsége.
–
Létezik egy weboldal, amivel a telefonszám alapján be lehet mérni a
mobiltelefonokat. Itt van a kocsiban a laptopom. Ugye ismered még az itteni
W-FI jelszót?
–
Persze – sóhajtott Feri –, nem hinném, hogy Berta megváltoztatta volna. Még ezt
is én állítottam be.
Frigyes tehetetlen dühvel meredt bekötözött
kisujjcsonkjára, amely lüktetett a fájdalomtól. Most mit tegyen? Megkínozza?
Levágja a fülét, az orrát? Épp elég fizikai szenvedés vár rá még a zsaluban. A beton
már a derekáig ér, a lábszára körül már meg is köthetett valamennyire. Az pedig
maga lesz az iszonyat, amikor eléri a száját, ő pedig még lassabban adagolja
majd a betont, amiből először csak keveset lesz kénytelen lenyelni... Hiszen a
legborzalmasabb halálnak teszi ki, ahogy a többieket is kitette, nincs értelme a
fizikai szenvedést apró csonkításokkal tetézni. Nem, inkább a lelkét kell
meggyötörnie, hogy a saját halála, fizikai szenvedése eltörpüljön amellett a
lelki fájdalom mellett, amit okozhat neki. Márpedig ezt a dolgot nem hagyhatja
ennyiben, hiszen ez a ribanc leharapta az ujját.
Előhúzta
a ládát az ágya alól, amiben az elkobzott mobiltelefonokat tartotta. Mindig
fontosnak tartotta, hogy elvegye és alkalmatlanná tegye őket a bemérésre. Nem
rongálta meg a készülékeket, csak kivette az akkumulátorukat. Az újabbaknak nem
volt kivehető akkumulátoruk, csak speciális szerszámmal lehetett eltávolítani,
ami számára nem jelentett problémát.
A
legalább tucatnyi készülék közül előkereste azt, amit legutóbb dobott bele,
Berta arany színű Samsungját. Megkereste a hozzá való akkumulátort is, már csak
a PIN-kódra volt szüksége. De ez utóbbi nem volt gond, hiszen évekig dolgozott
egy olyan üzletben, ahol olyan ügyfelek telefonjait kellett kikódolni, akik
elfelejtették a PIN-kódjukat. Mindössze egy laptop és a megfelelő szoftver
kellett hozzá, s mindkettő a rendelkezésére állt. Húsz perc múlva már ott
világított a kezében Berta bekapcsolt mobilja, egy pálmaleveles háttérképpel.
Bertának
nem volt gyereke, de volt egy húga, akit igen hamar megtalált a névjegyzékben.
Elégedetten csettintett a nyelvével. Még egy remek fotót is talált a hugiról.
Frigyes örült, hogy valami olyasmi jutott eszébe, amivel valódi lelki kínokat
fog okozni az ujját leharapó ribancnak. Ekkor még nem sejtette, hogy elkövette
a harmadik végzetes hibát.
Tamara vézna ujjai olyan rutinnal siklottak a
laptop billentyűzete felett, mint a hollywoodi filmek klisészerű hacker
figuráinak. Itt ugyan szó sem volt semmiféle hacker tudományról, csak egy mobiltelefonokat
figyelő rendszerről, amelyik megmondja, hogy egy adott telefon mely cellában
tartózkodik éppen, és egy térképen megközelítő pontossággal a helyét is képes
megmutatni. Berta telefonszáma alapján azonban semmit sem mutatott.
– Ez
azt jelenti, hogy nincs a telefonban az akku. Féltem, hogy így lesz –
sóhajtotta a lány. – Márpedig nem valószínű, hogy Berta kivette. Ez pedig
rosszat jelent.
–
Futtasd le még egyszer – mondta izgatottan Feri –, egy rendszer sem tökéletes,
gondolom, ez sem, bár nem értek hozzá. De futtasd le, hátha...
Tamara bólintott.
– Megpróbálhatom,
de már vagy tízszer próbáltam. Ha nincs benn az aksi, nem jelzi a rendszer.
Újra
beírta a telefonszámot, és elindította a keresést. Egyszer csak megjelent egy
pont a térképen. Egyszerre kiáltottak fel.
–
Odanézz, nincs is messze innen! – Feri rábökött a monitorra, ujja zsíros foltot
hagyott a kijelzőn.
– Egyszer
jártam arra. Grundos rész, kevés házzal. Mi a francot kereshet arra?
–
Fel ne hívd! Biztos vagyok benne, hogy nem magától van ott! Oda kell mennünk.
Frigyes keze – ráadásul a jobbkeze – lüktetett
és fájt, annak ellenére, hogy két fájdalomcsillapítót is bevett, most mégis,
szemében diadalittas csillogással tartotta a mobiltelefont a zsaluban félig
bebetonozott Berta elé. Az acélfal ablakában a férfi izzadt arca és a telefon
kijelzője látszódott, a kijelzőn pedig egy fotó Katiról, Berta húgáról. Bertát
elcsigázottsága ellenére apró elégedettséggel töltötte el, hogy a férfi arcán
már nem az a fagyos kifejezéstelenség ült. Harapó akciójával sikerült
kibillenteni valamelyest. Ám saját mobiljának látványa és rajta Kati képe –
amit még ő maga lőtt karácsonykor – azonnal porrá zúzta apró elégedettségét, és
a félelem újabb hullámait indította be benne. Beszélni még mindig nem tudott,
csak kétségbeesett hörgés szakadt fel a torkából. Frigyes elvette a nyílásból a
telefont, s a kis keretet az ő izzadó arca töltötte ki teljesen.
–
Azt ugye tudod, hogy neked már annyi, így is, úgy is? Gondolom, ebbe már
beletörődtél. – Már a hangja tónusa sem volt olyan nyugodt, mint eddig volt, de
ez ebben az új helyzetben már nem adott semmiféle elégtételt Bertának. – Azt
gondoltad, mit tudok én már ártani neked, igaz? Ezért hát leharaptad az ujjam.
Igaz, hogy csak a kisujjam, de baszottul fáj, és ez még jobban lelassítja a
munkámat. Na, de mindegy. Tudom, nincs értelme úgy büntetnem téged ezért, hogy
levágom valamidet, vagy kiszúrom a szemed, bár ezen azért még gondolkodom.
Viszont a húgod... Huhh!
Berta kiabálni akart, hogy "Nem bánthatod
a húgomat!", de csak ugyanaz a reszelős hörgés jött belőle, az is
erőtlenül. A Frigyes által eszközölt műtét hege is felszakadhatott, mert torkát
elöntötte a vér fémes íze. A beton a köldökéig ért, és a rögzítés miatti
zsibbadtság miatt nem érezte a kötésben lévő anyag marását de azt igen, hogy az
életerőt is szívja a testéből. Mégis próbált fenyegetően villogó tekintettel
nézni a keretben lévő arcra.
–
Ejj, de szánalmas egy kurva vagy! – vakkantotta a férfi, majd hirtelen benyúlva
a nyíláson, ököllel orrba vágta. Berta érezte és hallotta a reccsenést, ahogy a
porc és a csont megadja magát, és azonnal el is eredt a vére. Úgy érezte,
felrobbant az arca közepe. A szemét elöntötte a könny a hirtelen jött
fájdalomtól, és tulajdon fájdalmas hörgésén át hallotta, ahogy Frigyes kissé
nyugodtabb hangon folytatja. Köhögni kezdett, ugyanis vér került a légcsövébe.
A torkában a vérzés ugyan enyhe volt, de ahhoz elég, hogy kellemetlenséget
okozzon.
– Ez
jólesett! No, és lehet, hogy még pár dolog jól fog esni, amíg kiszenvedsz. De
nem akarom, hogy túl sok véred keveredjen a betonba. Esetleg hozhatok egy vasalót
vagy valami más forró, izzó dolgot...
Frigyest
szinte fizikai élvezettel töltötte el az, amit a nőnek okozott. Ahogy az is,
amit ezután mondott neki. Merevedése azért nem volt, az ilyesmire nem indult
be.
– A
következő betontömbben a drága Kati lesz. Ez már eldöntött tény. Nem tehetsz
ellene semmit, nem is figyelmeztetheted, csak azzal a tudattal kell itt döglődnöd
és lassú kínok között kiszenvedned, hogy neki is végig kell ezt szenvednie.
Sőt, egyéb nyalánkságokat is tartogatok a számára, hiszen egész jó csaj, még ha
nincs is olyan szép vörös sörénye, mint neked volt. De legfeljebb majd ráteszem
a fejére a te hajad, miközben kedvem lelem benne... Na, ez remek ötlet!
Frigyes
felnevetett, miközben szétszedte a telefont, a nyála fröcsögött közben. Berta
ismét elájult.
Nézte az ájult nőt, aki jelenlegi állapotában
nem is emlékeztetett arra, akit meglátott az építőanyag telepen. Gondolatai
most nem voltak rendezettek, mint előző akcióikor, és hiába próbálta a szokott
nyugalmat erőltetni magára, nem ment. Ezzel a nővel már eleve hiba volt
kezdenie, de hát akkor még nem tudhatta... akkor még nem akarta őt is a
gyűjteménye részévé tenni. A dolgok csak úgy megtörténtek, és a dolgok már
akkor, a vörös boszorkány megjelenésével elkezdtek kicsúszni az irányítása
alól. Igen, valójában azóta minden másképp alakult. Ennek pedig valahogy
megálljt kell parancsolnia, újra neki kell irányítani, ő a pók, aki a háló
közepén felügyeli a szálakat.
De a
szálak itt-ott szétszakadtak, összegubancolódtak, minden más lett. Mindez azzal
kezdődött, hogy hagyta magát elragadni egy spontán esemény által. Meglátta azt
a vörös hajat, és gyakorlatilag onnantól kezdve vesztette el az irányítást.
Azóta pedig egyre durvábban önállósította magát a történet, s ő már nem írója,
hanem egyre inkább csak egy szereplője.
Lehunyta
a szemét. Megpróbált a belső csendre figyelni, de most nem találta. Csak
vészharangok folyamatos kongása szólt.
Ránézett
hevenyészve bekötözött sebesülésére. Ha akkor józan és eszénél van, időben kikaphatta
volna az ujjat, és akár vissza is varrhatták volna egy klinikán. Ám az orvosok
kétségtelenül felismerték volna, hogy ez emberi harapás műve, és elindult volna
egy újabb kellemetlen láncolat. Kérdések, kihallgatások, a rendőrség
értesítése... NEM! Akkor kellett volna józannak lennie, amikor itatáskor
megsimította a ribanc arcát. Tudhatta volna! Hiszen minden sarokba szorított patkány harap! Ujjának hiánya ezentúl mindig erre fogja emlékeztetni.
Kemény lecke, de hatásos. A józansághoz gyakran a fájdalom útja vezet.
Azzal tisztában
volt, hogy az emberi harapás mind közül az egyik legveszélyesebb. Az ember
szájában virulensebb baktériumtenyészet van, mint egy kutyáéban. Lehet, hogy már
is egy újabb végzetes hibát követett el azzal, hogy erre nem gondolt. Tehát, most az újabb hibát megelőzendő el kell
mennem tetanuszt szerezni.
Fejében
a vészharangok szüntelen kongásával, az ájult nőre ügyet sem vetve elindult.
Nem sejtette, hogy ez volt az igazán nagy hiba. Bár amikor egy tervszerű,
kiszámított cselekedetsort felvált az események véletlenszerű láncolata, akkor gyakorlatilag
minden lépés végzetes hiba lehet.
Amikor
kiállt a dupla állásos garázsból, a khaki színű ponyvára pillantott, ami alatt
a nő Smart-ja rejtőzött. Megtörölte folyamatosan verejtékező homlokát, és egy
nagyot fújt.
Még ez is! Ezt a szart is el kell majd valahogy
tűntetnem...
Mivel a letakart
Smart miatt közelebb állt a garázs falához, közelebb is haladt el a Hörmann
kapu széléhez, amikor kiállt. Nem mem vette észre, hogy a hátsó lökhárító
beleakadt egy a falnak támasztott mázoló bakba, s magával húzta azt, s éppen a kapu
alatt engedte el. A bak éppen olyan pozícióba került, hogy a kapu lecsukódását
fél méterrel a talajszint fölött megakadályozza.
Ezt
azonban Frigyes nem vette észre. Benne volt a váratlan dolgok láncolatában.
Az
úton nem volt forgalom, csak egy régi Volvo jött velük szembe. Egy izzadt fickó
ült benne, s ahogy elhaladtak egymás mellett, Tamara egy villanásnyira úgy
látta, mint ha a férfi kormányt markoló jobb kezén egy átvérzett kötés lett
volna. Ránézett Ferire.
– Te
is láttad?
Feri
bólintott.
–
Ja. Ennyire meleg azért még nincs. A fickó úgy festett, mint ha nem egy Volvo-ban,
hanem egy szaunában ült volna. Biztos rajta hagyta a fűtést.
Egyikük se mondta ki, hogy rossz érzéseik keleletkeztek
a férfi láttán, inkább arra koncentráltak, hogy minél hamarabb Berta nyomára
akadjanak.
–
Ott kell lefordulni! – mutatott Tamara egy leágazás felé. Feri lelassított, és
hamarosan egy poros földúton haladtak tovább. Körülbelül egy kilométer után egy
nagy házhoz értek, s mivel más épület nem volt a környéken, a férfi a fékbe
taposott. Porfelhő lengte körbe az autót.
Látszott, hogy a ház eredetileg kis
kockaépület volt, és az évtizedek alatt lett több rész hozzá építve. A
végeredmény egész tetszetős lett, számos modern dologgal kiegészítve, mint a
Hörmann kapuval szerelt garázs, melyen a kapu most negyed részt nyitva állt.
Egy foltos festőbak szorult alá, azért nem tudott lecsukódni. Feri és Tamara biztosan
érezték, hogy jó helyen járnak.
Feri
kezében már ott volt az iPhone.
–
Ne! Még ne hívd a rendőrséget! – mondta a nő. – Egyáltalán nem biztos, hogy
bűntény történt.
–
Nem érdekel! – mondta Feri és az ujjlenyomat olvasóval aktivizálta a kijelzőt.
Ekkor hallották meg a hangot.
Furcsa, gurgulázó torokhang volt, szavak és
értelem nélkl, mégis egyértelműen emberi hang. Egy olyan ember hangja, aki
segítségre szorul.
Feriben
leomlott a megfontoltság és józan ítélőképesség bástyája, és elrakva a
telefont, azonnal kipattant az autóból. Tamara követte. Nem volt nehéz a
garázskapu alatt bemászva követni a hangot, és megtalálni a forrását.
Berta arra eszmélt, hogy a saját vérétől
köhög. Frigyes nem volt sehol, a betonkeverő zaja sem hallatszott. Csend volt,
csak tulajdon köhögése, artikulálatlan torokhangja verődött vissza a zsalu
belső falairól. Testét már egyáltalán nem érezte, mint ha megszűnt volna a lassan,
de biztosan kötő beton halálos ölelésében. Az elgémberedett csontjaiból sugárzó
fájdalmat azonban nem csillapította a kikötözés okozta zsibbadás, ahogy a
betört orrából lüktető kínt sem. Állán, nyakán vér folyt végig, le végig a
mellkasán, és teste mellett kis tócsában gyűlt a hasa körüli betonon.
Köhögése
csillapodott, ahogy mind több a légcsövébe került vértől szabadult meg. Ez a
vér most bepettyezte előtte az acél falat. A kis ablakon át Frigyes beteges
alkotásainak részlete látszott, ahogy komor kört alkottak, mely körnek immár ő
maga is részévé vált, noha az ő "szobra" még nem volt kész. A szürke
tömbökön túl repkénnyel befutott kerítés magasodott, melynek tetejét ebből a
pozícióból nem láthatta. Mozgatta a fejét, amennyire tudta, de nyaka oda volt
szíjazva a vasalathoz, nem túl szorosan, nehogy megfulladjon, de ahhoz eléggé
szorosan, hogy csak kis mértékű mozgást engedjen a fejének. Lefelé tudott
nézni, láthatta a beton szintjét, de fölfele már kevésbé, a feje mögött
meredező betonvasak, amikhez a nyaka és az egész teste is hozzá voltak kötözve,
nem engedték. A vasszálak nem csak mögötte futottak függőlegesen, de előtte is,
teste gyakorlatilag egy betonvas-keretbe volt beszorítva.
Egy
autó vehemens fékezését hallotta meg. Visszajött a gyilkosa? A kézifék
reccsenése ismerős volt számára, de ez lehetett bármilyen autó kézifékje.
Lehet, hogy valaki más jött? Egy szomszéd? Valaki, aki esetleg segíthet rajta?
A
remény új szikrája kezdett feléledni benne, s a szikrából hamarosan apró láng
lett, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy nem törődve bevérzett torkával
megpróbáljon valamilyen hangot – bármilyet! – kicsikarni magából. Szakadt
hangszálakkal nem egyszerű az ilyesmi és fájdalmas is, továbbá esélyes, hogy
saját vérébe fulladjon, de meg kellett próbálnia. Az eredmény szánalmas volt,
haláltusáját vívó, döglődő állat bugyborékoló hangjára emlékeztetett, s e dolog
nem is állt olyan távol a valóságtól.
Minden erejét beleadta, torkából folyamatosan
tört elő a hörgés, bugyogás, és csak reméélni tudta, hogy ha nem Frigyes az,
aki a házhoz érkezett, akkor nem ijeszti el ezekkel a pokolbéli hangokkal.
–
Uramisten... Berta! – Feri arcán egyszerre ült meg az iszonyat, és a sajnálkozás,
ahogy nézte azt az arcot, ami valaha a felesége arca volt. A vérmaszatos,
kopasz fej látványa borzalmasabb volt, mint az összes filmbéli szörnyűség, amit
eddig látott.
– Azonnal
szedjük ki onnan! – kiabálta Tamara, és elővette a telefonját. – Verd szét azt
a szart, én hívom a mentőket meg a zsarukat!
Feri
kapkodva nekilátott keresni valamit, amivel szétszedheti a zsalut. Nem értett
az ilyesmihez, de látta, hogy masszív csavarok fogták össze a pántokat, amelyek
az acéllapokat egyben tartották. Miközben keresgélt, remegő hangon próbálta
nyugtatni Bertát, akinek arcát vér és könny áztatta.
–
Most már itt vagyunk... minden rendben... megtaláltunk... Tamara, jönnek már?
Mondd nekik, hogy ez most kurvára kibaszottul sürgős!
Tamara idegesen fel-alá járkált.
–
Bassza meg! Ezen a kurva udvaron nincs térerő!
–
Próbáld meg a házban, vagy a ház előtt, csak siess, az isten szerelmére! Minden
perc számít!
Tamara
berohant a házba, Feri tovább keresgélt.
– Hol
a kurva anyjában tartja ez a szerszámokat? – kiabálta, és egy tompa puffanást
hallott a ház felől. Oda fordult.
– Minden
oké? Vigyázz hova lépsz ezen a rohadt helyen! Kapcsold fel a villanyt! Használd
inkább a vezetékes telefont, talán van itt olyan!
Nem
jött válasz. Feri közelebb ment a zsalun lévő ablakhoz és benézett Bertára.
–
Bemegyek a házba, ott biztos lehet telefonálni. Meg szerszámot is nézek, amivel
szétszedhetem ezt a szart. Rendben? Azonnal visszajövök, most már minden
rendben lesz!
Berta könnyein át homályosan látta volt férje
arcát. Aztán szeme kikerekedett, a rémület úgy áradt szét benne, mint valami
jéghideg bénító folyadék. Szólni akart, kiáltani, de csak a reszelős gurgulázás
jött. Férje arca mögött egy ismerős alak közeledett óvatos léptekkel az ablak
felé, kezében baseball-ütőt tartva, olyan pózban, mint az amerikai filmek labdára
váró játékosai.
Feri
látta volt feleségén a hirtelen rémületet, de mikor megfordult, csak egy
villanásnyira láthatta azt az izzadt, indulattól eltorzult arcot, amit nemrég
még egy mellettük elsuhanó Volvo-ban látott. De mielőtt akár megmozdulhatott
volna, úgy érezte, az agya felrobban, és a körülötte lévő világ vele együtt a
hirtelen támadt feneketlen sötétségbe zuhant.
A
karcsú, barna hajú nő letette maga mellé a könyvet, amit olvasott. Az októberi
szél rőt leveleket kergetett a tó fölé, s azok még csak nem is érintették a víz
felszínét, egy újabb széllökés máris tovalibbentette őket. A Nap már közeledett
a horizont felé, de még kényeztette a nőt fáradt sugaraival.
Nem
tudott az olvasásra figyelni. Még kedvenc írója sem tudta feledtetni vele a
csalódottságot. A gyásznál is rosszabb talán a bizonytalanság. Amikor még csak
a miérteket sem tudja, nem hogy a hogyanokat. Emiatt még a kapcsolata is
mélypontra került, ide a tóhoz is inkább egyedül utazott el. Úgy gondolta,
talán egy kis béke, a táj szépsége, a kiadós séták helyre billentik belül, de
nem érzett semmilyen változást. Maradt a gondolat, ami csak mardosta és bizonytalanságban
tartotta. Mi történt ezzel a világgal, hogy mindenki ennyire ignorálja,
tökéletesen leszarja?
Nézte a parton sétálgató embereket. Mindegyik
egy külön történet, s minden bizonnyal érdekesebbek, mint az övé. Ott az a pasi azzal a kis kutyával. Vajon az
ő sztorija mi lehet? Miért van itt? Esetleg itt lakik?
A kutyát sétáltató
férfi elhaladt előtte, és rá mosolygott. Kedves mosolya volt. Bujkált benne
valami szomorúság, ugyanakkor valami bíztató. A hónaljkutya egyszer csak
váratlanul begörnyedt és nevetséges pózában a sétányra piszkított. A férfi és a
nő egymásra néztek, szinte egyszerre vágva apró fintort, majd elnevették
magukat.
– A
kis dög aztán mindig tudja, hol kell cikis helyzetbe hozni az embert – mondta a
férfi kellemes baritonján. Majd elővett egy zacskót és felszedte a “terméket”. Rutinos
mozdulattal elkötötte a nylon zacskó száját és a közeli kukába dobta.
–
Voilá! Mint ha semmi sem történt volna! – tárta szét karját a férfi. – Az élet
megy tovább.
Igen, az élet megy tovább – gondolta a
nő, és sóhajtott egyet. Rámosolygott a férfira, persze úgy, hogy az ne legyen
félreérthető, és felemelte a könyvét.
–
Karin Slaughter aztán tud pár dolgot az életről – jegyezte meg a férfi, és
kutyájával elindult a sétányon a móló felé.
–
Csak nem olvasta maga is? – szólt utána a nő.
– De
bizony – felelte a férfi visszafordulva –, a lelki gondokra nincs is jobb, mint
egy jó izgalmas thriller.
–
Nem úgy néz ki, mint akinek szoktak lelki gondjai lenni – mondta a nő, mire a
férfi felhúzta a vállát.
– Mélységes
kút az ember lelke, nincs ki bele lásson. Szép estét, hölgyem!
A
férfi és a kiskutya tovább indultak, de a nő ismét utánuk szólt.
–
Ide valósi?
A
férfi visszafordult.
–
Nem igazán. Csak a hétvégére jöttem le. És kegyed?
Ez a
“kegyed” olyan békebeli, öreguras hangzású volt, tetszett a nőnek, főleg egy
viszonylag fiatal pasi szájából. Ahogy ez az udvarias, magázódó hangnem is.
– Én
sem. De bocsánat, nem akartam tolakodó lenni. Csak kevés manapság a magafajta
szimpatikus fickó.
A
férfi elnevette magát. A nevetése is szimpatikus volt.
–
Hát igen. Anyám szerint is valami más korból pottyantam ide. Elég fura ez a
világ így is, legalább jó értelemben tegyük változatossá. De mondja – és most
én remélem, hogy nem tűnök tolakodónak –, nincs kedve meginni egy kávét? Itt
egy büfé nem messze a mólótól. Meghívhatom?
A nő
hangos csattanással összacsapta a könyvet, és felállt. Szép termetű fiatal nő
volt, csaknem olyan magas, mint a férfi.
–
Miért ne? Valahogy most úgysem megy az olvasás.
Vékony kezét lendületesen a férfi felé
nyújtotta.
–
Katalin vagyok.
Néhány
másodperc tétovázás után a férfi is kinyújtotta jóval nagyobb kezét, amiről
hiányzott a kisujj. Megfogta a vékony női kezet és finoman megrázta.
–
Frigyes. De kérem, ne szólítson Fricinek, az olyan, mint ha egy macska volnék.
Ezen
mindketten nevettek, még az apró Yorkshire terrier is csatlakozott hozzájuk egy
vidám, éles vakkantással.
A
férfi félénk, kisfiús mosollyal nézett a nőre, amit a nők általában nagyon
szeretnek, de ágyékát ugyanakkor jóleső bizsergés töltötte be, s közben azt
gondolta, hogy milyen csodálatosan fog állni rajta a vörös paróka.