NYIK-NYIK

Tyll Forest

NYIK-NYIK

 A zajok az ember életének mindennapos velejárói, mégis akad néhány, amely sokkal idegesítőbb, mint a többi. A természet, az állatok keltette zajok általában senkit sem idegesítenek, akit mégis, annak valóban gondok vannak az idegeivel. Ám a mesterséges, ember keltette zajok már a legtöbb ember számára zavaróak. Ilyen zaj például a fúrógép vagy az elektromos bontókalapás keltette hang, a sarokcsiszoló sivítása, egy bútor vagy nyílászáró nyekergése, vagy az az idegrendszert kínzó nyikorgás, amit egy talicska kereke tud produkálni. Henrik ez utóbbitól szenvedett, idős, nyugdíjas szomszédja jóvoltából.

 A dolog élét csak fokozta, hogy bár az öreg nyugdíjas lévén, otthon volt a hétköznapokon is, de talicskázásait mégis a hétvégére időzítette. Henrik már régóta érlelte magában az elhatározást, hogy kérdőre vonja a szomszédot, hogy vajon miért hétvégén nyekeregteti iszonyatos eszközét, hiszen ott van neki az egész hét, amikor mindenki korán kel és estig dolgozik, de békességpárti ember lévén inkább tűrt. Ám a Henrik féle békés emberek türelme is véget ér egyszer.

 Iszonyú fáradtan ért haza pénteken, munkahelye kiszívott belőle minden pozitivitást és életenergiát, és abban a reményben feküdt le aludni, hogy talán ezúttal nem kell hajnali öt órakor a talicska nyikorgására ébrednie, hiszen az időjárásjelentés heves esőt és szelet ígért szombatra, s nincs az az istenverte munkabuzi szomszéd, aki ítéletidőben is talicskázna a szabadban. Ám azon az esős, szeles szombat hajnalon kiderült, hogy létezik ilyen szomszéd, az pedig éppen az ő szomszédja.

 Mint ha egy életlen papírvágó kést forgattak volna az agyában. Rengetegszer ébredt már erre, nem volt számára újdonság. Csak most e keserves, kényszerű ébredéshez társult még a csalódottság, hogy a zord időjárásba vetett hite is romba dőlt. Az öreg ugyanolyan intenzitással tologatta talicskáját, s talán akkor is tologatta volna, ha kitör az atomháború, megtámadják a Földet a marslakók, visszatér Jézus az angyali seregek élén, földrengés pusztít vagy napalmmal bombázzák a kertjét. Henrik ezúttal végképp belátta, hogy a türelem itt nem ér semmit, azonnal cselekednie kell.

 Indulatát igyekezett legyűrni néhány perces jógalégzés segítségével, s miközben igyekezett ellazulni (NYIK-NYIK-NYIK) és kizárólag a légzésére koncentrálni (NYIIIK-NYIIIIK-NYIK), csalódottan kellett tapasztalnia, hogy nem tudja tudatát a hallott zajtól függetleníteni. Amikor nyikorgott a talicska kereke, akkor csak a nyikorgás létezett, semmi más. Az uralta minden érzékét, idegszálát, s a feszültség csak nőtt benne, mint egy feszesre fújt lufi.

 Rugóként pattant ki az ágyból. Amint a konyha felé igyekezett (NYIK-NYIK...), mezítelen lábujját beleverte a küszöbbe, s a fájdalom csillagokat rajzolt a szeme elé. Káromkodott egy hatalmasat, olyan szavakat használva, amiken még ő maga is meglepődött, majd sántikálva, mégis határozottan folytatta útját a mosogatószekrényhez, aminek aljában tartott egy flakon varrógép olajat. Kivett a flakont, majd elindult a bejárati ajtó felé, amikor ráeszmélt, hogy alsónadrágban van, így mégsem mehet ki a kertbe, már csak az hiányzik, hogy egy kiadós megfázást is begyűjtsön az idegi trauma mellé.

 Sebtiben magára kapott egy frottírköntöst, arra pedig egy esődzsekit. Kilépve mellbe vágta a hideg szél, az esőcseppek mint apró, jeges zsilettpengék martak az arcába. Ítéletidő. Minden normális ember kuckózik ilyenkor, ha fel is ébred, legfeljebb olvas, tévét néz egy bögre kávéval a kezében, és még csak a gondolatát is elveti mindenféle szabadtéri munkának. Hajnali öt órakor, amikor még épp hogy csak dereng valami fény a horizonton, épeszű emberi lények nem talicskáznak, ha pedig mégis, akkor tiszteletben tartják szomszédjuk pihenési szándékát, és legalább megolajozzák azt a kurva talicskakereket.

 A talicska bontott téglával volt megrakva, azt tolta az öreg a sufnija mellől a kertje végébe. Jó huszonöt méteres távolság volt ez, a férfi lassú léptekkel haladt, a kerék idegtépő visítása így csak még kínzóbban szólt. A távolság felénél ott állt Henrik, mindössze két méterre mellette haladt el a talicska. Hirtelen mozdulattal átnyújtotta az olajos flakont a drótkerítés fölött, és erőltetett vidámsággal a hangjában ráköszönt a férfira.

 – Üdvözlöm, szomszéd! Ne haragudjon, hogy szólok, de megolajozná azt a kereket? Tudja, késő estig dolgoztam, és hétvége lévén pihennék.

 Az öreg megállt, letette a talicskát, és oldalra nézett, a flakont tartó Henrikre.

 – Nem olaj való erre, hanem gépzsír – mondta köszönés helyett. Átázott szürkéskék bézbólsapkájáról, ami csálén állt a fején, csorgott az esővíz az arcára, teljesen olyan volt, mint ha zuhany alatt állna. Egy khaki színű katonai kincstári esőköpenyt viselt, az alatt látszott az oldalt csíkos régi melegítő. – Az az olaj finom mechanikai szerkezetekhez való.

 – Akkor megzsírozná, kérem? – kérdezte Henrik, még mindig barátságos derűt erőltetve a hangjába.

 – Nincs gépzsírom – felelte a férfi, majd megragadta a talicska szarvát, és ismét tolni kezdte. A kerék szívet és ideget tépve felsírt.

 Henrik egy darabig kísérte a kerítés mentén, és még mindig ugyanazon a hangon mondta:

 – Azt azért mégsem várhatja, hogy én hozzak zsírt. Igazán megérthetné, hogy hétvégén az ember pihenni szeretne, főleg ilyen korán.

 A szomszéd nem felelt, csak tolta tovább a talicskát. Amikor odaért a kert végébe, kiborította a tartalmát, növelve az ottani téglahalmot. Majd megfordult, és indult visszafelé a sufnihoz újabb adagért. Amikor elhaladt Henrik mellett, még csak rá sem pillantott, de Henrik most már idegesebb hangon ismét megszólította.

 – Nagyon nyikorog. Kérem, csináljon vele valamit!

 Az öreg mentében felelt:

 – Nyikorog, nyikorog. Mit csináljak vele? Dolgoznom kell, nem érek rá ezzel foglalkozni. Maga meg jobban tenné, ha békén hagyna, és nem velem kötözködne.

 Henrik agyába úgy tolult a vér az indulattól, hogy még azt sem fogta fel, hogy bokáig áll a cuppogósra felázott fűben. Nem érezte a hideget, az esőt, csak a nyikorgást hallotta, és a hallottakon húzta fel magát egyre jobban. Forrt belül, mint a kazán, de néma maradt, mert tudta, hogy ha kinyitná a száját, csak szitkozódó üvöltés hagyná el azt. Csak állt az esőben és nézte, ahogy az öreg újabb adagot pakol a talicskába, és elindul vele a kert végébe. NYIK-NYIK-NYIK...

 Már teljesen kivilágosodott, de Henrik még mindig ott állt a kerítés mellett. Végignézte, ahogy az idős férfi teljesen elhordja a téglahalmot, és amikor végzett, elkezdte az egész műveletet újra, VISSZAFELÉ, a kert végéből a sufnihoz. Henrikben nem csupán döbbenetet váltott ki a felismerés, hanem valami el is pattant benne. Halántékán egy vastag ér lüktetett, majdnem a talicska nyikorgásának ütemére. Idegszálai túlfeszített hegedűhúrok voltak, amin a szomszéd és talicskája voltak a vonó, s egyfolytában ugyanazt játszották. NYIK-NYIK-NYIK-NYIK...

 Henrik szeméből már eltűnt az értelem, helyét valami egészen más vette át. Az őrület opálos lidércfénye. Esődzsekijének zsebébe csúsztatta az olajos flakont, majd cuppogós léptekkel elindult a házába. Rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett.

 Nem volt nehéz átmásznia a kerítésen. A sufni mellett várakozott, egykedvűen nézve, ahogy az öreg megpakolja a talicskát a kert végében. Akár valami robot. A mozdulatai gépiesek voltak, szögletesek, a fáradtságnak jelét sem mutatta. Edzett volt, ami nem is csoda, hiszen minden hétvégén ezt csinálta, ugyanezekkel a téglákkal. Soha nem hétköznap, hanem csak a kurva, kibaszott hétvégén. Amikor Henrik pihenni szeretett volna. A rohadék.

 NYIK-NYIK...

 A nyikorgásnak egyszeriben vége szakadt, ahogy a fejsze keresztülhatolt az öregember szürkéskék bézbólsapkáján és a fején, hogy úgy repessze szét a koponyát, mint egy érett dinnyét. Még a hangja is hasonló volt a dinnye hasadásához. A látvány már kevésbé.

 Henrik a sufni melletti farakás rejtekéből lendítette meg a súlyos acélt, meglepően gyorsan és pontosan. Az öreg nem szenvedett. Teste előre bukott, rá a téglákkal félig rakott talicskára, fejéből groteszk antennaként meredt ki a jókora baltanyél. A rengeteg vért belemosta az eső a téglák közé.

 Henrik gyorsan, határozottan mozgott. Felapplikálta a holttestet a téglák tetejére, és megragadta a talicska szarvát. A tetemes súly ellenére meglehetősen könnyűnek érezte, erőt adott neki a testét elöntő adrenalin.

 A talicska kereke újból felsírt. Henrik megállt, elővette az esőköpeny zsebéből az olajos flakont és teljes tartalmát a kerék tengelyére nyomta. Elindult ismét, a nyikorgás megszűnt. Ismét megállt, lehajolt az öreg szétnyílt fejéhez, és a fülébe lihegte:

 – Látja, szomszéd? Mégiscsak jó az az olaj, bassza meg! Csak ennyit kellett volna tennie!

 Az eset óta eltelt idő eléggé megviselte Henriket, annak ellenére, hogy igen precízen tűntette el a nyomokat és a hullát. Az öreg szomszéd iránt senki sem érdeklődött, ha volt is valakije, nem tartotta vele a kapcsolatot, amit Henrik nem is csodált. Abszolút nem érzett szánalmat iránta, még akkor sem, amikor az akkurátusan feldarabolt tetem sisteregve oldódott egy savval telt műanyag hordóban. A közelükben senki más nem lakott, így nem volt tanúja az esetnek, és Henrik a kellemetlen szagokkal és látvánnyal járó utómunkálatokat is nyugodtan elvégezhette.

 A bűz, a darabolással járó hentelés, a mindezzel járó rettenetes és visszataszító látvány még sokáig kísértette, de sok munkája és a munka miatti kimerültség megtette a hatását, és Henrik hosszú idő után végre ismét jól tudott aludni. Még hétvégén is, ami különösen fontos volt számára. Hétfőnként kipihenten, felfrissülve ment be a munkahelyére, még a kollégák bárgyú viccein is tudott nevetni.

 Reggelente állt az ablaknál, ahonnan átlátott a néhai szomszéd kertjére, amit felvert a már mellig érő gaz, és a kávéját kortyolgatta. Egyik ilyen reggel egy régi Opel kombit látott megállni a kapu előtt. Egy fiatal házaspár szállt ki belőle meg egy kövér fiú, olyan tizenegy év körüli. Hiába nyomkodták a csengőt, nem jött a házból senki, hogy kaput nyisson, meg hát az áramot is lekapcsolta a szolgáltató egy ideje, anélkül meg a csengő sem működik.

 – Nincs telefonja sem, tudja, nagyon magának való ember a nagybátyám – mondta a férfi, és Henrik gondolatban hozzátette: csak volt.

 – Nos, sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Nem ismerem a szomszédomat, csak ritkán látom. Kérnek még kávét? – Henrik olyan ember benyomását keltette, amilyen valójában volt is, ha a körülmények végletes alakulása nem kényszerítette másra: egy joviális, kedves úriember. A kis család felállt a kanapéról, láthatóan menni készültek.

 – Köszönjük a kedvességét, a vendéglátást – mondta a férfi. Kedves, szerény embernek látszott, ahogy a neje is. Megkönnyebbülve sóhajtott fel a kanapé, ahogy elhízott csemetéjük is nyögve feltápászkodott, szája szélén ott voltak még az aprósütemény morzsái.

 – Tudja, van kulcsunk, és be is mentünk. Érti, lehet, hogy betegen fekszik odabenn, nem tudni...

 – Persze, értem – bólintott Henrik. – Egy magányos ember ha rosszul lesz, senki sem veszi észre. Sajnos, még én sem, holott itt lakom a szomszédban, de keveset vagyok itthon, rengeteg a munkám.

 – Ilyen világ ez – szólalt meg most a nő. – Berci bácsi meg amúgy sem valami barátságos ember. Inkább olyan fura. Amikor évekkel ezelőtt meglátogattuk, még a karonülő Karcsikára sem volt tekintettel, pedig annyira tündéri volt. Egyszerűen elzavart minket. Még csak nem is köszönt.

 Karcsika elvigyorodott, a szája széléről néhány morzsa hullott a szőnyegre, amit nagy eséllyel bele is fog taposni csámpás lábával. Henrik nehezen tudta elképzelni karonülő gyermekként. Ahhoz a babához, akit elképzelt látva Karcsika termetét, nem egy ilyen sovány anyuka karja társult képzeletében, hanem egy Shwarzeneggerhez méltó, erekkel átszőtt, feszülő bicepsz.

 Az anyuka sóhajtott.

 – Igazság szerint félve léptünk be. Tudja... hátha ott fekszik holtan. Karcsikát ezért inkább be sem engedük, amíg körbe nem néztünk. De nem volt sehol. A lakás is úgy néz ki, mint ami régóta lakatlan. A villanyt is kikapcsolták. Nagyon úgy néz ki, elment itthonról és nem jött haza.

 Nem bizony. Hála nekem. Henrik belső énje ördögi vigyorra húzta a száját.

 – Nincs más hátra – vette át a szót a férj –, be kell jelentenünk az eltűnését.

 Nem volt különösebb nyomozás, Henriket is csak egyszer kérdezte ki egy rendőr. A szomszédot eltűntnek nyilvánították, az ingatlan kezelését pedig átvette egyetlen örököse és kis családja, vállalva a számlák fizetését, amíg a férfi elő nem kerül. De Henrik tudta, hogy soha nem fog előkerülni. Az erős sav tökéletesen feloldotta még a DNS-ét is, ami maradt belőle, visszakerült a természet körforgásába. A vén gatya már a pokolban tologatja a talicskát.

 Egy nap, mikor Henrik éppen munkába indult, teherautó állt meg a szomszéd ház előtt. Megjelentek Karcsikáék is, a kis család papírdobozokat cipelt be a házba.

 – Alighanem szomszédok leszünk – mondta az apuka mosolyogva. – Bizonyos okokból el kellett hagynunk a lakásunkat. Nehéz idők járnak...

 – Azok – bólintott Henrik, miközben beindította a motort. Búcsút intett új szomszédainak, és elindult a munkahelyére. Alapvetően jó kedve volt, mégis egy apró kis gombócot érzett materializálódni a gyomra tájékán.

 Először azt hitte, álmodik. NYIK-NYIK-NYIK... Hosszú hónapok óta nem hallotta ezt a hangot. Rádöbbent, hogy amit hall, az a valóság, és úgy ült fel az ágyban, mint akit elektromosan sokkolnak. A szobában még sötét volt, a digitális óra zöld kijelzője négy óra harmincat mutatott.

 Magára kapta a köntösét. Lassan ment az ajtó felé. Nem hitt a kísértetekben, de mégis félt, hogy az öreg szomszédot fogja megpillantani, ahogy szétnyílt koponyával, bugyborékoló hörgéssel tolja szörnyű talicskáját.

 Természetesen nem az öreg volt az. A hajnali derengésben jól kivehető volt Karcsika hóemberszerű alakja, ahogy csámpás X lábain egyensúlyoz. Henrik, mintha valami hagymázas álomban járna, szinte lebegve, nagyon lassan közelített a drótfonat kerítéshez. Jeges veríték lepte el, amikor megpillantotta, hogy Karcsika egy szürkéskék bézbólsapkát visel jókora fején, ami ugyanolyan csálén áll, mint...

 – Te jó ég, fiam, mit csinálsz te idekinn ilyen korán, ráadásul szombaton? Felébreszted a szüleidet, vagy...

 Karcsika letette a talicskát. Lufiszerű karjával legyintett.

 – Á, apáék hétvégente piacoznak, már fél négykor elmennek itthonról. Én meg nem tudok olyankor már aludni.

 De én tudnék, nagyon is tudnék, te dagadt lárva. Henrik joviális mosolyt erőltetett az arcára.

 – De hogy jutott eszedbe mégis ezt csinálni? Más gyerek inkább tévézik vagy játszik.

 A gyerek megrántotta a vállát.

 – Nemtom. Csak úgy jött.

 Henrik és a gyerek egy darabig csak nézték egymást. Henrik valahogy érezte, hogy fölösleges további kérdéseket feltennie, ez a gyerek nem normális. Nem csak dagadt, de hülye is.

 – Oké, megértem. – Dehogyis értette meg. Az ilyesmit nem lehet megérteni. Azt meg lehet, hogy valaki elmegy kocogni, vagy olvasgat, esetleg építget valamit használt jégkrémespálcikákból, de hogy bontott téglákat talicskázzon oda-vissza hajnalok hajnalán, azt nem. Így csak ennyit mondott:

 – De azért a kedvemért megolajoznád a kerekét? Tudod, nagyon zavaró a nyikorgása.

 A srác féloldalasan rávigyorgott a csálé bézbólsapka alól, és amit mondott, attól végigfutott a hideg Henrik gerincén.

 – Ehhez nem jó az olaj, gépzsír kell. De nem baj, hogy nyikorog, engem nem zavar. De maga már megint csak kötözködik.

 A fiú felemelte a talicskát és megindult vele. A kerék mint ha még hangosabban nyikorgott volna. Egy szörnyű, idegtépő, visító nevetés egyenesen a pokolból. NYIK-NYIK-NYIK...

 Henrik opálos tekintettel figyelte, miközben teste verítékben úszott, és halántékán egyre vadabbul lüktetett egy ér.