Tyll Forest

Tyll Forest

2017. augusztus 11., péntek

EGYCSAPÁSRA


        Nézze, Szalmaszéky úr, a mi irodánk a hatékony és gyors megoldásokra szakosodott. Ergo, ha ön azt olvasta a weboldalunkon, hogy minden problémáját egy csapásra megoldjuk, akkor garantálhatom, hogy az úgy is van.  Tesszük mindezt egy szerény összegért, s azt is garantáljuk, hogy e szerény összeg kiadása miatti aggodalmaktól is mentesítjük magával, a problémamegoldó metódussal.
 Szalmaszéky kikerekedett szemmel nézte a megnyerő küllemű alkalmazottat. Kettőjüket egy modern íróasztal választotta el.
 Sok problémája volt. Túl sok. Életében eljutott arra a pontra, amikor nemhogy a fényt nem látta az alagút végén, de a problémahalmazok úgy álltak össze agyában, mint egy óriási, kibogozhatatlan fonalköteg. Ez a cég pedig állítása szerint mindezt képes úgymond „egy csapásra” megoldani. Természetesen hihetetlen volt számára ez az állítás, de eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, nem válogathat.
        Kérem, elmagyarázná nagy vonalakban, hogy mégis mi módon képesek önök egy csapásra megoldani olyan szintű problémákat, mint az enyém? – kérdezte az alkalmazottat, aki mosolyogva behunyta a szemét a vékonykeretes szemüveg mögött.
        Ez szakmai titok, de hamarosan megtapasztalja az eredményt, csak legyünk túl a formaságokon.
Az alkalmazott elé tolta a terminált, amin az utalást el tudta végezni. Minden elő volt már készítve, neki csak engedélyeznie kellett a tranzakciót.
        De hát azt sem tudják, mi a probléma, vagyis inkább átláthatatlan problémahalmaz, ami megoldásra vár… – Szalmaszéky nem tudta befejezni aggódó megjegyzését, mert az alkalmazott felemelte a mutatóujját.
        Kérem, a szerződésben mi garanciát adtunk, hogy ön számára tökéletesen orvosoljuk a problémát. Több száz ügyfelünk közül még egy sem panaszkodott. De ha meggondolta magát, akkor még érvényteleníthetjük a szerződést, és még csak kezelési költséget sem számolunk fel. A döntés az öné. Azt ajánlom, ne szaporítsuk a szót. Kérem, legyen határozott: igen, vagy nem? Ha pedig döntött, akkor hajtsa végre a tranzakciót, s a problémamegoldás manővere azonnal működésbe lép.
Szalmaszéky egy darabig gondolkodott, de mivel minden olyan kilátástalannak tűnt számára, végül arra jutott, hogy belemegy az alkuba. Közelebb húzta a terminált, bepötyögte a PIN-kódját, és egy gombnyomással engedélyezte a tranzakciót. Valahol a virtuális térben pedig egyesek és nullák sorozataként egy szerénynek éppen nem nevezhető, ám ez esetben mégis méltányos összeg cserélt gazdát.
        Remek! – csapta össze tenyerét az alkalmazott. – Nos, akkor hozzá is láthatunk!
Az alkalmazott kihúzta az egyik íróasztalfiókot, és egy szép nagy machetét húzott elő. Szalmaszéky szája elkerekedett.
        Jé! Hogy fért el abban a fiókban egy ekkora… – ám a mondatot nem fejezhette be, mert a feje elvált a testétől, és mint tudjuk, a beszédhez elengedhetetlen, hogy az ember feje a nyakán legyen. A fej pedig a levegőben egyet bukfencezve, tompa puffanással zuhant a nylonnal letakart szőnyegre.
        Nos, ezzel meg is volnánk, Szalmaszéky úr! – mondta az alkalmazott elégedetten, fakó kék szeme pajkosan csillant a vérpettyes szemüveg mögött. A machetét  letette az asztal szélére és megnyomott egy gombot a telekomon.

        Kérném a takarítókat. Egy problémamegoldó ügylet lebonyolítva. No, és Esztike, kérem, rendeljen nekem párat azokból a sajtos pizzaszeletekből! – tekintete néhány pillanatra elidőzött a széken ülő Szalmaszéky nyakából ütemesen, ám egyre kisebb intenzitással spriccelő vérsugáron – Ööö… nem, nem, Esztike. Nem kérek rá ketchupot!

2017. augusztus 10., csütörtök

Beton



 Sötétség. Sötétség mindenütt. Az emlékek összakavarodtak, egyetlen nagy fájdalomgombóccá álltak össze, hogy aztán felrobbanjanak megannyi fájdalom- és emlékszilánkká és úgy kavarogjanak, mint egy szörnyű vihar magja. Nincs kiút semerre. Szűk a tér, az is sötét és fájdalommal teli.
 Néha érzi fogvatartója közelségét, gonoszságának egyenetlen lüktetését. Érzi, ahogy tenyerével megérinti, de ő elhúzódik, minél távolabb, amennyire csak tud, de mozgástere behatárolt. Kiszabadulna, repülne bele az örökkévalóságba, de a komor, rideg határok fogva tartják.
 Amikor a fogvatartónak sikerül őt megérintenie, van, hogy nem az elhúzódást választja, hanem nyomakodni kezd a fogvatartó felé, hátha rajta keresztül ki tud szabadulni. De azon a ponton, ahol érintkeznek, nem képes tovább jutni, az a határ. Mivel az örök zaklatottság és fájdalom lüktetésében és kaotikus áradatában létezik, nem képes összeszedni a gondolatait, az emlékeit. Kicsoda ő? Hogy került ide? Egyáltalán mi az az “itt”.
 Sötétség. Sötétség mindenütt. Káosz, félelem, fájdalom, mely emlékekből táplálkozik, a borzalmak emlékéből. Aztán az emlékek kaotikus fájdalomörvényén túl hall egy hangot, amit fogvatartója hörög arra a határfelületre amin túl nem juthat, amely minduntalan útjába áll, hiába vergődik kétségbeesetten. A hang azt hörgi: “Enyém vagy. Szenvedj hát örökre!”
 A hangtól ismét felkavarodik az a fájdalmakból, rettenetből főzött kotyvalék, ami immár ő maga, de egyszer csak az értelmezhetetlen fájdalom-emlékfolyamból felmerül egy, amit tisztábban érzékel a többinél, értelmezhető emlékké áll össze. Ugyanez a hang kántál ütemesen valamit valamilyen fura nyelven, a torokhangok úgy buknak elő, mint gusztustalan fekete bogarak egy bűzös sebből. Az érthetetlen szavak ragacsos masszaként bénítják meg a tudatát, majd előtörnek az emlékek, sorban, olyan tisztán és fájón, mint az üvegszilánkok. Ez pedig újra meg újra megismétlődik. Ki tudja mióta, és valószínűleg már örökké így lesz.

Amikor elment a barkácsáruházak építőanyag részlege mellett, mosolyogva olvasta a feliratot néhány zsákon: "hobbi beton". Vajon ki az az elmebeteg, perverz őrült, akinek éppen a betonozás a hobbija, egy olyan foglalatosság, ami egyike a legnehezebb fizikai munkáknak? Nos, ő éppen ilyen őrült volt.
 Frigyes szerette a betont, tisztelettel vegyes áhítattal nézte, ahogy köt a szürke anyag, ahogy képlékeny, szinte folyékony állapotból átalakul valami mássá, olyan szilárd dologgá, ami gyakorlatilag az egész emberi civilizáció súlyát megtartja. Más, normális ember számára ez körülbelül annyira izgalmas és érdekfeszítő, mint az olvadó havat nézni. De az ő számára ez a dolog maga volt a csoda.
 Ám Frigyes nem egészen arra használta a betont, mint az emberek. Nem épített belőle házat, nem készített belőle járdát, ház alapot, betonkoszorút vagy bármi olyat, amit az építőiparban szokás. Ő két és fél méter magas, nyolcvanszor nyolcvan centis alapú betonhasábokat öntött. A hasábok teljesen egyformák voltak és tökéletesen sima felületűek, köszönhetően a saját kezűleg készített speciális zsalunak. Formájuk és anyaguk szerint kiváló pillérek lehettek volna, de csak körben álltak Frigyes magas kőfallal körülvett, tetővel fedett udvarán, tökéletesen egyforma távolságra egymástól. A kör nagy volt, de nem teljes.
 Harminc hasáb állt, de még tíz hiányzott. A harmincegyedik helyén már készen állt a zsalu. Az udvar egy elkerített részén zajlott a beton keverés. Frigyes csakis készre kevert, zsákos betonnal dolgozott, "hobbi betonnal". Bár drágább volt, mint ha külön vette volna meg a sódert és a cementet, de a jó minőség és a könnyebb szállíthatóság megérte neki. Meg aztán mire költsön az ember, ha nem a szenvedélyére?
 Berta az építőanyag telepen ismerkedett meg Frigyessel, amikor úgy állt a raklapokra halmozott esztriches zsákok előtt, akár egy karcsú kérdőjel. Frigyes, látva a rőtvörös hajú, vékony nő tanácstalanságát, tőle szokatlan módon azonnal a segítségére sietett. Magának való ember volt, s utólag belátta, hogy az égő vörös, hullámos hajzuhatag ragadta meg. Akár a bátor Merida haja az animációs filmből.
 Berta elmondta, hogy házának hátsó bejáratához szeretne egy lépcsőfokot betonozni, mert ami ott van, túl magas, nehézkes és veszélyes rajta a közlekedés. Mióta elhagyta a férje egy másik nőért, kénytelen mindent egymaga elvégezni, még az ilyen férfinak való ház körüli munkákat is.
 Hosszasan elbeszélgettek, s Frigyes ellátta tanácsokkal az asszonyt betonozás ügyben. Végül aztán úgy döntött, segítőkészségét még jobban kiterjeszti, s felajánlotta, hogy szívesen elvégzi a munkát. Fizetséget nem fogadott el, de Berta unszolására megalkudtak egy vacsorában az asszonynál.
 Frigyes kitett magáért, a lépcső szép lett, Berta örömét csupán egy dolog árnyékolta be: eltűnt hőn szeretett kandúrja, Oszkár. Eleinte vígasztalhatatlannak tűnt, de Frigyes jó érzékkel feloldotta a bánatát. Maga sem tudta, hogy ennyire kedves személyiséggel rendelkezik. Kénytelen volt elismerni, hogy még önmaga számára is tud meglepetéssel szolgálni.
 Miután Berta megnyugodott, hogy Oszkár csak a tavaszi ösztöneinek engedelmeskedve csavargott el egy kis időre, nekilátott, hogy elkészítse a megígért vacsorát, specialitását, a parmezános csirkét, melynek receptjét lánykorában tanulta. Frigyes természetesen ebben is segédkezett, kedélyes csevej kíséretében, közösen készítették el az ételt, amit aztán a hátsó udvaron fogyasztottak el. A kellemes tavaszi este, a vacsora és az utána elkortyolgatott sauvignon blanc megtette a hatását, Frigyes és Berta a hálószobában kötöttek ki.
 Berta ágya rég volt ilyesmire használva, s hangos, ütemes nyekergéssel fejezte ki ezirányú méltatlankodását. Ám Frigyes itt is ügyes ezermesternek bizonyult, s néhány csavar meghúzását követően folytathatták kölcsönös vonzalmuk beteljesítését.

 Frigyes láthatóan nem örült, amikor másnap délután a nő váratlanul beállított hozzá.
 – Meglepetés! – sikkantotta, és a férfit félretolva már bent is volt az előszobában. Mire a férfi felocsúdhatott volna, már szobáról-szobára járta önkényes felfedező útját a házban. Frigyes magas homlokának közepén kidagadt egy ér. Nem tetszett neki ez a váratlan rámenősség. Főleg, hogy nemigen engedett be senkit a házába, legfeljebb azokat, akiket kötelező jelleggel be kellett engednie, mert hivatalos személyek voltak. Kezdett benne megérni a bizonyosség, hogy előző napi udvariassága, melyet gyengédség és intimitás követett, végzetes hiba volt.
 – Berta, nem számítottam a jöttödre, igazán megleptél! – mondta Frigyes próbálva lépést tartani a nővel, aki úgy rohangálta körbe a házat, mint egy kisgyerek.
 – Ezek szerint sikerült, ugyanis valóban meglepetésnek szántam. Tegnap te jártál nálam, úgy illik, hogy ma én látogassak el hozzád – mondta kacarászva Berta, és hozzá tette: – Nyugi, nem kell nekem vacsit főznöd! – azzal máris viharzott tovább felfedezőútján.
 Frigyes a nő elé vágott, mielőtt az kimehetett volna a hátsó udvarra és testével elállva az útját, neki szegezte a kérdést.
 – Honnan tudtad hol lakom? Nem emlékszem, hogy mondtam volna.
 A vörös hajzuhatag keretezte arcból Frigyesre meredt a zöldeskék szempár, és a rózsaszín ajkak gúnyos fintorra húzódtak.
 – Hol élsz te, a kőkorszakban? Az internetről még nem hallottál?
 – Ne haragudj, de nem túl etikus mások lakcíme után kutakodni az interneten...
 – Nem etikus? Ne viccelj, tegnap szétkeféltél, és ezek után még azt sem tudhatom meg, hogy hol laksz? Fura pacák vagy te, az már biztos. Na, de hadd nézzem meg a kertedet, ha már idáig eljutottam!
 Ki akarta szuszakolni magát Frigyes mellett, de az masszívan állt az ajtókeretben.
 – Jobb, ha nem mégy ki oda! – mondta olyan hangon, hogy Berta háta beleborsódzott. A tekintete is más lett. A tény, hogy tegnap ez a férfi még benne járt (és nem is volt rossz, sőt...) most olyan valószerűtlenek tűnt, mint ha ufonauták látogatták volna meg. Ám Berta makacs nő volt, és nem adta fel egykönnyen. Úgy tett, mint ha feladta volna abbéli szándékát, hogy átmenjen az ajtón, és egy lépést hátra lépett, majd hirtelen, olyan gyorsan, akár a villám, kisurrant a magas férfi hóna alatt.
 Frigyes arca olyan volt, akár egy durván faragott kőszoboré. Már nagyon bánta segítőkészségét, és hogy engedett annak az ösztönnek, ami megannyi nagy férfiú vesztét okozta már a történelem során. Még a bibliai Dávid király is elvesztette az eszét, amikor megpillantotta a tetőn fürdőző Bethsabét. Képes volt ezért az asszony férjét, a hitteus Uriást, aki nem mellesleg egyik legjobb, leghűségesebb katonája volt, elveszejteni. A férfit mindig csak bajba sodorták az ösztönei, s lám, most ő is így járt.

 – Te valami művészféle vagy? – kérdezte meglepetten Berta, ahogy szájtátva bámulta a hatalmas betonhasábokat.
 – Valami olyasmi – felelte Frigyes ugyanazzal a kővé vált, maszk szerű arccal.
 – Nem csoda, hogy olyan profi voltál a lépcsőm betonozásában. Ezek a micsodák itt... ezek itt... egyszerűen...
 – Tökéletesek – fejezte be a mondatot Frigyes.
 Berta apró fintort vágott, ami más férfit talán elbűvölt volna. Frigyest is, de nem itt és nem most.
 – Nem egészen erre a szóra gondoltam, de valóban tökéletesek. Nos, én inkább a "félelmetes" szóra gondoltam. Mint ha valamit őriznének. Ez... ez valami szoborcsoport? Vagy valami modern Stonehenge?
 – Úgysem értenéd – mondta Frigyes fakó hangon. – Most pedig kérlek, menj innen. Hagyj magamra. Az életemnek olyan részébe gázoltál bele, amihez igazán semmi közöd, ráadásul a határozott kérésem ellenére.
 Berta közelebb lépett a férfihez, és meg akarta érinteni az arcát, de az hátrébb lépett.
 – Ugyan már, mi a baj? Nem akartalak megbántani. Én csak azt gondoltam...
 – Mit gondoltál? Hogy egy kiadós dugás feljogosít arra, hogy hívatlanul a házamba törj, és beleártsd magad a legféltettebb titkomba?
 Frigyes halkan beszélt, talán éppen ezért volt félelmetes. Berta arca elkomorodott.
 – Titok? Miféle titok? Ezek csak bazi nagy betondarabok. Fogalmam sincs, miért készítetted őket, de tudod mit? Elhúzok innen, mert frankón kiráz a hideg ettől az egésztől, meg tőled is. Te csak egy dilis vagy, aki művésznek hiszi magát, ez a helyzet. Nem is értem, hogy engedhettelek az ágyamba. Te jó ég, csak én lehetek ilyen idióta, hogy megbaszatom magam egy dilinyós pöccsel, csak mert lebetonozta a lépcsőmet.
 – A kedvességet kifelejted a képletből. De igazad van, a magadfajta szerint én csak egy dilinyós pöcs vagyok. Én sem értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy eljátsszam a grállovagot. – Frigyes halkan és szomorú hangon beszélt.
 – Valóban nagyon kedves voltál – mondta Berta, és látszott rajta, hogy egy hajszálnyra van attól, hogy elsírja magát. – De most tényleg olyan vagy, mint egy pöcs. Hülye voltam, kész, ennyi. Most pedig elmegyek, magadra hagylak a betontömbjeiddel. Most már látom, hogy csak zacskóürítgetésre voltam jó neked. Valójában olyan vagy, mint ezek itt – színpadiasan körbe mutatott –, egy nagy, hideg betondarab. Lélek nélkül. Na, pá, művész úr! Kösz a betonozást!
 Berta megindult az ajtó felé, de félúton megállva visszafordult. Vörös sörénye most mint ha az indulat emésztő tüzeként lobogott volna arca körül. Ujjával Frigyesre mutatott, és szeme olyan vadul villogott, akár egy ragadozónak.
 – De egy dologról biztosíthatlak. Akinek csak tudom, elmondom, hogy milyen istenverte, szarházi dilis vagy, meg hogy ilyen szarokat öntesz betonból. Nevetség tárgyává teszlek. Nem vagyok egy kihasználható numera!
 Jobban tette volna, ha visszafordulás nélkül elmegy, de ezt nem tudhatta. Ahogy azt sem, hogy Frigyes le fogja ütni.


 Amikor magához tért, iszonyúan fájt a feje. Meg akart mozdulni, de nem tudott. Hideget érzett. Hideg vasat és hideg nedvességet. Látása nagyon homályos volt, csak lassan tisztult ki, de nem teljesen. Valami folyamatos morajlást hallott. Ahogy tisztult a tudata, felismerte a hangot, amit jó párszor hallott már, amikor építkezések mellett ment el. Fura módon még az is felidéződött benne, ahogy a melósok utána fütyülnek. Egyhangú, konstans morajlás. A zúgó villanymotor és az acéldobban súrlódó vizes kavics hangja.
 A betonkeverő nem lehetett messze, de nem láthatta, mert egy acélfal volt az arca előtt. A hideget a lábán érezte. Pánik lett rajta úrrá, ahogy felismerte maga körül a függőlegesen meredező, hüvelykujj vastagságú betonacél szálakat. Ezekhez volt hozzákötözve igen szorosan. Ennek a betonacélnak a hidegségét érezte. A nedvesség pedig, amit a lába körül érzett... te jó ég, ez beton!
 Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Léptek közeledtét hallotta, majd az arca előtt lévő acélfalon kinyílt egy kis ablak, körülbelül akkora, mint egy tablet képernyője. Frigyes szenvtelen arca jelent meg a keretben. Mint egy zord maszk.
 – A hangszálaid. Kénytelen voltam elmetszeni őket. Lehet, hogy kicsit vérzik még. Jobb, ha nem erőlteted, mert azzal csak tetézed a kínjaidat.
 Olyan hangon mondta mindezt, mint ha csak arról számolt volna be, hogy kiment a közértbe kifliért.
 – Pedig igazán szép beszédhangod volt. Sajnálom, Berta. De nem engedhetem, hogy sikoltozz itt nekem. Tudom, megoldhattam volna úgy is, hogy egyszerűen csak betömöm a szád, de az nem az igazi. Ezt csak akkor fogod megérteni, majd ha a szádig ér a beton. Semmiért sem hagynám ki azt az élvezetet.
 Berta el sem tudta képzelni, hogy létezhet olyan jeges, mindent felülíró rémület, mint ami rá szakadt. A betonhasábok... azokban is... nem, ez nem lehet igaz!
 Mint ha csak a gondolataiban olvasna, Frigyes bólintott.
 – Igen. A betonhasábok. Mindegyikben van valaki. Tehát nem mondhatod, hogy csak lelketlen betondarabok. Szó szerint lelkek vannak bennük. Ezeknek lelke van. Ahogy ennek is, ami itt készül. Ebben a te lelked lesz.
 Rémület, pánik. Torkából csak fojtott hörgések szakadtak fel. Szeme tágra nyílt a rémülettől, érezte, ahogy a vizelete lecsurog a combján, bele a térdéig érő még híg betonba. Frigyes ugyanazon a szenvtelen hangon folytatta, mindvégig a szemébe fúrva nyugodt, de mindenképpen őrült tekintetét.
 – Azt tanítják, hogy a lélek a test halálával szabaddá lesz, tehát ezen elmélet szerint valóban nincs lelkük az alkotásaimnak. De akik így hiszik, nem tudják azt, amit én. Tudod, mindig is vonzott a spiritualitás. Sokfelé jártam a világban, sokféle tant megismertem. Többségük marhaság. De volt egy mesterem, aki olyasmit tanított meg nekem, amit csak kevesen tudnak ezen a világon. Azt, hogyan lehet itt tartani az eltávozottak lelkét. Meglehetősen egyszerű szertartás, és az eredményeképpen tetszőleges helyre zárhatom be a lelket. Akár egy betontömbbe. Annyira megkedveltem ezt a mestert, hogy meghívtam magamhoz, és nehezményeztem volna a távozását. Éppen ezért vele kezdtem ezt a kört. Lelke örökre itt marad immár, a legelső tömbben. Nagy becsben tartom.
 Berta sikoltott belül, de ez csak hörgésben nyilvánult meg a külvilág számára. Ez csak egy rossz álom, ez nem lehet igaz! Mindjárt felébredek és vége. Ez nem igaz! Csak álmodom...
 Frigyes arca eltűnt a keretből. Berta hallotta távolodó lépteit, majd ahogy a betonkeverő zaja kissé megváltozik, ahogy meg szokott, amikor megdöntik a keverőputtonyt, hogy  kiöntsék a tartalmát. Hallotta, ahogy az anyag súrlódó hangot hallatva beleömlik egy talicskába. A talicska kereke ütemesen nyikorgott, ahogy a férfi tolta a nőt rejtő zsalu felé. Komótos mozdulatokkal porciózta ki valamilyen vödrökbe, majd egy alumínium létra nyekergése hallatszott, ahogy munkásbakancsos férfi cipel fel rajta valamit.
 Berta nem tudott felnézni, csak amennyire a szemgolyója forgása engedte. A nyaka viszonylag erősen volt odakötözve a betonacél szálakhoz, ez pedig igencsak korlátozta abban, hogy felfelé fordítsa a fejét. A periférikus látómezejében megjelent a zsalu felső peremén egy vödör széle, ami betont okádott rá, pontosabban mellé. A folyékony anyag cuppogva csobogott, telefröcskölve a combját. Amikor Frigyes beöntötte a negyedik vödröt is, kiürült a talicska, és Berta érezte, hogy az anyag szintje már combközépig ér.
 Ez nem álom, ez a valóság. Itt fogok kínok közt megdögleni, mert szóba álltam egy őrült sorozatgyilkossal, akivel még dugtam is. Megnyomorított. Bele fogok fulladni a betonba, lassan, nagyon lassan. Ahogy Oszkár cica.
 Kétsége sem volt afelől, hogy a szerencsétlen Oszkár teteme ott van a hátsó lépcső belsejében. Ezt megerősítendő ismét megjelent Frigyes arca a kis nyílásban. Láthatóan megizzasztotta a munka.
 – Oszkár cica bebetonozása nem volt ilyen megterhelő. De a mesterművek mindig nagyobb erőfeszítést igényelnek. Amúgy pedig igazán sajnálom, hogy épp veled kell ezt tennem. Nem ez volt a terv. No, és tetszettél is. Éppen ezért megőriztem belőled valamit, utólagos engedelmeddel.
 Frigyes ismét eltűnt, de ezúttal nem a betonkeverő felé ment, hanem a házba. Berta egész testében reszketett, s bizarr módon megfordult a fejében, hogy ez a reszketés a vibrációs eljárás része is lehet, amivel a betont tömörítik. Fogékony volt a morbid humorra, de az ilyesminek egészen más íze van, ha a borzalmakat az ember maga szenvedi el.
 Frigyes munkásbakancsos léptei közeledtek ismét, majd megjelent a férfi feje a nyílásban, s amit Berta látott, attól megállt a remegése, kővé dermedt.
 – Nem volt időm tökéletesre készíteni, csak hevenyészve van összefogva. De szerintem így is csodálatos, nem gondolod?
 Frigyes fején az ő rőtvörös lobonca volt. Kócosan, helyenként összetapadva a vértől. Berta elájult.

 Mikor magához tért, a férfi szoborszerű arcát látta maga előtt, de ezúttal a vörös haj nélkül. Ismét meg akart szólalni, de hangszálai még mindig nem engedelmeskedtek. De azt sem bánta volna, ha örökre néma marad, csak kikerülhetne ebből a zsaluból.
 Frigyes arca eltűnt a nyílásból, majd a távolodó talicska nyekergése hallatszott. A betonkeverő pedig csak morgott, zúgott folyamatosan. Berta hallotta, amint a férfi egy zsák százaz esztrichet önt a keverődobba.
 A lábfejénél már nem volt annyira hideg a massza, valószínűleg elkezdett kötni, és az bizonyos hőtermeléssel jár. Nem sokat tudott a betonról, ezt is még Frigyes mondta neki, amikor az építőanyag telepen beszélgettek. Bárcsak soha ne ment volna oda! De odament, és ennek következményeként most itt van egy bazi nagy acélzsaluban, ujjnyi vastag szálakból készített vasalathoz rögzítve. Ez a tetű pedig szépen kiélvezi a haláltusáját, élvezettel fogja végignézni, ahogy a beton szintje eléri a száját, ő pedig próbál küzdeni az életben maradásért, de hiába, mert a beton győz. Borzalmas és fájdalmas halál vár rá, ő pedig semmit sem tehet ellene. Ahogy a többi szerencsétlen sem tehetett, akiknek teste ott rejtőzik a körben álló tömbökben. Miután pedig kínok közt meghal, a lelke sem szabadulhat... de ez marhaság. Berta nem hitt az ilyesmiben. Spiritualitása legfeljebb addig terjedt, hogy néha elolvasta a horoszkópját. De mi van, ha mégis igaz? Ha még halála után is ide lesz zárva, a rideg, néma szürkeségbe?
 Nem akart belegondolni. Éppen elég volt számára a jelenlegi állapotát feldolgozni. Egyáltalán fel lehet az ilyesmit dolgozni?
 Könnypatakok folytak le arcán, a kétségbeesés, a reménytelenség könnyei. Érdekes módon már nem a rettegés munkált benne. Ismerte önmagát ahhoz eléggé, hogy tudja, nála ezt az állapotot a düh szokta követni, az emberi psziché azon egészséges lépcsőfoka, ami kifelé vezet a gödörből. Ez általában működik a hétköznapi helyzetekben, csakhogy ez egyáltalán nem az a helyzet volt. Ebből a gödörből nem nyújt kiutat a düh. Dühönghet akárhogy ebben a zsaluban, az emelkedő szintű betonban, mit sem használ. Még csak ordítni, átkozódni sem tud. Még akkor sem, ha valami csoda folytán kiszabadul innen. Soha többé.
 Furcsa, mi minden jut eszébe egy rettenetes helyzetben lévő, halálra ítélt embernek. Most éppen az jutott eszébe, hogy karaoke-ztak a húgával azon a bulin, ahol a férjét megismerte. Vagyis a volt férjét. Soha többé nem fog énekelni, de még beszélni sem. De bár csak ez volna a legkisebb veszteség, amivel szembe kell néznie!
 Abban sem reménykedhet, hogy valakinek gyanús lesz egy műholdas felvételen ez a bizarr udvar, hiszen az egészet egy opálos fényáteresztő tető fedi. A sors kegyetlen fintora, hogy ugyanolyan polikarbonát, mint amiből tavaly az előtetőt csináltatta a hátsó bejárat fölé, oda, ahol most az egyik lépcsőfokban a macskája van... A szörnyeteg mindenre gondolt.
 Talán valaki megtalálja majd a levágott haját ennél az elmebajosnál, és így elindul egy láncolat, mely fényt derít mindenre. De ő már nem sokra megy azzal, ha lebukik a szarházi. Sőt, esetleg az is meglehet, hogy aki megtalálja a hajat, nem tud lépni, mert szintén áldozattá válik és az egyik betontömbben végzi. Ez utóbbi gondolat csak még jobban elkeserítette, majd elkeseredésében azt tette, amit minden ateista tesz, ha reménytelenül életveszélybe kerül: imádkozni kezdett. Mintegy gúnyos válaszként odafentről újabb adag híg beton érkezett a zsaluba. Az anyag szintje emelkedett. Lassan, biztosan.

 – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Az exed nem igazán lehet oda értem. Rád is fújhat, de engem bizonyára egyenesen gyűlöl.
 Tamara nem akart kiszállni a kocsiból. Feri fújt egyet és bólintott.
 – Oké, rendben, nem erőltetem a dolgot. Bemegyek egyedül, de előre szólok, ciki lesz, mert ez közös kérésünk felé. Ezerszer elmondtam már, hogy nem haragszik. Békében váltunk el. Amúgy sem az a haragtartó típus. Szenvedélyes, és pillanatok alatt el küld bárkit az anyjába, de nem haragtartó. De számíts rá, hogy ő fog kijönni, és kedves lesz.
 – De basszus, miattam hagytad el! Nincs az a feleség, akiben ez ne hagyna sebeket! Én se bratyiznék azzal, aki elhappolja a pasimat. Ráadásul sokkal jobban néz ki nálam, ami valószínűleg csak fokozza az érthetetlenségét annak, hogy miattam ejtetted. Berta egy nagyon jó nő, szerintem a pasik megbolondulnak azért a vörös hajért. Ha leszbó lennék, én is rácuppannék.
 Feri elnevette magát.
 – Igen, annak idején engem is az a vörös bozont bolondított meg. De édes, te sem panaszkodhatsz. Gyönyörű vagy.
 Tamara ugyan nem volt az a különleges szépség, de légies alkata és huncutul csillogó őzbarna szeme ugyanúgy képes volt megbabonázni egy férfit, mint Berta lángoló vörös hajkoronája, s erre még pajkos jelleme is rátett pár lapát vonzerőt.
 – De bármilyen jó nő is az exem, látod, mégis el tudtam hagyni. Te is tudod, hogy a dolgok sokszor egész más szinteken működnek. No, és az sem véletlen, hogy Berta most is egyedül él.
 Tamara felhúzta a szemöldökét.
 – Arra nem gondoltál, hogy talán azért él egyedül, mert még mindig téged szeret?
 – Az ki van zárva –, csóválta a fejét Feri – hidd el, ehhez elég jól ismerem.
 – Ti pasik azt hiszitek, képesek vagytok igazán ismerni egy nőt, de valójában lófaszt se tudtok rólunk.
 Feri kajánul elvigyorodott.
 – Hé, ne csináld ezt, tudod, hogy bezsongatsz, amikor rondán beszélsz!
 – Tudom, persze, hogy tudom. Biztos ezért kellettem neked én. Perverz vagy, mint minden pasi.
 – Te is perverz vagy, máskülönben nem velem lennél.
 Tamara elnevette magát, és hirtelen gondolattól vezérelve kiszállt a kocsiból.
 – Oké, nyertél, csakugyan az vagyok. Ezért hát mégis csak bemegyek veled. Na, látod, ez eléggé perverz.

 – Ilyenkor pedig itthon szokott lenni. Tudommal nemigen jár sehova.
 Feri újra csengetett, immár negyedszer.
 – Honnan tudud, hogy mit szokott csinálni és mit nem? Hiszen már nem vele élsz. Felnőtt, önálló nő. Oda megy és azt csinál, amit akar, a te tudtod nélkül!
 Tamara karba tett kézzel állt Feri mellett a bejárati ajtó mellett és tettetett dühvel nézett rá.
 – Az is lehet, hogy lefeküdt aludni, sőt még az is, hogy nem egyedül, hanem épp egy izmos krapekkal gyűrik vadul a lepedőt. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velünk foglalkozzon.
 Feri a fejét csóválta.
 – Édes, megbeszéltem vele, hogy most jövünk és hozzuk a kutyát, mert szívesen vigyáz rá. Mondta, hogy jól ellesznek Oszkárral. Vén kandúr, és méretre nagyobb, mint a mi kis Jancsink.
 Az autó felé pillantottak, aminek hátsó ülésén egy kisállat-szállító dobozban ott várakozott Jancsi, a kis Yorkie. Feriék egy hétre készültek elutazni, és megkérték Bertát – pontosabban csak Feri kérte meg –, hogy vigyázzon az ebre. Berta készségesen igent mondott.
 – Berta nem olyan, aki elfelejti az ilyesmit. Ennyire azért ismerem, hidd el.
 – Rendben, elhiszem – felelte Tamara –, de mi van, ha a mi Jancsink fogadásánál sürgősebb dolga akadt? Erre nem gondoltál?
 Feri ismét a fejét csóválta.
 – Ha így is lenne, akkor biztos felhívott volna, hogy ne hozzuk a kutyát hiába. Valami nem stimmel itt. Megnézem a hátsó bejáratot.
 – Ne már, ahhoz nincs jogod. – Tamara megfogta Feri karját. – Ez már nem a te házad. Nem mászhatsz be csak úgy a kertbe!
 – Dehogynem! – felelte Feri, és elindult a ház mögötti kert felé. Tamara rosszallóan követte.
 – Azt ugye tudod, hogy ez jogtalan behatolás? – suttogta a nő, amint Feri fellendült a kerítésre. – Ezért akár le is csukhatnak!
 – Ó, persze, meg fel is akaszthatnak, főbe lőhetnek, kerékbe törethetnek és karóba húzhatnak. Na, jössz te is, vagy csak állsz ott szétaggódva az arcodat?
 Feri a kezét nyújtotta Tamara felé, hogy felhúzhassa őt is a kőkerítés tetejére.
 – Én is? Ezt meg hogy gondolod? A bűntársaddá akarsz tenni?
 – Naná! Együtt jóban-rosszban, emlékszel? Meg aztán segítened kell, ha esetleg Oszkár a macska rám támad!

 A hátsó bejárat zárva volt, de Feri emlékezett, hol tartja Berta a pótkulcsot, az ajtó fölött lógó kaspóban. Ezt a dugihelyet még ő találta ki, amikor itt lakott. Tamara rá akart ripakodni, hogy ehhez aztán végképp nincs joga, de Feri rá sem hederített, csak elkezdett kepeckedni a kaspó felé. Egyikük sem vette észre a frissen betonozott lépcsőfokot, amibe a férfinek sikerült jól belelépnie mind a kilencven kilójával. A beton ugyan egész jól kikeményedett, de még nem kötött meg teljesen. Viszont Ferinek sikerült lerúgnia a zsaludeszkát, és ahogy elvesztette az egyensúlyát, cipője sarkával egy szép nagy darabot le is tört a félig megkötött lépcsőfokból.
 – Istenem, hogy te mekkora barom vagy! – sóhajtotta Tamara, és elfordította a fejét.
 – Csakugyan, de azért talán mégsem akkora – felelte a férfi, és a letört lépcsőfokra mutatott. Tamara oda nézett, és a szája elé kapta a kezét.
 Egy döglött macska vicsorba torzult pofája meredt rájuk, félig a betonba ágyazódva.

 A kötő beton marta csupasz bőrét. Eleinte még próbált ellenállni, mozgatta a lábujjait, amennyire tudta, de a folyamatosan, lassan szilárduló anyag fokozatosan lebénította lábának mozogni képes részeit. Teste több helyen volt a vasalathoz rögzítve, elég szorosan ahhoz, hogy meggátolja a normális vérkeringést, így valójában nem érzett annyit. Bár megpróbált küzdeni a zsibbadás ellen, az átvette az uralmat, bizarr érzéstelenítőül szolgálva.
 Frigyes most fentről, a zsalu pereméről beszélt hozzá.
 – Ez most kicsit más fajta beton, teljesen új szállítmány, másik gyártótól. Lassabban köt, de a végén keményebb lesz. Legalábbis a leírás szerint.
 Olyan kedélyes hangon beszélt, mint egyik melós a másikhoz, nem pedig egy sorozatgyilkos az éppen aktuális áldozatához.
 – Új termék, bevezető áron. Mit szólsz hozzá, hogy épp rajtad próbálom ki?
 Azt, hogy baszd meg az anyád, aztán vágd fel a rohadt hasad, és a tulajdon gennyes beleiden csúszkálva dögölj meg!
 Berta rosszul volt. Ismét az ájulás kerülgette, és valójában vágyott is rá, hogy az öntudatlanságba merülhessen. Inkább haljon meg öntudatlanul, vagy vigye el egy szívroham, csak ezt ne! Ne legyen meg ennek a beteg fasznak az öröme, hogy végignézhesse, ahogy kiszenved. Talán recskázni is fog közben a szemét. Az ilyenektől bármi kitelik.
 Látása elhomályosult, szédült, és magában hálát adott, hogy nem fogja megadni gyilkosának azt az élvezetet, amit az akar.
 – Ó, bocsáss meg! Hogy lehetek ilyen figyelmetlen? – Frigyes hangja valóban őszintének hangzott. – Hiszen te kiszáradtál! Azonnal innod kell!
 Nem! Nem és nem fog inni! El AKAR ájulni. Ki akar lépni ebből a rémálomból. Legyen vége...
 A férfi fentről behajolt hozzá, kezében egy alig csordogáló zöld kerti slagot tarva. A gyenge vízsugárral megcélozta a nő kicserepesedett száját. Berta utolsó erejével is makacsul ellenállt. Nem akart inni, vadul ellenállt életben maradási ösztönének.
 – Hát jó! – mondta Frigyes, és másik kezével is lenyúlva befogta Berta orrát. Ennek az életbenmaradási reflexnek már nem tudott ellen állni, kinyitotta a száját, s mielőtt észbe kapva becsukhatta volna, már benn is volt a slag vége a szájában, és mohón tolakodott le a torkán.
 Amikor Frigyes kihúzta a slagot, Berta köhögve fuldoklott, de legalább sikerült jó fél liter vizet juttatni a gyomrába.
 – Eeez aaaz, jó kislány! – paskolta meg a férfi Berta lekopasztott fejét. – Az nem járja, hogy kiszáradj nekem és elájulj. Mit kezdjek egy félhullával? Hol marad akkor az élvezet?
 Látta Frigyes arcát kicsivel az ő feje fölött. Fénylett a verítéktől, az izzadsága az ő arcára csöpögött. Cementtől mocskos kezével végigsimította az arcát. Ez meggondolatlan manőver volt, mert Berta, akinek köhögése ekkor már lecsillapodott, azonnal kihasználta az alkalmat, és egy pillanat alatt ráharapott a szájához túlságosan közel került kisujjra.
 A férfi fájdalomüvöltését felerősítették a zsalu acélfalai. Berta szép, egészséges, erős fogazattal rendelkezett, de így is eltartott néhány rettenetes másodpercig, amíg leharapta az ujjat. Közben a férfi végig üvöltött, olyan hangerővel, amit ebben a helyzetben nem engedhetett volna meg magának. Lám, rövid időn belül elkövette a második végzetes hibát is.

 – Annyi biztos, hogy Oszkár támadásától már nem kell tartani – mondta Feri, és leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a jobb sorsra érdemes kandúrt. A kandúrt és a lépcsőfokot.
 – Ezt nem tehette Berta – mondta a fejét vakarva. – Ha ez a szerencsétlen állat meg is döglött, biztosan nem ezt a módját választotta volna a temetésének. Ez pedig amúgy sem Berta munkája.
 Kezével végigsimított a betonfelület ép részén.
 – Ő nem ilyen ügyes. Ezt valami szaki csinálhatta.
 Most már Tamara is közelebb jött, de kezét még mindig a szája előtt tartotta. Noha az állat teteme rövid ideje lehetett a betonban, és az valamennyire lelassította a bomlási folyamat elindulását, a tetem így is enyhe hullabűzt árasztott.
 – Én nem ismerem az exnejedet, de szerintem sem az ő műve. De akkor hogy a csudába került bele a macska?
 – Nem véletlenül, az biztos. Ha pedig ezt a lépcsőt valaki más csinálta, akkor valószínűleg ő tette bele Oszkárt is. Ha pedig így van, akkor itt valami nagy gebasz lehet.
 – Nem kellene hívni a rendőrséget? – kérdezte Tamara.
 – Egy döglött macska miatt? Ne nevettess! – Feri kezében megcsillant a kulcs, amit az imént vett ki a kaspóból. – Bemegyünk!

 – Nem azért mondom, de itt kefélés volt nemrég – mondta odabenn Tamara, és körbe intett a szobában.
 – Honnan veszed? – kérdezte Feri.
 – Nektek pasiknak teljesen fejletlenek az érzékeitek. Érezni a levegő illatában. No meg ez is... – felemelt egy üres borosüveget. A mosogató mellett két borospohár és két személyre való teríték volt elmosva.
 – Látod? Berta éli az életét, mint minden normális felnőtt nő. Pasizik. Vagy talán nem tetszik neked a dolog? Féltékeny vagy?
 – Ugyan már! Hagyd a hülyeséget! Persze, hogy rendben van, ha az exnejem randizik. De az már nem, hogy a pasi, akivel összejön, bebetonozza a házikedvencét, akit már tíz éve imád, egy lépcsőfokba! Mert hogy a két személy ugyanaz, nem kétséges. Nos, ez így együtt már okot ad az aggodalomra.
 Feri elővette a telefonját. Már majdnem megérintette a hívás ikont, amikor Tamara megmarkolta az alkarját.
 – Ne! Szerintem ez nem jó ötlet!
 – Miért, az istenit? Csak megkérdezem már tőle, hogy minden rendben van-e! Különben sem ezt beszéltük meg. Éppen ő az, aki az ilyesmi miatt ki szokott akadni...
 – Hát éppen ez az, nem érted? – Tamara egész közel hajolt a férfihez. – Ha az exnejed valóban bajban van, akkor ez a hívás akár... meg is ölheti.
 – Miket beszélsz... – kezdte volna Feri, de aztán megértette.
 Csakugyan, ha Bertát elrabolták, akkor semmi esélyük, hogy megtalálják, ha nála van a telefonja, mert a csöngést az elrablója is meghallja, és ki fogja venni az aksit, akkor pedig lehetetlen bemérni.
 – Úristen, mi van, ha nincs semmi baja, csak elment vásárolni, mi meg már rémtörténeteket agyalunk ki? – Feri a tarkóját fogva járkált fel-alá, majd ismét végigsimított iPhone-ja kijelzőjén.
 – Túlaggódom a dolgot. Zárjuk rövidre, felhívom és kész. Kiderül, hogy csak a TESCO-ba ment, és tegnap a felfogadott részeg kőművese valamiért megorrolt a macskára és suttyomban eltűntette a betonba. Ő meg az eltűnt Oszkár miatti bánatában kinyitott egy üveg bort...
 Tamara ismét megragadta a férfi karját.
 – Ó, igen, és miután két terítékről megvacsizott, két pohárból megitta a bort, majd hancúrozott egyet önmagával, sűrű magányában. Ne haragudj, de az ilyesmi egy hülyére vall, és azok alapján, amiket nekem meséltél róla, ő egy nagyon is értelmes nő. Te is érzed, hogy valami nem oké, az előbb mondtad. Nos, már én is így vagyok vele, és jobb egy nő megérzéseit komolyan venni!
 Feri zsebrevágta a telefont.
 – Igazad van, ez nem oké. Akkor most talán hívnunk kellene a zsarukat? Csak negyvennyolc óra után nyilvánítják eltűnt személlyé, addig meg bármi történhet...
 – Akár elő is kerülhet.
 – Akár. – Feri érezte, hogy ennek kicsi a valószínűsége.
 – Létezik egy weboldal, amivel a telefonszám alapján be lehet mérni a mobiltelefonokat. Itt van a kocsiban a laptopom. Ugye ismered még az itteni W-FI jelszót?
 – Persze – sóhajtott Feri –, nem hinném, hogy Berta megváltoztatta volna. Még ezt is én állítottam be.

 Frigyes tehetetlen dühvel meredt bekötözött kisujjcsonkjára, amely lüktetett a fájdalomtól. Most mit tegyen? Megkínozza? Levágja a fülét, az orrát? Épp elég fizikai szenvedés vár rá még a zsaluban. A beton már a derekáig ér, a lábszára körül már meg is köthetett valamennyire. Az pedig maga lesz az iszonyat, amikor eléri a száját, ő pedig még lassabban adagolja majd a betont, amiből először csak keveset lesz kénytelen lenyelni... Hiszen a legborzalmasabb halálnak teszi ki, ahogy a többieket is kitette, nincs értelme a fizikai szenvedést apró csonkításokkal tetézni. Nem, inkább a lelkét kell meggyötörnie, hogy a saját halála, fizikai szenvedése eltörpüljön amellett a lelki fájdalom mellett, amit okozhat neki. Márpedig ezt a dolgot nem hagyhatja ennyiben, hiszen ez a ribanc leharapta az ujját.
 Előhúzta a ládát az ágya alól, amiben az elkobzott mobiltelefonokat tartotta. Mindig fontosnak tartotta, hogy elvegye és alkalmatlanná tegye őket a bemérésre. Nem rongálta meg a készülékeket, csak kivette az akkumulátorukat. Az újabbaknak nem volt kivehető akkumulátoruk, csak speciális szerszámmal lehetett eltávolítani, ami számára nem jelentett problémát.
 A legalább tucatnyi készülék közül előkereste azt, amit legutóbb dobott bele, Berta arany színű Samsungját. Megkereste a hozzá való akkumulátort is, már csak a PIN-kódra volt szüksége. De ez utóbbi nem volt gond, hiszen évekig dolgozott egy olyan üzletben, ahol olyan ügyfelek telefonjait kellett kikódolni, akik elfelejtették a PIN-kódjukat. Mindössze egy laptop és a megfelelő szoftver kellett hozzá, s mindkettő a rendelkezésére állt. Húsz perc múlva már ott világított a kezében Berta bekapcsolt mobilja, egy pálmaleveles háttérképpel.
 Bertának nem volt gyereke, de volt egy húga, akit igen hamar megtalált a névjegyzékben. Elégedetten csettintett a nyelvével. Még egy remek fotót is talált a hugiról. Frigyes örült, hogy valami olyasmi jutott eszébe, amivel valódi lelki kínokat fog okozni az ujját leharapó ribancnak. Ekkor még nem sejtette, hogy elkövette a harmadik végzetes hibát.

 Tamara vézna ujjai olyan rutinnal siklottak a laptop billentyűzete felett, mint a hollywoodi filmek klisészerű hacker figuráinak. Itt ugyan szó sem volt semmiféle hacker tudományról, csak egy mobiltelefonokat figyelő rendszerről, amelyik megmondja, hogy egy adott telefon mely cellában tartózkodik éppen, és egy térképen megközelítő pontossággal a helyét is képes megmutatni. Berta telefonszáma alapján azonban semmit sem mutatott.
 – Ez azt jelenti, hogy nincs a telefonban az akku. Féltem, hogy így lesz – sóhajtotta a lány. – Márpedig nem valószínű, hogy Berta kivette. Ez pedig rosszat jelent.
 – Futtasd le még egyszer – mondta izgatottan Feri –, egy rendszer sem tökéletes, gondolom, ez sem, bár nem értek hozzá. De futtasd le, hátha...
 Tamara bólintott.
 – Megpróbálhatom, de már vagy tízszer próbáltam. Ha nincs benn az aksi, nem jelzi a rendszer.
 Újra beírta a telefonszámot, és elindította a keresést. Egyszer csak megjelent egy pont a térképen. Egyszerre kiáltottak fel.
 – Odanézz, nincs is messze innen! – Feri rábökött a monitorra, ujja zsíros foltot hagyott a kijelzőn.
 – Egyszer jártam arra. Grundos rész, kevés házzal. Mi a francot kereshet arra?
 – Fel ne hívd! Biztos vagyok benne, hogy nem magától van ott! Oda kell mennünk.

 Frigyes keze – ráadásul a jobbkeze – lüktetett és fájt, annak ellenére, hogy két fájdalomcsillapítót is bevett, most mégis, szemében diadalittas csillogással tartotta a mobiltelefont a zsaluban félig bebetonozott Berta elé. Az acélfal ablakában a férfi izzadt arca és a telefon kijelzője látszódott, a kijelzőn pedig egy fotó Katiról, Berta húgáról. Bertát elcsigázottsága ellenére apró elégedettséggel töltötte el, hogy a férfi arcán már nem az a fagyos kifejezéstelenség ült. Harapó akciójával sikerült kibillenteni valamelyest. Ám saját mobiljának látványa és rajta Kati képe – amit még ő maga lőtt karácsonykor – azonnal porrá zúzta apró elégedettségét, és a félelem újabb hullámait indította be benne. Beszélni még mindig nem tudott, csak kétségbeesett hörgés szakadt fel a torkából. Frigyes elvette a nyílásból a telefont, s a kis keretet az ő izzadó arca töltötte ki teljesen.
 – Azt ugye tudod, hogy neked már annyi, így is, úgy is? Gondolom, ebbe már beletörődtél. – Már a hangja tónusa sem volt olyan nyugodt, mint eddig volt, de ez ebben az új helyzetben már nem adott semmiféle elégtételt Bertának. – Azt gondoltad, mit tudok én már ártani neked, igaz? Ezért hát leharaptad az ujjam. Igaz, hogy csak a kisujjam, de baszottul fáj, és ez még jobban lelassítja a munkámat. Na, de mindegy. Tudom, nincs értelme úgy büntetnem téged ezért, hogy levágom valamidet, vagy kiszúrom a szemed, bár ezen azért még gondolkodom. Viszont a húgod... Huhh!
 Berta kiabálni akart, hogy "Nem bánthatod a húgomat!", de csak ugyanaz a reszelős hörgés jött belőle, az is erőtlenül. A Frigyes által eszközölt műtét hege is felszakadhatott, mert torkát elöntötte a vér fémes íze. A beton a köldökéig ért, és a rögzítés miatti zsibbadtság miatt nem érezte a kötésben lévő anyag marását de azt igen, hogy az életerőt is szívja a testéből. Mégis próbált fenyegetően villogó tekintettel nézni a keretben lévő arcra.
 – Ejj, de szánalmas egy kurva vagy! – vakkantotta a férfi, majd hirtelen benyúlva a nyíláson, ököllel orrba vágta. Berta érezte és hallotta a reccsenést, ahogy a porc és a csont megadja magát, és azonnal el is eredt a vére. Úgy érezte, felrobbant az arca közepe. A szemét elöntötte a könny a hirtelen jött fájdalomtól, és tulajdon fájdalmas hörgésén át hallotta, ahogy Frigyes kissé nyugodtabb hangon folytatja. Köhögni kezdett, ugyanis vér került a légcsövébe. A torkában a vérzés ugyan enyhe volt, de ahhoz elég, hogy kellemetlenséget okozzon.
 – Ez jólesett! No, és lehet, hogy még pár dolog jól fog esni, amíg kiszenvedsz. De nem akarom, hogy túl sok véred keveredjen a betonba. Esetleg hozhatok egy vasalót vagy valami más forró, izzó dolgot...
 Frigyest szinte fizikai élvezettel töltötte el az, amit a nőnek okozott. Ahogy az is, amit ezután mondott neki. Merevedése azért nem volt, az ilyesmire nem indult be.
 – A következő betontömbben a drága Kati lesz. Ez már eldöntött tény. Nem tehetsz ellene semmit, nem is figyelmeztetheted, csak azzal a tudattal kell itt döglődnöd és lassú kínok között kiszenvedned, hogy neki is végig kell ezt szenvednie. Sőt, egyéb nyalánkságokat is tartogatok a számára, hiszen egész jó csaj, még ha nincs is olyan szép vörös sörénye, mint neked volt. De legfeljebb majd ráteszem a fejére a te hajad, miközben kedvem lelem benne... Na, ez remek ötlet!
 Frigyes felnevetett, miközben szétszedte a telefont, a nyála fröcsögött közben. Berta ismét elájult.

 Nézte az ájult nőt, aki jelenlegi állapotában nem is emlékeztetett arra, akit meglátott az építőanyag telepen. Gondolatai most nem voltak rendezettek, mint előző akcióikor, és hiába próbálta a szokott nyugalmat erőltetni magára, nem ment. Ezzel a nővel már eleve hiba volt kezdenie, de hát akkor még nem tudhatta... akkor még nem akarta őt is a gyűjteménye részévé tenni. A dolgok csak úgy megtörténtek, és a dolgok már akkor, a vörös boszorkány megjelenésével elkezdtek kicsúszni az irányítása alól. Igen, valójában azóta minden másképp alakult. Ennek pedig valahogy megálljt kell parancsolnia, újra neki kell irányítani, ő a pók, aki a háló közepén felügyeli a szálakat.
 De a szálak itt-ott szétszakadtak, összegubancolódtak, minden más lett. Mindez azzal kezdődött, hogy hagyta magát elragadni egy spontán esemény által. Meglátta azt a vörös hajat, és gyakorlatilag onnantól kezdve vesztette el az irányítást. Azóta pedig egyre durvábban önállósította magát a történet, s ő már nem írója, hanem egyre inkább csak egy szereplője.
 Lehunyta a szemét. Megpróbált a belső csendre figyelni, de most nem találta. Csak vészharangok folyamatos kongása szólt.
 Ránézett hevenyészve bekötözött sebesülésére. Ha akkor józan és eszénél van, időben kikaphatta volna az ujjat, és akár vissza is varrhatták volna egy klinikán. Ám az orvosok kétségtelenül felismerték volna, hogy ez emberi harapás műve, és elindult volna egy újabb kellemetlen láncolat. Kérdések, kihallgatások, a rendőrség értesítése... NEM! Akkor kellett volna józannak lennie, amikor itatáskor megsimította a ribanc arcát. Tudhatta volna! Hiszen minden sarokba szorított patkány harap!  Ujjának hiánya ezentúl mindig erre fogja emlékeztetni. Kemény lecke, de hatásos. A józansághoz gyakran a fájdalom útja vezet.
 Azzal tisztában volt, hogy az emberi harapás mind közül az egyik legveszélyesebb. Az ember szájában virulensebb baktériumtenyészet van, mint egy kutyáéban. Lehet, hogy már is egy újabb végzetes hibát követett el azzal, hogy erre nem gondolt. Tehát, most az újabb hibát megelőzendő el kell mennem tetanuszt szerezni.
 Fejében a vészharangok szüntelen kongásával, az ájult nőre ügyet sem vetve elindult. Nem sejtette, hogy ez volt az igazán nagy hiba. Bár amikor egy tervszerű, kiszámított cselekedetsort felvált az események véletlenszerű láncolata, akkor gyakorlatilag minden lépés végzetes hiba lehet.
 Amikor kiállt a dupla állásos garázsból, a khaki színű ponyvára pillantott, ami alatt a nő Smart-ja rejtőzött. Megtörölte folyamatosan verejtékező homlokát, és egy nagyot fújt.
 Még ez is! Ezt a szart is el kell majd valahogy tűntetnem...
 Mivel a letakart Smart miatt közelebb állt a garázs falához, közelebb is haladt el a Hörmann kapu széléhez, amikor kiállt. Nem mem vette észre, hogy a hátsó lökhárító beleakadt egy a falnak támasztott mázoló bakba, s magával húzta azt, s éppen a kapu alatt engedte el. A bak éppen olyan pozícióba került, hogy a kapu lecsukódását fél méterrel a talajszint fölött megakadályozza.
 Ezt azonban Frigyes nem vette észre. Benne volt a váratlan dolgok láncolatában.

 Az úton nem volt forgalom, csak egy régi Volvo jött velük szembe. Egy izzadt fickó ült benne, s ahogy elhaladtak egymás mellett, Tamara egy villanásnyira úgy látta, mint ha a férfi kormányt markoló jobb kezén egy átvérzett kötés lett volna. Ránézett Ferire.
 – Te is láttad?
 Feri bólintott.
 – Ja. Ennyire meleg azért még nincs. A fickó úgy festett, mint ha nem egy Volvo-ban, hanem egy szaunában ült volna. Biztos rajta hagyta a fűtést.
 Egyikük se mondta ki, hogy rossz érzéseik keleletkeztek a férfi láttán, inkább arra koncentráltak, hogy minél hamarabb Berta nyomára akadjanak.
 – Ott kell lefordulni! – mutatott Tamara egy leágazás felé. Feri lelassított, és hamarosan egy poros földúton haladtak tovább. Körülbelül egy kilométer után egy nagy házhoz értek, s mivel más épület nem volt a környéken, a férfi a fékbe taposott. Porfelhő lengte körbe az autót.
 Látszott, hogy a ház eredetileg kis kockaépület volt, és az évtizedek alatt lett több rész hozzá építve. A végeredmény egész tetszetős lett, számos modern dologgal kiegészítve, mint a Hörmann kapuval szerelt garázs, melyen a kapu most negyed részt nyitva állt. Egy foltos festőbak szorult alá, azért nem tudott lecsukódni. Feri és Tamara biztosan érezték, hogy jó helyen járnak.
 Feri kezében már ott volt az iPhone.
 – Ne! Még ne hívd a rendőrséget! – mondta a nő. – Egyáltalán nem biztos, hogy bűntény történt.
 – Nem érdekel! – mondta Feri és az ujjlenyomat olvasóval aktivizálta a kijelzőt. Ekkor hallották meg a hangot.
Furcsa, gurgulázó torokhang volt, szavak és értelem nélkl, mégis egyértelműen emberi hang. Egy olyan ember hangja, aki segítségre szorul.
 Feriben leomlott a megfontoltság és józan ítélőképesség bástyája, és elrakva a telefont, azonnal kipattant az autóból. Tamara követte. Nem volt nehéz a garázskapu alatt bemászva követni a hangot, és megtalálni a forrását.

 Berta arra eszmélt, hogy a saját vérétől köhög. Frigyes nem volt sehol, a betonkeverő zaja sem hallatszott. Csend volt, csak tulajdon köhögése, artikulálatlan torokhangja verődött vissza a zsalu belső falairól. Testét már egyáltalán nem érezte, mint ha megszűnt volna a lassan, de biztosan kötő beton halálos ölelésében. Az elgémberedett csontjaiból sugárzó fájdalmat azonban nem csillapította a kikötözés okozta zsibbadás, ahogy a betört orrából lüktető kínt sem. Állán, nyakán vér folyt végig, le végig a mellkasán, és teste mellett kis tócsában gyűlt a hasa körüli betonon.
 Köhögése csillapodott, ahogy mind több a légcsövébe került vértől szabadult meg. Ez a vér most bepettyezte előtte az acél falat. A kis ablakon át Frigyes beteges alkotásainak részlete látszott, ahogy komor kört alkottak, mely körnek immár ő maga is részévé vált, noha az ő "szobra" még nem volt kész. A szürke tömbökön túl repkénnyel befutott kerítés magasodott, melynek tetejét ebből a pozícióból nem láthatta. Mozgatta a fejét, amennyire tudta, de nyaka oda volt szíjazva a vasalathoz, nem túl szorosan, nehogy megfulladjon, de ahhoz eléggé szorosan, hogy csak kis mértékű mozgást engedjen a fejének. Lefelé tudott nézni, láthatta a beton szintjét, de fölfele már kevésbé, a feje mögött meredező betonvasak, amikhez a nyaka és az egész teste is hozzá voltak kötözve, nem engedték. A vasszálak nem csak mögötte futottak függőlegesen, de előtte is, teste gyakorlatilag egy betonvas-keretbe volt beszorítva.
 Egy autó vehemens fékezését hallotta meg. Visszajött a gyilkosa? A kézifék reccsenése ismerős volt számára, de ez lehetett bármilyen autó kézifékje. Lehet, hogy valaki más jött? Egy szomszéd? Valaki, aki esetleg segíthet rajta?
 A remény új szikrája kezdett feléledni benne, s a szikrából hamarosan apró láng lett, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy nem törődve bevérzett torkával megpróbáljon valamilyen hangot – bármilyet! – kicsikarni magából. Szakadt hangszálakkal nem egyszerű az ilyesmi és fájdalmas is, továbbá esélyes, hogy saját vérébe fulladjon, de meg kellett próbálnia. Az eredmény szánalmas volt, haláltusáját vívó, döglődő állat bugyborékoló hangjára emlékeztetett, s e dolog nem is állt olyan távol a valóságtól.
 Minden erejét beleadta, torkából folyamatosan tört elő a hörgés, bugyogás, és csak reméélni tudta, hogy ha nem Frigyes az, aki a házhoz érkezett, akkor nem ijeszti el ezekkel a pokolbéli hangokkal.

 – Uramisten... Berta! – Feri arcán egyszerre ült meg az iszonyat, és a sajnálkozás, ahogy nézte azt az arcot, ami valaha a felesége arca volt. A vérmaszatos, kopasz fej látványa borzalmasabb volt, mint az összes filmbéli szörnyűség, amit eddig látott.
 – Azonnal szedjük ki onnan! – kiabálta Tamara, és elővette a telefonját. – Verd szét azt a szart, én hívom a mentőket meg a zsarukat!
 Feri kapkodva nekilátott keresni valamit, amivel szétszedheti a zsalut. Nem értett az ilyesmihez, de látta, hogy masszív csavarok fogták össze a pántokat, amelyek az acéllapokat egyben tartották. Miközben keresgélt, remegő hangon próbálta nyugtatni Bertát, akinek arcát vér és könny áztatta.
 – Most már itt vagyunk... minden rendben... megtaláltunk... Tamara, jönnek már? Mondd nekik, hogy ez most kurvára kibaszottul sürgős!
 Tamara idegesen fel-alá járkált.
 – Bassza meg! Ezen a kurva udvaron nincs térerő!
 – Próbáld meg a házban, vagy a ház előtt, csak siess, az isten szerelmére! Minden perc számít!
 Tamara berohant a házba, Feri tovább keresgélt.
 – Hol a kurva anyjában tartja ez a szerszámokat? – kiabálta, és egy tompa puffanást hallott a ház felől. Oda fordult.
 – Minden oké? Vigyázz hova lépsz ezen a rohadt helyen! Kapcsold fel a villanyt! Használd inkább a vezetékes telefont, talán van itt olyan!
 Nem jött válasz. Feri közelebb ment a zsalun lévő ablakhoz és benézett Bertára.
 – Bemegyek a házba, ott biztos lehet telefonálni. Meg szerszámot is nézek, amivel szétszedhetem ezt a szart. Rendben? Azonnal visszajövök, most már minden rendben lesz!
 Berta könnyein át homályosan látta volt férje arcát. Aztán szeme kikerekedett, a rémület úgy áradt szét benne, mint valami jéghideg bénító folyadék. Szólni akart, kiáltani, de csak a reszelős gurgulázás jött. Férje arca mögött egy ismerős alak közeledett óvatos léptekkel az ablak felé, kezében baseball-ütőt tartva, olyan pózban, mint az amerikai filmek labdára váró játékosai.
 Feri látta volt feleségén a hirtelen rémületet, de mikor megfordult, csak egy villanásnyira láthatta azt az izzadt, indulattól eltorzult arcot, amit nemrég még egy mellettük elsuhanó Volvo-ban látott. De mielőtt akár megmozdulhatott volna, úgy érezte, az agya felrobban, és a körülötte lévő világ vele együtt a hirtelen támadt feneketlen sötétségbe zuhant.

 A karcsú, barna hajú nő letette maga mellé a könyvet, amit olvasott. Az októberi szél rőt leveleket kergetett a tó fölé, s azok még csak nem is érintették a víz felszínét, egy újabb széllökés máris tovalibbentette őket. A Nap már közeledett a horizont felé, de még kényeztette a nőt fáradt sugaraival.
 Nem tudott az olvasásra figyelni. Még kedvenc írója sem tudta feledtetni vele a csalódottságot. A gyásznál is rosszabb talán a bizonytalanság. Amikor még csak a miérteket sem tudja, nem hogy a hogyanokat. Emiatt még a kapcsolata is mélypontra került, ide a tóhoz is inkább egyedül utazott el. Úgy gondolta, talán egy kis béke, a táj szépsége, a kiadós séták helyre billentik belül, de nem érzett semmilyen változást. Maradt a gondolat, ami csak mardosta és bizonytalanságban tartotta. Mi történt ezzel a világgal, hogy mindenki ennyire ignorálja, tökéletesen leszarja?
 Nézte a parton sétálgató embereket. Mindegyik egy külön történet, s minden bizonnyal érdekesebbek, mint az övé. Ott az a pasi azzal a kis kutyával. Vajon az ő sztorija mi lehet? Miért van itt? Esetleg itt lakik?
 A kutyát sétáltató férfi elhaladt előtte, és rá mosolygott. Kedves mosolya volt. Bujkált benne valami szomorúság, ugyanakkor valami bíztató. A hónaljkutya egyszer csak váratlanul begörnyedt és nevetséges pózában a sétányra piszkított. A férfi és a nő egymásra néztek, szinte egyszerre vágva apró fintort, majd elnevették magukat.
 – A kis dög aztán mindig tudja, hol kell cikis helyzetbe hozni az embert – mondta a férfi kellemes baritonján. Majd elővett egy zacskót és felszedte a “terméket”. Rutinos mozdulattal elkötötte a nylon zacskó száját és a közeli kukába dobta.
 – Voilá! Mint ha semmi sem történt volna! – tárta szét karját a férfi. – Az élet megy tovább.
 Igen, az élet megy tovább – gondolta a nő, és sóhajtott egyet. Rámosolygott a férfira, persze úgy, hogy az ne legyen félreérthető, és felemelte a könyvét.
 – Karin Slaughter aztán tud pár dolgot az életről – jegyezte meg a férfi, és kutyájával elindult a sétányon a móló felé.
 – Csak nem olvasta maga is? – szólt utána a nő.
 – De bizony – felelte a férfi visszafordulva –, a lelki gondokra nincs is jobb, mint egy jó izgalmas thriller.
 – Nem úgy néz ki, mint akinek szoktak lelki gondjai lenni – mondta a nő, mire a férfi felhúzta a vállát.
 – Mélységes kút az ember lelke, nincs ki bele lásson. Szép estét, hölgyem!
 A férfi és a kiskutya tovább indultak, de a nő ismét utánuk szólt.
 – Ide valósi?
 A férfi visszafordult.
 – Nem igazán. Csak a hétvégére jöttem le. És kegyed?
 Ez a “kegyed” olyan békebeli, öreguras hangzású volt, tetszett a nőnek, főleg egy viszonylag fiatal pasi szájából. Ahogy ez az udvarias, magázódó hangnem is.
 – Én sem. De bocsánat, nem akartam tolakodó lenni. Csak kevés manapság a magafajta szimpatikus fickó.
 A férfi elnevette magát. A nevetése is szimpatikus volt.
 – Hát igen. Anyám szerint is valami más korból pottyantam ide. Elég fura ez a világ így is, legalább jó értelemben tegyük változatossá. De mondja – és most én remélem, hogy nem tűnök tolakodónak –, nincs kedve meginni egy kávét? Itt egy büfé nem messze a mólótól. Meghívhatom?
 A nő hangos csattanással összacsapta a könyvet, és felállt. Szép termetű fiatal nő volt, csaknem olyan magas, mint a férfi.
 – Miért ne? Valahogy most úgysem megy az olvasás.
 Vékony kezét lendületesen a férfi felé nyújtotta.
 – Katalin vagyok.
 Néhány másodperc tétovázás után a férfi is kinyújtotta jóval nagyobb kezét, amiről hiányzott a kisujj. Megfogta a vékony női kezet és finoman megrázta.
 – Frigyes. De kérem, ne szólítson Fricinek, az olyan, mint ha egy macska volnék.
 Ezen mindketten nevettek, még az apró Yorkshire terrier is csatlakozott hozzájuk egy vidám, éles vakkantással.

 A férfi félénk, kisfiús mosollyal nézett a nőre, amit a nők általában nagyon szeretnek, de ágyékát ugyanakkor jóleső bizsergés töltötte be, s közben azt gondolta, hogy milyen csodálatosan fog állni rajta a vörös paróka.

2015. október 22., csütörtök

A LIFT – hangos novella

Ez sorban a negyedik hangos novellám. De ha inkább olvasni szeretsz és nem hallgatni, akkor a jobboldali sávban megtalálod a novella címét, és rákattintva már olvashatod is!
Jó szórakozást!


LÖKLA - hangos novella

Elkészült sorban az ötödik hangos novellám. Hallgassátok - és osszátok - szeretettel! Jó szórakozást!

2015. október 13., kedd

Tyll Forest: A szoftver


„Figyelem! Ez a szoftver nem várt módon befolyásolhatja a felhasználó életének olyan területeit is, melyeken esetleg nem szeretne változtatni. Az Életszoft Kft. nem vállal felelősséget a felhasználó életében beálló bárminemű változásért, a szoftver használatáért és az abból adódó következményekért a felelősség kizárólag a felhasználót terheli. Termékünkhöz kívánunk jó egészséget és hogy lelje benne sok örömét...“

 Ahogy Ágota elolvasta a feliratot, valami enyhe borzongás futott végig a gerincén, amilyet még nem érzett soha. Esetleg mégsem kellene kipróbálnia?
„A francokat nem! Negyvenezret adtam ki érte! Nehogy már habokra fizettem ki ennyi pénzt ezért!“ - Érvelése - mint oly sok esetben - ezúttal is financiális jellegű volt. Ágota életét, gondolatait és döntéseit sokmillió embertársához hasonlóan a pénzügyi dolgok határozták meg. Éppen ezen szeretett volna változtatni, amikor megvette a sokat ígérő programot és a hozzá való számítógépes perifériákat, mely állt egy USB-s pulzusdetektorból, egy különleges szemüvegből és egy fejhallgatóból.
 Amikor az áruház polcain keresgélt, a szoftverek között ez volt az egyetlen ebből. „Új Élet“ - hirdette a felirat. A tájékoztató szerint a szoftver képes úgy módosítani az agyhullámokat, hogy a felhasználó bekerüljön egy virtuális világba teljes érzékelésével, mintha álmodna.
 Ágota egy nagyon ronda nő volt. Ebből fakadtak frusztrációi és komplexusai, aminek egyenes következménye volt a szexuális sikertelenség. Bár szüzességét elvesztette egyszer egy tökrészeg srác által, de számára is élvezetes szexuális kapcsolata még nem volt.
 Izgalommal vegyes félelem remegett bensőjében, amikor elindította a programot. A monitoron fura, szakrális geometriával tervezett ábrák váltakoztak, amik a szemüvegen át háromdimenziósnak látszottak. Hallotta a zúgást, amiről a használati útmutató írt. „Most kell arra gondolnom, amit szeretnék!“ - mondta magában és a képernyőre bambulva elkezdett vizualizálni...

A hatalmas, kopasz néger férfi tökéletes erekcióval sétált felé a tengerparti fövenyen.
- Gyönyörű vagy, Ágota! - szólalt meg amcsi akcentussal és szorosan átölelte a lányt. Ágota pedig átadta magát a helyzet sodrásának. Igen, sikerült megteremtenie a tökéletes világot, szituációt magának. De azt, hogy ez csak egy program, már elfelejtette, teljesen valóságként élte meg, ahogy az álomban sem gondolja az ember, hogy az csak álom. Élvezte, élvezte, élvezte...
 Ekkor a fekete fickó fején, az arca helyén egy felirat jelent meg és az egész világ megmerevedett.
„ÚJ ÉLET HIBÁT ÉSZLELT ÉS LEÁLL. KÉRJÜK, TÁJÉKOZTASSA A WINDOWS-T A HIBÁRÓL. HIBAJALENTÉS KÜLDÉSE. IGEN - NEM...“


A fiatal csúnya nő félig aszalódott hulláját a rendőrök találták meg egy bejelentés alapján, miszerint a lakásból gyomorforgató bűz jött ki és a postaládát sem ürítették már vagy fél éve...