DÉDIPAPA MESÉL

 Az unokák mint mindig, most is örömmel vették körül a karosszékben helyet foglaló öregembert. A kis Gerti, Lulu és Alex kikerekedett, ragyogó szemmel várták az öreg legújabb lenyűgöző történetét.

 – Tudjátok, akkoriban még nem olyan felszereléssel járták a magamfajta kalandorok a világot, mint azt manapság teszik – kezdte Dédipapa. A lámpafény csillogott huncut szemében, melyből a kilencvenhárom év ellenére sem tűnt el a gyermeki pajkosság.

 – Ma azon nyafognak az úgynevezett kalandorok, hogy micsoda megpróbáltatás, ha épp nincs valahol térerő, mi meg annak idején örültünk, ha ivóvizünk volt. Na, gyerekek. Hallottatok már az emberevőkről?

 A gyerekek izgatottan összenéztek.

 – Igen, Dédipapa, hallottuk, hogy valamikor Pápua Új-Guineában éltek emberevő törzsek, de mára már eltűntek.

 Az öreg legyintett májfoltos kezével, és hátravetve kopasz fejét, felnevetett.

 – Ugyan! Azok nem is igazi emberevők! Én igazi gonosz kannibálokra gondolok, olyanokra, akik vadásznak is az emberre, hogy megegyék.

 A gyerekek szeme kigúvadt. Láthatóan tetszett nekik a félelmetes dolog. A gyerekek szeretik az ilyen meséket, az sem érdekli őket, ha utána rosszat álmodnak.

 – Ehh, ezek a tudósfélék nem tudják milyenek az igazi kannibálok. Én tudom milyenek. Ott voltam. Ha azt túléli az ember, már semmitől sem fél!

 Az öreg kihúzta magát a karosszékben és felhúzva bozontos, ősz szemöldökét, tekintélyesen nézett a dédunokákra.

 – Dédipapa, meséld el, hogy volt! – kérlelte Gerti, miközben izgatottan markolászott egy plüssnyulat.

 – Na, figyeljetek! Ez még akkor történt, amikor a rádió is nagy szó volt, nem hogy ezek a modern masinák. Gőzössel jártuk az óceánokat, akkoriban egy kétkéményes hajón dolgoztam, szenet kellett lapátolnom cserébe az utazásért. Halat magunknak fogtunk, bőven akadt az óceánban. Akkoriban még cápát is ettünk. Ej, de finom volt! Még most is a számban érzem az ízét!

 Az öreg cuppogó hangot adott foghíjas szájával, mintha épp a cápahúst ízlelgetné.

 – Cápát? – kérdezte meglepetten Alex, de az öreg ráemelte göcsörtös mutatóujját.

 – Ne szólj közbe, hallgass! Bizony, cápát! Nem volt egyszerű kifogni a bestiákat, mert még a zongorahúrt is képesek elharapni. Na, persze, zongorahúr nem volt nálunk, hogy is lett volna? Kisebb halak vérével csalogattuk őket a hajó közelébe, aztán megszigonyoztuk őket, felrántottuk a fedélzetre és egy jókora késsel végeztünk velük. Ebben nagyon jó voltam, akkoriban még nem voltam ilyen rozzant. Hej, ha láttatok volna akkor!

 Na, de nem erről akartam beszélni. Tasmániát megkerülve, az Új-Zélandi Wellingtonból szállítottunk árut Perth-be. Ekkor fedeztük fel a kicsiny szigetet, amely akkora volt, mint egy kerület itt a városban, és a közepén egy vulkán füstölgött. Az ilyen szigetek bármikor elsüllyedhetnek, ha egyszer úgy igazán elkezd pöfékelni rajtuk a vulkán, de ez még ott volt, rajta dús növényzet. Mivel akadt némi javítani való a hajó kazánházában, a kapitány úgy látta jónak, ha kikötünk a sziget mellett. Hárman ottmaradtak a hajón szerelni, mi meg hatan, a kapitánnyal együtt elindultunk megnézni a szigetet. Civilizációnak ott nyoma se volt.

 Elsőként a kapitányt szedték le, egy felé hajított lándzsával átdöfték szerencsétlennek a torkát. Aztán sorra szedték le a többieket. Már hárman feküdtek a földön, amikor felocsúdva elkezdtünk rohanni. Visszafelé nem mehettünk, mert valahogy mögénk kerültek, és a hajó irányából elzárták az utunkat. Így a sziget belseje felé tereltek bennünket.

 Iszonyatosan néztek ki! Villogott a szemük és kihegyezett fogaik voltak, azt csattogtatták, miközben szörnyű hangon rikoltoztak felénk. Ó, ha a mai fickók látnának ilyet, bizonyára összetojnák magukat! De bennünket kemény fából faragtak. Ugyan szembe nem szállhattunk velük, hiszen nagyon jó lándzsavetők voltak, ráadásul túlerőben, de erőnkön felül futottunk át a tüskés bozótosokon és az arcunkba csapó ágakon. Hogy féltünk-e? Hát persze, hogy féltünk, csak a bolond nem fél!

 De egyszer csak egy hálóba kerültünk, s egy rugalmas, erős fatörzs máris felrántott bennünket, s ott vergődtünk hárman egy hálóban ég és föld között. Csapdába estünk, s üldözőink beértek bennünket. De nem öltek meg. Még nem.

 Azt akarták, hogy féljünk, mert a húsunk úgy ízletesebb. Mint amikor a macska kínozza az egeret, hogy aztán a legnagyobb rettegése közepette falja fel. Mivel az első három elejtett társunkkal már jóllaktak, bennünket másnapra tartogattak. Cölöpökhöz kötözve kellett végignéznünk, ahogy megeszik szerencsétleneket. Szörnyű látvány volt! Szörnyű!

 Éjjel aztán az egyikük odajött hozzánk. Csak én voltam eszméletemnél, így hozzám hajolt, és megszólalt:

 – Nem akartam, hogy így legyen!

 Ekkor láttam, hogy nem is vademberek ezek, hanem ugyanolyan fehér emberek, mint mi, csak el volt maszkírozva az arcuk. A bőrüket hamuval dörzsölték be, és a fogaikat kihegyezték. A szörnyeteg szemébe nézve megkérdeztem:

 – Ki vagy te, és miért teszed ezt a társaiddal együtt?

 Ekkor leguggolt elém, és elmesélte, hogy a társaival együtt brit hajótöröttek. A bozótos mélyén találtak egy darab húst. Nem tudták miféle állaté – az is lehet, hogy emberé volt –, és annyira ki voltak éhezve, hogy egy késsel felosztották és megették. Ekkor kapták el a vírust. Egy olyan vírust, ami megőrjíti őket, és olthatatlan vágyat ébreszt bennük, hogy emberhúst egyenek! Elmondta, hogy egyedül neki vannak még tiszta, emberi emlékei, ezért is jött oda hozzám, hogy elmondja. De azt is elmondta, hogy már rajta is annyira elhatalmasodott a betegség, hogy menthetetlen, erre nincs ellenszer. Megmutatta, hogy mi a vírusos fertőzés jele: a bokáján körbe furcsa kiütések voltak, meg pörsenések.

 Kértem, hogy oldozzon el, engedjen el bennünket. Ő erre azt mondta, hogy ne beszéljek többes számban, hiszen a társaim már halottak. S csakugyan: oldalra nézve láttam, hogy két társam feje holtan csüng, nyelvük kilóg. Már legyek zümmögtek körülöttük…

 De mégis maradhatott még emberi jóság benne, hiszen nagyon küzdött önmagával, s végül a jó oldala győzött: elvágta a kötelékeimet. A földre estem, s dörzsölgetni kezdtem zsibbadt tagjaimat, hogy erőt masszírozzak beléjük. Ekkor láttam, hogy megmerevedik: újra erőt vett rajta a vírus. Már a tekintete is más lett. Rám támadt a késével, de sikerült oldalra hemperednem és elgáncsolnom. A földre zuhant és én ráugorva hátulról megfojtottam. Csendben kellett végeznem vele, nem hívhattam fel magamra a többi szörnyeteg figyelmét.

 Ami ezek után történt, arra nem vagyok büszke, de szükséges volt megtennem. Megvártam, amíg a rengeteg hústól elnehezülve elalszanak, és álmukban végeztem velük. Minddel. Tizenheten voltak, Isten irgalmazzon a lelküknek!

 Félájult voltam, mire a csónakhoz értem. De az evezőket elvitték ezek a démonok, úgyhogy be kellett úsznom abban az állapotban a hajóig. Sötét volt, véreztem, és a vér bizony vonzza a cápákat. De szerencsém volt. Csak akkor láttam a sötétben felbukkanni egy hatalmas uszonyt, amikor már kínkeservesen felhúztam magam a kötélen a fedélzetre. Ha csak pár másodperccel később érek oda, ma nem mesélnék itt nektek!

 A hajón maradtak addigra már megjavították a kazánt. Elmeséltem nekik, mi történt a szigeten. Ők ki akartak menni, de biztosítottam róla őket, hogy feleslegesen tennék, jobb, ha minél előbb elhajózunk innen. Nem kellett sokáig győzködnöm őket.

 Mikor Perth-be értem a hajóval, már kutya bajom sem volt. Erős voltam, olyan volt a szervezetem, mint az acél. Meg aztán a hajón odafele volt élelem, volt hús bőven, volt miből erőre kapnom. Így ért véget ez a kaland. Néhány hét múlva megírták  az újságok, hogy Tasmánia közelében elsüllyedt egy szigetecske, mert kitört rajta a vulkán. Az a sziget volt. Jobb is, hogy odalett. Na, hogy tetszett a történet, gyerekek?

 A három gyerek megkövülten ült a szőnyegen. A kis Gerti kezecskéje olyan szorosan markolta a plüssnyulat, hogy az ujjai elfehéredtek. A Dédipapa utolsó mondatai visszhangoztak a fejében, miközben tekintete az öreg petyhüdt bőrű bokájára tévedt, amin körbe apró kiütések és pörsenések alkottak egyfajta furcsa mintázatot.

 „Mikor Perth-be érTEM a hajóval…” „…volt hús bőven, volt miből erőre kapnom.”

Tyll Forest