CASTING

Tyll Forest

CASTING

 – Elnézést, hogy is hívják?

 – Dreyfuss. Mark Dreyfuss, de úgy tudom, ott van a papíron. Tudják, Dreyfuss, mint a színész.

 – Esetleg rokona?

 – Nem, dehogy. De bárcsak úgy lenne!

 – Nem gondolnám, hogy egy ilyen ismeretség miatt előnyt élvezhetne nálunk, Mr. Dreyfuss!

 – Nem is úgy gondoltam. Csak tisztelem őt.

 – Ahogy mi is… No, de kezdjük, Mr. Dreyfuss. Itt van ez a néhány sor. A szerepe szerint ön egy háborúból érkezett haza, s a feleségét éppen ágyban találja egy vadidegennel. Egy kínos in flagranti helyzet, érti, ugye?

 – Természetesen. Volt is szerencsém hasonlóhoz.

 – Nem mondja? Sajnálom. De attól még menni fog a szöveg, ugye?

 – Ó, persze, természetesen! Meg aztán nem is a szenvedő alanya voltam a dolognak. Engem kaptak rajta. Vagyis hogy majdnem. De szerencsére időben sikerült elmenekülnöm. A fickó állítólag egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött. Én igen… No, de régen volt már ez. Térjünk inkább a lényegre, kezdjük! Odakinn még sokan várakoznak.

 – Nos, igen, Mr. Dreyfuss. Az időnk pedig véges. Talán eddig is túlságosan belemerítkeztünk az intimitásokba. Nos, akkor, kezdje!

 A válogatást vezető férfi negyvenes éveiben járt, olyan bajuszt viselt, mint Burt Reynolds fénykorában, amikor még a Smokey és a bandita ment a mozikban. Az egész fizimiskája emlékeztetett Reynolds-ra, bár ő maga igen távol állt a színjátszástól. Szereplő válogatás tekintetében viszont a legjobb volt, éppen ezért ragaszkodott hozzá Lester Burke, aki saját bevallása szerint a tavalyelőtti arany szobrocskát is neki köszönhette. Ha akkor nem találja meg Edward Simpsont arra a szerepre, az egész film nem ért volna egy kalap szart sem. Ezt még a kritikusok is több helyütt hangsúlyozták, persze más megfogalmazásban. Valójában Simpson vitte a hátán a filmet, de olyan szerencsésen, hogy tökéletesen kiemelte a rendezői munkát is. Ám Lester Burke, Oscar ide vagy oda, nem szerette ugyanazt a patront többször ellőni, mindig is utálta az olyan koncepciókat, amikor egy sikeres dolgot a végletekig meglovagolnak és kiszipolyoznak. Simpson hajója révbe ért az ő filmjével, neki pedig nem volt több dolga vele. Szerette az új alapanyagot.

 A magas, jó kiállású, szőke férfi, aki küllemében szinte teljesen az ellentéte volt névrokonának, úgy mondta el azt a néhány mondatot, hogy Henry Lowton, a casting manager nem tudott megszólalni. Egyből tudta, hogy teljesen fölösleges meghallgatnia a többieket, akik ott álltak kinn reménykedve, hogy bekerülhetnek egy Oscar-díjas rendező filmjébe. Lowton végigsimított Burt Reynolds-bajuszán – mindig így tett, amikor leplezni próbálta izgatottságát – és csak annyit mondott, igyekezve palástolni az örömét:

 – Köszönjük, Mr. Dreyfuss! Kérem, várjon odakinn egy kicsit!

 Lowton egyből tudta, hogy új csillagot fedezett fel, olyat, aki több mint tökéletes a szerepre, Burke rendezői keze alatt pedig világsztárrá fog avanzsálni egyetlen filmszereppel. Mellette ülő kollégái, Esther Benton és Duke Holland látták rajta, hogy megtalálta az igazit, és cinkos mosollyal összenéztek. Csak akkor szólaltak meg, amikor Dreyfuss betette maga mögött az ajtót.

 – Ő lesz az, ugye? Szerintem zseniális a pasas! Esther, te mit mondasz? – Duke levette vastag keretes szemüvegét, és rutinosan törölgetni kezdte egy papírzsepivel. A nő elismerő fintorral bólogatott.

 – Telitalálat a fickó. Szerintem Lester imádni fogja. Nyugodtan elküldhetjük haza a többieket.

 Lowton bólogatott.

 – Fogalmam sincs, hol volt eddig ez a tag, de tuti, hogy erre született. Most mégis azt mondom, még várjunk egy kicsit. Kimennék pár percre…

 – Menj csak. Nekünk sem árt egyet nyújtózni.

 Ahogy állt az épület mögött az egyik szemetes konténernek támaszkodva, és szívta a cigarettáját, a gondolatok sűrűn csapkodó villámokként cikáztak az agyában. A fickó, Dreyfuss, csakugyan remek volt, tökéletes. Egy olyan tapasztalt, öreg róka, mint ő, már egy mondatból is leveszi. Mégis volt itt valami, ami miatt gondolkodóba esett. A kis párbeszédük, mielőtt elkezdte a felolvasást.

 Megrohanták az emlékek. Jó hét éve történt, amikor hazaérve az ágyban találta Irene-t, a feleségét. A szobát áthatta a szeretkezés félre nem ismerhető illata, mindent belengett az idegen aura, és Lowton tudta, hogy felszarvazták. Sok ilyen esetet hallott már, de soha sem gondolta volna, hogy ez ennyire fájhat. Fájt, méghozzá szinte elviselhetetlenül. Lowton pedig, bár a fizikuma félelmetes volt, nem volt indulatos fajta. Ránézett lapátkezeire, és fejében visszhangoztak Dreyfuss szavai. „A fickó egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött”.

 No, igen. Napi tizenhat óra munka mellett ez nehezen megy. De miért gondolja azt, amit? Lehet, hogy ez a Dreyfuss nem is az a fickó. Hiszen nem látta, nem láthatta. Megcsalások történnek nap mint nap a világban, mert az emberek nem bírnak magukkal. Sosem jó nekik az, ami van, mindig másra vágynak, s csak akkor szembesülnek igazán vele, hogy milyen ostobák, amikor elveszítik azt, aki mellettük volt.

 Igazság szerint a házasságuk Irene-nel már amúgy is döcögött, s ő nem ért rá törődni vele. Akkor is épp Lester Burke szekerét tolta, ahogy most is azt teszi. Irene már mással él, az esetet követően néhány hónap múlva elváltak, ő pedig egy üres lakásba tér haza esténként, ha egyáltalán hazatér, és nem egy bárban múlatja az időt.

 Lehet, hogy ezzel a Mark Dreyfuss-szal csalta meg őt Irene akkor? Végül is fiatal, jóképű, és az ágyban minden bizonnyal egy csődör. Úgy érezte, egyre jobban kezdi hatalmába keríteni a kíváncsiság, ami még mindig jobb volt, mint a düh. Hiszen lehet, hogy nem Dreyfuss volt az. Ki kell derítenie, még mielőtt tovább adja Burke-nek.

 Mintegy válaszként a gondolataira megjelent Mark Dreyfuss, épp egy doboz Pall Mall-ból pöckölgetve elő egy szálat. Úgy illesztette a szája sarkába, mint a harmincas évek mozis férfi ideáljai, csak a ballonkabát és az enyhén félrecsapott kalap hiányzott róla. Most, hogy így látta, nappali fénynél, szabadban, konstatálta, hogy nem csak jó kiállású, de egyenesen sztár alkat a fickó. Csak plusz pont a valódi sztárrá válásához. Tehetséges és jól néz ki. Lester Burke dirigálása alatt csakis világsztár válhat belőle. Filmenként akár tízmilliót fog keresni, saját szigetet vesz és egy félperces reklámszpotért is annyi pénzt fog kaszálni, amennyit ő csak filmeken látott.

 Lowton nem irigyelte senkitől a sikert. Elfogadta saját helyét a világban és ennek tükrében végezte a dolgát. De most valahogy nem hagyta nyugodni, hogy talán ez a fickó…

 – Elnézést, Mr. Lowton, csatlakozhatok? Ezek a hülye törvények! Már sehol sem lehet bagózni. Gondoltam, megkerülöm az épületet…

 – Csak nyugodtan. Ez egy szabad ország, legalábbis ennek az illúziójában ringatjuk magunkat.

 Csend telepedett közéjük, ahogy cigarettáztak. Lowton elnyomta a csikket a fém szemetes oldalán, és készült visszamenni, de tudta, hogy a fickó nem véletlenül jött ki. Nem hitt a véletlenekben. Éppen rá gondolt, és ő megjelent. Ez lehetett valami jel is.

 – Mondja, Dreyfuss, ugye mi még nem találkoztunk? – kérdezte a férfit.

 – Nem, még nem. Bár voltam már castingon Mr. Burke filmjéhez, de nem jutottam be ön elé.

 – Hmm… nos, szokott így lenni. Ha megtaláljuk, akit kerestünk, van úgy, hogy a többieket elküldjük. Fölösleges rabolnunk egymás idejét. Szerintem ez így korrekt.

 – Igen, ez így korrekt – bólogatott Dreyfuss.

 Lowton nem tudta, hogy kezdje el, milyen kérdést szegezzen neki. Furcsán venné ki magát, hogy az említett megcsalási eset felől érdeklődjön. Mint ha a gondolataiban olvasna, egyszer csak Dreyfuss kérdezett.

 – Mondja, Mr. Lowton, ugye nem lettem túl szimpatikus, amikor arról beszéltem benn, ugye?

 – Arról? Mire céloz? – játszotta az értetlent Lowton, mert valójában meglepte a kérdés.

 – Amikor a segítségemmel követtek el házasságtörést. Amikor erről beszéltem, mintha valamilyen árny suhant volna át az arcán. Bizonyára erkölcsös ember, és emiatt most rosszat gondol rólam.

 – Eszemben sincs – hazudott Lowton. – Ez itt a munkám. Mindenféle emberekkel dolgozom. A színészek nem angyalok, nagyon is gyarló lények. Ha erkölcsi alapon válogatnánk, kénytelenek volnánk a színészeket CGI animációkkal helyettesíteni.

 Dreyfuss elnevette magát.

 – Az jó, megkönnyebbültem. Tudja, olykor kissé túl sokat jár a szám. Így próbálom palástolni az izgalmat. Bekerülni egy Lester Burke moziba nem mindennapi lehetőség.

 – Még nem került be, hiszen tart a válogatás. Ha pedig meg akarja kérdezni, hogy jó volt-e, nos, egyelőre semmit sem mondhatok. De ha már szóba hozta azt a bizonyos esetet, meséljen róla! Igazán kíváncsivá tett. Tudja, nem minden nap adódik alkalma az embernek egy valódi Don Juan-nal találkozni.

 Dreyfuss ismét elnevette magát, arcán mintha kamaszos pír suhant volna át.

 – Régen volt, talán hat vagy hét éve.

 Lowton lélegzete megállt egy pillanatra. Lehet, hogy mégis ő az?

 – Sokáig tartott a titkos kapcsolat? Vagy csak amolyan alkalmi eset volt?

 – Nos, az a helyzet, hogy egyikünk sem vette túl komolyan a dolgot. Neki is szüksége volt valakire, és nekem is. Valójában nem terveztünk semmit. A férjét nem ismertem, igazság szerint ma sem tudom, ki volt az, de biztos valami menő fazon, mert elég helyre kis otthonuk volt.

 No, igen. Lowton nem szerepelt ugyan a filmek főcímeiben, és csak kevesek olvasták el a nevét a stáblistán, de mivel már jó ideje dolgozott az A-kategóriás filmek világában, volt neve a szakmában, és nem panaszkodhatott anyagilag sem, még ha jövedelme messze is volt egy sztárgázsitól. Irene-nek nem kellett dolgoznia mellette, s a válás után csak azért nem fizetett neki tartásdíjat, mert az asszonyban még volt annyi gerinc, hogy ne erőszakoskodjon, főleg, hogy ő volt a hunyó. Igaz, hogy eleinte még próbálkozott, de amikor Larry Truman, Lowton ügyvédje leült vele egy kicsit csevegni, hirtelen megváltoztatta a véleményét.

 A dolog eddig passzolt, a titokzatos lovag szerepe ráillett Dreyfuss-ra. Lowton úgy gondolta, jobb lesz levágni a fölösleges kanyarokat, így hát megkérdezte:

 – Legalább a hölgy nevére emlékszik, Dreyfuss? Mert remélhetőleg nem csupán egy tárgyként él az emlékeiben.

 Dreyfuss-t kissé meglepte a kérdés, de válaszolt.

 – Természetesen. Azért, mert nem szerelem volt, még emlékszem a nevére. Irene. Csak a keresztneveknél maradtunk, fogalmam sincs, hogy hívhatták a férjét. De gondolom, ez ma már lényegtelen, azóta biztos élik megszokott életüket. Bár nem hinném, hogy egy ilyen fazon mellett rendbe jöhetett a házasságuk. Ahogy szinte zabáltuk egymást, nos, az asszony mohóságából arra következtettem, hogy nemigen volt közöttük már szex.

 Lowton uralkodott magán, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét. A fickóval ellentétben ő nem volt színész, de igyekezett úgy viselkedni, hogy ne látszódjon rajta, mennyire hatottak rá az elhangzottak. Most már tudta, biztos volt benne. Dreyfuss az, ez a fickó kefélgette a feleségét a saját ágyukban. Most pedig épp rajta múlik, hogy a világ egyik legismertebb sztárjává váljon. Lowton egyszerre érzett dühöt és egyfajta elégtételt is, hiszen a kezében volt a fickó sorsa.

 Amikor visszament, Esther és Duke mindketten fánkot ettek egy dobozból. A nő hosszú, sovány arca mókás látvány volt rágás közben. Felé nyújtották a dobozt, de ő nem kért.

 – Nos, Henry? Folytatjuk még, vagy megvan a nyerő? – kérdezte Duke, szemében a remény csillogásával. A csillogás gyorsan elillant, és arca szinte kérdőjellé változott, amikor Lowton közölte velük, hogy folytatják a meghallgatást.

 Fárasztó nap volt, főleg a két asszisztensnek. A jelentkezők csapnivalóan mondták el a pár soros szöveget. Lowton valójában nem is a jelentkezőket figyelte. A szöveg, amit mondtak, a házasságtörést leleplező férj indulatai, lassan a részévé váltak, nem véletlenül. Henry Lowton, a joviális fickó, aki mindig igyekezett mindent békésen rendezni, és nem engedte meg magának a negatív érzelmek luxusát, ahányszor újra végighallgatta a szöveget, egyre dühösebb lett. A nap végére olyan düh és bosszúvágy hatalmasodott el rajta, hogy a pillantásával is ölni tudott volna. Igyekezett kerülni kollégái tekintetét, és alig várta, hogy végre elhagyhassa az épületet.

 Nem ment a bárba, hanem egyenesen haza vezetett. Először arra gondolt, felhívja a volt feleségét, hogy rákérdezzen a fickó nevére, akivel akkoriban csalta, de rájött, hogy súlyos hiba lenne, annak tükrében, amire készült. Mert bizony készült valamire.

 Egy darabig csak ült és nézte Dreyfuss telefonszámát, amit kiírt az adatlapjáról, aztán döntött. Nem otthonról, hanem egy elhagyott, de működőképes telefonfülkéből kezdeményezte a hívást. Dreyfuss már másodszori kicsengésre felvette.

 – Meglepetés parti? Ilyet még nem is hallottam! Ez… Mr. Lowton, el nem tudja képzelni, mi játszódik most le bennem. Egy álmom vált valóra! Beválogattak egy Lester Burke filmbe! Ezt… ezt nem hiszem el!

 Lowton kocsijában ültek, a motor halkan duruzsolt. Odakinn szinte senki sem járt az éjszakában, csak messze suhant el néhány elhaladó autó fénye, fürge fénycsíkot vetítve a két férfi arcára.

 – Méghozzá a főszerepre! – mondta teli szájjal vigyorogva Lowton. – Lester még az este meg akarta nézni a felvételeket. Mivel a többség elég gyengén muzsikált, csak azt a párat mutattuk meg, akik szóba jöhettek. Maga pedig toronymagasan vezetett. Igazság szerint rögtön tudtam, csak hát tudja, hogy van az. A tisztesség azt kívánta, hogy meghallgassuk a többieket is. Bár tudtam, hogy fölösleges. Talán ezért is látszottam kissé frusztráltnak. Fárasztó nap volt, de végül is megérte. – Lowtont magát is meglepte, milyen természetesen tud hazudni. – Lester meg igazán fura fickó, majd meglátja. Szeret ünnepelni, ez szinte az ars poeticája. Olyan ez nála, mint valami szerencsehozó szertartás. Ha megvan az, akit keresett, mindig megünnepli, olyankor csapunk egy bulit. Fáradtság ide vagy oda, a szokás az szokás. Remélem, betartotta az egyezségünket, és nem újságolta el a hírt senkinek, a beszélgetésünket követően? Lester nem szereti az ilyesmit, babonás.

 – Viccel, Mr. Lowton? Egyből rohantam önhöz, a találkozóra! Én… én egyáltalán nem vagyok fáradt! Éjjel egy partiba hív Lester Burke? Hogy az istenbe lennék fáradt!? Menjünk, ne várassuk!

 Ekkor Lowton egy kendőt vett elő.

 – Csak egy kis apróság, Mark. Lester igen ismert ember, és vannak az életének bizonyos szegmensei, amiket szeret titokban tartani, addig, amíg személyesen nem ismer valakit. Önt még nem ismeri, bár már rajong magáért. De van egy szokás. Tudja, a partit a saját ranch-én szoktuk tartani. Csak a közeli ismerősei tudják, melyik az övé. Aki még nem az…

 – Ne is folytassa, Mr. Lowton! Értem! Most még nem szabad látnom, merre megyünk, Mr. Burke szeretné megőrizni a privát titkát. Kösse csak nyugodtan a szemem elé azt a kendőt!

 Lowton örült, hogy ilyen könnyen ment. No, igen, ezek a feltörekvő kis színészecskék akár a seggét is kinyalnák, csak hogy teljesüljön az álmuk.

 – Csak odafelé szükséges ez, biztosíthatom. Néhány óra múlva már úgyis olyan lesz, mintha ezer éve ismernék egymást Lesterrel.

 Lowton módszeres alapossággal kötötte fel a fekete kendőt, ügyelve rá, hogy Dreyfuss semmit se lásson. – Így ni! – mondta, és barátságosan meglapogatva a férfi hátát, sebességbe tette az autót. A Lexus zajtalanul fúródott bele az éjszakába, miközben Henry Lowton bajuszos szája széles, kaján mosolyra húzódott.

 Ahogy Dreyfuss korábban megjegyezte, Lowton egy „tagbaszakadt állat” volt, így semmi probléma sem volt a fizikai erejével, mégis megizzadt, mire a hat láb magas, fekete nylonnal körbetekert és kötelekkel jól összekötözött hullát elcipelte a zsaluig. Az építkezés őrei épp javában kártyáztak, de maga az őrzés is egy vicc volt, gyakorlatilag semmi értékes sem volt, amit ellophattak volna. A gépeket korszerű riasztó védte, a kivitelező pedig – aki Lowton unokatestvére volt – úgy gondolta, a mozgásérzékelő még luxus az építkezésnek ebben a szakaszában.

 A talajba ásott árok jó tizenöt méter mély volt, a zsalufalak meredeken tűntek el a sötétségben. Dreyfuss becsomagolt teste tompán puffant, amikor leért az aljára. Lowton a biztonság kedvéért rászórt még néhány lapát földet, nehogy valamelyik melós észrevegye a fekete nylon csomagot, mielőtt másnap elkezdenék a zsalu közé engedni a betont.

 – Na, milyen a parti, baromarc? – sziszegte az árokba, aztán utána is köpött egyet.

 Henry Lowton úgy gondolta, a lelkiismeret nem hagyja békén az olyanokat, akik gyilkosságot követnek el, de meglepve tapasztalta, hogy remekül aludt. Pihenten ébredt, és másnap – mivel a legesélyesebbnek tartott Dreyfuss nem jött vissza, és el sem tudták érni – folytatták a válogatást. Igaz, hogy aznap sem találtak senkit, aki alkalmas lett volna, de mégis úgy döntöttek, korábban végeznek. A casting managernek erre jó oka volt: még látni akarta az építkezést nappali fénynél.

 Hazafelé menet tett egy kis kerülőt az építkezés felé, azzal az ürüggyel, hogy beszéljen pár szót az unokatestvérével. Otto, az építésvezető még ott volt, éppen haza készült. Beültek még egy negyed órára az irodakonténerbe, megitták a termoszban maradt kávét, és elbeszélgettek, s mindeközben Lowton elégedetten konstatálta, hogy az aznapra tervezett betonozást sikeresen befejezték. Dreyfus testét immár több száz köbláb beton takarta.

 Néhány nap múlva találtak egy megfelelő fickót a megcsalt férj szerepére, fél év múlva már a forgatáson is túl voltak, s bár a film mérsékelt sikerrel debütált a mozikban, Lowton elégedett volt. A bemutatón igazi meglepetésként érte, amikor találkozott Irene-nel, az exnejével. Gerard Tomlin-nal, egy kanadai impresszárióval érkezett, akivel kedélyesen el is beszélgettek a bemutató után. Dreyfuss eltűntetésével minden tüske eltűnt belőle exnejével kapcsolatban, és a beszélgetés olyannyira jól sikerült, hogy órákon át iszogattak, nevetgéltek hármasban Lowton lakásán.

 Amikor Gerard kissé spiccesen, Quebec-i franciás akcentusával bejelentette, hogy felkeresi az illemhelyet, Lowton eligazította, és kettesben maradtak Irene-nel. Az asszony is kissé spiccesnek tűnt, de amikor Gerard kiment, komoly kifejezés ült ki még mindig szép arcára.

 – Tudod, Henry, lehet, hogy nem számít már, sőt, biztos, hogy nem, de tartozom egy vallomással.

 Lowton kezében megállt a pohár – aznap este már a sokadik –, amikor látta exneje arcán, hogy valami komoly dologról van szó. „Csak nehogy azt mondja, hogy bánja, hogy szétváltunk!” gondolta, és nagyot kortyolt a habzóborból.

 – Ki vele, nehogy úgy érjen véget ez a remek nap, hogy nem könnyítettél a lelkeden!

 Ezen mindketten elnevették magukat, de Irene ismét komoly lett.

 – Gerardról van szó – mondta komolyan.

 – Hé, csak nem az áldásomat kéred? Ám legyen! Sokasodjatok és szaporodjatok, hajtsátok uralmatok alá a Földet! – Lowton nevetni akart saját poénkodásán, de nem tudott, látván, hogy Irene nem nevet vele.

 – Tudod, régen tart a kapcsolatunk Gerard-dal. Eleinte egyikünk sem gondolta, hogy ez komolyabb is lehet, Gerard is nős volt, nekem meg ott voltál te…

 Lowton kiegyenesedett ültében, ivás közben majdnem elharapta a pohár szélét.

 – Miről beszélsz, Irene? Mi már hét éve nem vagyunk együtt.

 – Igen, tudom, és azt is, hogy miattam. Tudtam, kihez megyek hozzá, tudtam, hogy a munkád nem egy sima, kilenctől ötig tartó dolog, hanem egy életmód, egy hivatás. Ez Hollywood, nem a Walmart. Mégis éreztem, hogy egyre boldogtalanabb vagyok melletted, és láttam, hogy te sem vagy boldog. Gerarddal egy ugyanilyen filmbemutatón találkoztunk. Még a filmre is emlékszem, a „Spekulánsok” volt az. Lester első igazi sikere. Amit persze jórészt neked köszönhet, te találtad meg hozzá Arthur Winnings-et és Anna Pelvint. Talán nem emlékszel már rá, de Anna, a kanadai színésznő, Gerard ügyfele volt, ő volt az ügynöke, ő szervezte le veled a castingot.

 Lowton körül megfordult a szoba, ami lehetett volna az elfogyasztott alkoholtól is, de nem attól volt. Sőt, Lowton egyre inkább azt érezte, ahogy az ital ellenére is kezd vészes gyorsasággal kijózanodni.

 – Várj, csak nem azt akarod mondani, hogy Gerard volt ott. Akkor…

 – De. Éppen ezt akartam mondani neked. Szégyellem, és tudom, hogy lehet, hogy nem a legjobb, hogy most ezzel előhozakodtam, de úgy éreztem, hogy…

 – Az isten verje meg! – Lowton letette a poharat, mert érezte, hogy ha nem teszi le, összeroppantja, és szétvágja a kezét az üveggel.

 – Ó, hát ennyire gyűlölöd?

 – Nem! Nem… nem értheted. – Lowton érezte, hogy elviselhetlen hányinger lesz úrrá rajta.

 – El akartuk mondani neked, de mindkettőnk élete, Gerardé és az enyém is olyan bizonytalan volt. Csak egymásba habarodtunk, de egyikünknek sem volt elég bátorsága, hogy kilépjen a házasságából, pedig azt kellett volna tennünk! Őszintén, egyenes gerinccel. Meg tudsz nekem, nekünk bocsátani, Henry? – Irene e mondatokat már sírva mondta. Lowton pedig belenézve a szemébe egyáltalán nem tudott haragudni rá. Sem rá, sem pedig Gerardra, aki még kinn dudorászott a fürdőszobájában. Csak egyvalakire haragudott, az pedig Henry Lowton volt.

 Amikor Irene és Gerard elmentek, és ő egyedül maradt a lakásban, tudta, hogy ez az egyedüllét csak látszólagos. Tudta, hogy már soha többé nem lesz egyedül, még ha magányos is lesz. A jókora hall homályba vesző részében egy magas férfi sziluettjét látta kirajzolódni. Nem mozdult, nem tett semmit, de érezte, hogy őt nézi. Csak egy sziluett, egy körvonal volt, nem több. De ezt a sziluettet látta, bárhova ment. Ott ült vele az autóban, ott állt a forgatásokon, ott állt az ágya mellett, amikor félálomban fetrengett. Henry Lowton tudta, hogy ezután már mindig ott lesz vele ez az árny. Csendben, vádlón, fenyegetőn.