Tyll Forest
LUFI
Apuka és kislánya kettesben mentek haza a vásárból. A kislány apuka nyakában, kezében színes
lufival, amin vidáman csillogott a napfény, s csak az apró kézben szorongatott
vékony zsinór korlátozta törekvését a szikrázó kék égbolt felé. A kislány
énekelgetett – kislányos, gyermeki monotonitással ugyanazt a kis rigmust –,
apuka pedig bár mosoly ült az arcán, de belül a folyton gondolataiba furakodó
furcsa érzést próbálta megmagyarázni.
A léggömbárusnál volt
piros, kék, zöld, lila, sárga lufi, mindből volt több is, kislánya mégis ezt
választotta. Ennek a lufinak… egész egyszerűen nem tudta másképpen
meghatározni, de fos színe volt. A szép, ragyogó színű lufik közül kislánya
miért éppen az egyetlen fos színű lufit választotta? Az a sok szép, vidám szín, ez meg...
Talán azért kellett neki éppen ez, mert ebből csak ez az egy volt? De nem is volt feltűnően kitéve.
Zsóka egyszerűen csak a nagy lufierdő kellős közepébe mutatott, és határozottan
kijelentette: „Azt kéjem!”
Az árus és az apuka
csak néztek mosolyogva.
– De hát melyiket,
kicsim? – kérdezte apu. – Hiszen ott rengeteg lufi van. Melyiket? A kéket?
Sárgát? Zöldet?
Zsóka mindegyik
színnél csak a fejét rázta, két hosszú copfba fonott haja repkedett az
arcocskája körül.
– Nem. Egyiket sem.
Nekem az kejj! – apró ujjával ismét a lufitömeg közepe felé mutatott.
– Tudod mit, ifjú
hölgy? – szólalt meg az árus barátságosan. – Gyere, és vedd el te magad azt,
amelyiket szeretnéd!
A kislány szeme
felragyogott és máris szaladt a lufirengeteg felé. Céltudatosan válogatott a
zsinórok közt, aztán kihúzott egyet, s a zsinórt követte egy a léggömbök közül
előbukkanó példány.
A léggömbárus és az
apa csak néztek megnyúlt arccal.
– Ezt meg hogy láttad
meg? – kérdezte az apa. – Én nem láttam.
A kislány nem felelt,
csak arca elé húzta a feszes, tojásdad léggömböt, és bájos mosolyával
kivillantotta apró kis rizsszem-fogait.
– Érdekes – mondta az
árus –, erre nem is emlékszem. Ez az egy lehet belőle. De fura színt
választottál, kislány. Ez olyan… olyan izé…
„Fos színű” – mondta
az apuka magában, de nem akarta hangosan kimondani a gyerek előtt. A gyerekek
olykor furcsák, talán éppen az ilyen apró dolgok mutatják ki bimbózó
egyéniségük különlegességét. Hogy jön ő ahhoz, hogy megkritizálja gyermeke
ártatlan választását, az örömét?
– Érdekes szín,
maradjunk annyiban – mondta, és kifizette a lufit. Ebédre haza akartak érni,
szóval Zsókát a nyakába ültette, hogy tempósabban haladjanak, és elindultak
kifelé a vásári forgatagból.
Nyugtalanította a
kislány választása, egyik fele mellette volt, de a másikban harc dúlt. Ilyen,
amikor az intelligens, filozofikus alkat próbál mindent valamilyen rendszerbe
illeszteni, s ha nem találja meg intellektusának valamely fiókjában az alkalmas
helyet, rögtön elkezd absztrakt módon kombinálni.
De ő tempósan
lépkedve, nyakában dalolgató kislányával, kemény csörtét vívott elméjének azon
részével, amelyik hajlamos a dolgokat túlbonyolítani.
Már az
ebédlőasztalnál ültek, de az apa gondolatai még mindig a léggömb körül jártak.
El sem tudta hessegetni, hiszen ebéd közben is ott volt velük. Zsóka odakötözte
a széke támlájához, s miközben evett, gyakran fel-felpillantgatott rá.
– Milyen fura színű
lufikat gyártanak! – mondta az anyuka, s a leves kanalazgatása közben ő sem
tudta levenni tekintetét a lánya felett „őrködő” tárgyról. – Olyan izé színe
van. Tudod…
– Tudom – bólintott
az apa. Elment az étvágya. Csak nézte a lufit értetlen arckifejezéssel.
A lufiknak van egy
szomorú tulajdonsága. A bennük lévő hélium szép lassan elillan, s leeresztenek.
Nem törekszenek örökké az ég felé, vidám feszességük csak ideiglenes. Ha nem
szúrja ki őket egy hegyes tárgy, akkor szomorú lufi-múmiákként végzik, s
ilyenkor már nem jelentenek örömet a gyerekeknek, nyugodt szívvel szabadulnak
meg tőle.
Ebben reménykedett Tibor,
az apuka, ugyanis ki nem állhatta ezt a lufit, már az első pillanattól fogva.
Számításai szerint körülbelül egy hét, és a léggömb mérete a felére csökken,
nagyot veszítve vonzerejéből, újabb egy hét és kidobják. Végre. De a számításai
nem bizonyultak helyesnek. A fos színű lufi még egy hónap múlva is ugyanolyan
büszkén, fényesen feszült. Már elmúlt a nyár, odakinn rőt leveleket kezdett el
kergetni az őszi szél, de a lufi még mindig ugyanolyan volt. Tiborban pedig
csak nőtt a gyűlölet a tárgy iránt.
Egyik délután Zsóka
kinn játszott az udvaron. Lufiját, amit állandóan magával vitt mindenhova,
odarögzítette a pad támlájához. Leleményességére jellemző volt, hogy már nem
kötötte a zsineget, hanem egy hajgumit applikált a zsinór végére, amit bárhova
oda tudott akasztani. Tibor is kinn ült az udvaron, kezében könyvvel, amit bár
hetekkel ezelőtt kezdett el olvasni, mégsem jutott túl a harmadik oldalon. A
könyv remek volt, kedvenc szerzőjétől. Az ok a lufi volt. Szinte minden
gondolatát lekötötte. Most is, látszólag játszó gyermekét nézte, de valójában a
lufit fixírozta. Határozottan érezte, hogy a lufi is nézi őt.
„Kezdek megőrülni!” –
gondolta, s elhatározta, hogy itt az ideje véget vetni a dolognak, még mielőtt…
Lassan közelebb ment
a léggömbhöz. A terve a következő volt: Eloldja a hajgumit a padtól, s a lufi
felszáll, elszáll messze, messze… Majd megmagyarázza Zsókának, hogy biztos nem
jól rögzítette, a felnőttek mindent meg tudnak magyarázni. Egy darabig
vigasztalhatatlan lesz a pici lány, de majd lenyugszik, és végre minden mehet
tovább a maga útján. A tetves lufi nélkül. A rohadt szemét lufi nélkül.
Valóságos Rodolfónak
érezte magát, ahogy keze szinte művészi mozdulattal lehúzta a gumit a támláról.
Nem is nézett oda, látszólag a könyvbe temetkezett (még mindig a harmadik
oldalba). Érezte, hogy leoldotta a gumit, a léggömböt (a rohadékot) már semmi
sem rögzítette a Föld felszínéhez, akadálytalanul szállhatott fel éteri
magasságokba, ahol remélhetőleg jól kiszúrja a csőrével valamilyen madár.
Valamilyen jó hegyes csőrű madár. Reménykedett benne, hogy fájni fog a lufinak.
Lelki szemeivel látta az emelkedést, még a közeledő madarat is látta, ahogy
méltóságteljes szárnycsapásaival közelít a fos színű rettenet felé, éles csőrén
megcsillan a fáradt őszi napfény. Hallotta a durranást, ami édesebb volt
számára, mint a legszebb Chopin zongorafutam, mert az olyannyira gyűlölt tárgy
halálsikolyát jelentette. De csak a képzeletében.
Oldalra nézett. A
lufit csakugyan leoldozta. De ugyanott volt, ahol az előbb. Eloldozva, de
ugyanott, ugyanabban a magasságban állt a levegőben, rezzenéstelenül.
Rezzenéstelenül és… és fenyegetően.
Tibor érezte, hogy
jeges veríték lepi el a hátát. Ilyen egyszerűen nincs! Ez a szar ellent mond a
fizika törvényeinek. Vagy… vagy csak egész egyszerűen annyit csökkent már benne
a hélium koncentráció, hogy ennyire futja. Innen már csak lejjebb, kishaver!
De a lufi nagyon
feszes volt. Talán feszesebb is, mint újkorában. Fel kellett volna szállnia,
vagy a földre esni szép lassan, de csak ott állt a levegőben, mint egy kövér,
fos színű felkiáltójel.
Tibor már letett a
könyv elolvasásáról. Tévét sem tudott nézni, ahogy a munkájára sem tudott
odafigyelni. Ami pedig bosszantotta, hogy feleségét, Évát sem zavarta, hogy egy
léggömb, amit nyáron vásároltak, még télen is ugyanolyan. Éva nem foglalkozott
ilyesmivel, azt mondta, őt nem érdekli a fizika. A fizika! Te jó ég! De hát ez
nem fizika, ez már… ez már valami más! És ott feszít a lányuk szobájában!
Zsóka még az oviba is
magával vitte a lufit, nem lehetett lebeszélni róla. Ez sem az óvónőt, sem
pedig a többi gyereket nem zavarta. Az óvónő bájos kis gyermeki hóbortnak
nevezte ezt, s elmesélte, hogy kiskorában neki egy félkarú műanyag macija volt,
amit mindenhova magával hurcolt. „Bájos kis gyermeki hóbort… hahh!” – gondolta
Tibor. „Hülye picsa!”
Reggelente, amikor
autóval mentek az óvodába, nem csak a gyermekülésben dalolászó,
mosolygó kislányát látta a belső visszapillantó tükörben, hanem AZT is.
Az is nézte őt. Arctalanul, feszülőn, fos színűn. Úgy érezte, mintha egy
maffiózót szállítana reggelente. „Gengszterek sofőrje” – villant eszébe a régi
filmcím, és hónapok óta először elnevette magát. Ekkor hirtelen a fékre kellett
taposnia, mert egy busz váratlanul lefékezett előtte. A fékezés lendülete a
biztonságosan beszíjazott Zsókát nem, de a lufit előre lendítette a két ülés
között, így az bekerült Tibor látóterébe, s úgy érezte, rá néz, egyenesen a
szemébe.
A pillanatnyi úti
malőr tovatűnt, a forgalom szépen haladt tovább, amikor ő még mindig
verejtékezve ült és a volánt szorongatta. Mögötte dudáltak, hogy haladjon
tovább. Ekkor mélyet lélegzett, és kemény elhatározásra szánta el magát.
Az éjszaka csendes
volt, a házban nyugalom ült, egyedül a hűtőszekrény bimetálja kapcsolt be
rendszeresen, s csak a halk zúgás kúszott szét a lakásban. Éva mélyen aludt,
ahogy Zsóka is a kis szobájában. Tibor nem aludt. Ahogy már hosszú hetek óta
nem tudott aludni. Nem aludt, és jól tudta, hogy AZ sem alszik. De most nem
csak álmatlanul nézte a plafont, hanem ült az ágy szélén, tekintetében őrült
elszántság szikrájával.
Már napközben
előkészítette a jókora tűt. Nem elégedett meg egy egyszerű varrótűvel, neki
nagy kellett. Biztosra akart menni. Még munkából hazafele jövet elment a
varrónők boltjába és megvásárolta az ott kapható legnagyobb gombostűt. A
biztonság kedvéért még egy jó éles kést is magához vett, ha tű kevésnek
bizonyulna. Sosem lehet tudni…
Úgy osont a saját
lakásában az éj leple alatt, mint egy betörő. A tizennyolc fokra
temperált lakás ellenére a homlokán kövér verítékcseppek gyöngyöztek, amelyek
elég nagyra hízva legördültek, s szemöldökének szűrőjén át a szemébe folytak.
Megtörölte az arcát.
Nem csak a homloka, de mindene izzadt. Most végre pontot tesz az ügy végére.
Egyik kezében a tűt
tartotta maga elé, mint valami szablyát, a másikban a kést fogta. Egyik ajtó
zsanérja sem nyikorgott, zsírzással gondoskodott róla előző nap, hogy ilyen
apróságok ne árulják el.
Zsóka aludt, oldalára
fordulva. Ágyának fejéhez odagumizva ott állt mozdulatlanul, szinte vigyázz
állásban a lufi. Az ablakredőny lamellái közt beszűrődő gyenge éjszakai fényben
is tisztán látta, hogy őt nézi. A rögzítés fölösleges volt, Tibor már tudta ezt.
Tudta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ő pedig most rendet tesz.
A villanykapcsoló
kattanása és a mindent beborító fény riasztotta meg. Mögötte Éva állt, ő pedig
erősen izzadva, kést és tűt szorongatva mozdulatlanságba merevedett.
– Úristen, mire
készülsz? Te… te…
– Megölöm! –
válaszolta. – Véget vetek ennek. Mert senki sem látja, csak én, hogy ez… ez…
– Te szemét, neked
elment az eszed! Meg akartad ölni a lányunkat!
Tibor tétova lépést
tett felesége felé.
– Nem, dehogy… nem,
nem őt…
De az asszony
fenyegetően mutatott rá. Szeme villogott, mint egy nőstény tigrisnek.
– Ne közelíts,
hallod?! Hé, és a lányunk felé se!
Zsóka felült az
ágyában és sikított. Tibor pedig kirohant. Ki, a lakásból is, még mindig a kést
és a tűt szorongatva, verejtéktől csatakosan, mezítláb a téli éjszakába…
Tibor
kényszergyógykezelése elhúzódott. Az orvosok semmi jóval sem kecsegtették a
kétségbe esett Évát. Mire eljött a tavasz, a férfi már látogatható állapotban
volt, de még mindig nem beszélt, csak meredt maga elé. Akkor is, amikor Éva és
Zsóka meglátogatták. Természetesen ott volt Zsóka kezében a lufi is. Tibor még
azt sem vette észre, hogy lánya mennyit nőtt fél év alatt, csak szűkölve
húzódott a sarokba, amint meglátta a változatlanul feszes léggömböt. A
látogatás rövid volt.
A kislány és
édesanyja cipője visszhangozva kopogott a kórházi folyosón, amint távoztak az
intézményből. Zsóka, mint akkor ott, a vásárból hazafelé apja nyakában, most is
ugyanazt a kis rigmust énekelgette, mint azóta minden nap.
Eljövünk majd,
meglátod
Miénk lesz a világod
Trallala, trallala
Eljövünk majd, meg-lá-tod…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése