HA KIFOGY A BENZIN

Tyll Forest

HA KIFOGY A BENZIN

 Ballagott a poros országúton, maga előtt csaknem tízméteres árnyékát nézve. A távolban már kezdett sejleni valami épületféle, de valójában a még mindig forró talaj miatti délibáb csalta meg az érzékeit. Az autót már sok mérfölddel maga mögött hagyta, csak remélte, hogy nem talál rá valami tolvaj banda. Nem ismerte ezt a környéket, és azt kívánta, bárcsak soha ne is kellene megismernie. Főleg így, hogy kifogyott a tankból a benzin, és kénytelen iszonyatos távolságot gyalog megtenni. A mobilja is lemerülőben volt, de az itt amúgy sem sokat számított, mert azt jelezte, hogy nincs térerő.

 A Nap már igencsak a horizont felé igyekezett, de még mindig volt ereje, s ezt az erőt éppen a tarkóján tapasztalta meg. Egy rongyot tett ugyan magára, de az száraz volt, mint egy vénasszony csecse, a sivatag forrósága bekúszott mögé. Tudta, hogy ez a forróság szinte varázsütésre fog átváltani hűvösbe, amint a napkorong a látóhatár alá bukik, és beáll a sivatagi sötétség. De a teljes sötétedésig még volt ideje. Két választása volt: vagy tovább megy annak reményében, hogy talál egy benzinkutat, útmenti pihenőt, büfét vagy valamit, vagy pedig megfordul és visszagyalogol a kocsihoz. Bő két órája gyalogolt már, ami ezzel a tempóval négy és fél-öt mérföldet jelentett, tehát a visszaút is körülbelül eddig tartana. Számítása szerint épp a teljes besötétedésig érne vissza a kocsihoz, és akkor legalább fedél alatt éjszakázhatna. Ám a kocsiban nem volt víz, és ha a három és fél óra alatt – ennyi ideje állt le a motor – nem járt az úton egyetlen jármű sem, akkor nem valószínű, hogy hamarosan jönne bárki is. Szóval nagyobb az esélye, ha előre megy, folytatva útját. Kell lennie valahol egy benzinkútnak.

 Kezében a lépés ritmusára lengette a marmonkannát, aztán változtatott a lengés irányán és minden lépésnél a jobb combjához ütötte. Ez a kongó hang kicsit felvidította, az így kapott ütemre dudorászni kezdett.

 „Birds flying high, you know what I mean…”

 Remélte, hogy a régi Nina Simone szám kicsit több lelkesedéssel tölti el. „Birds flying high…”, azaz madarak szállnak a magasban. Mint ha a dalra érkező gúnyos válasz lenne, vijjogást hallott a feje fölül. Csakugyan madarak szálltak a magasban. Keselyűk. Jellegzetes körözésük és vijjogásuk aggodalommal töltötte el, és már nem tudta tiszta szívből énekelni a verzék záró sorát, hogy „és én jól érzem magam”.  Elméje azonnal elkezdte összerakni a dolgokat. A keselyűk ugyanis nem ostoba madarak. Magasan vannak, messzire látnak. Ha látnának valamilyen lakott települést, házat, embereket, akkor nem lennének ilyen biztosak a dolgukban. Ő pedig látta, érezte, hogy a dögevők őt nézik, kísérik. Tehát a madarak látótávolságában nincs benzinkút, sem pedig valamiféle lakott terület. Ez rossz hír, nagyon rossz.

 Megállt, megtörölte a tarkóját. A hőség kezdett enyhülni. Hátra nézve látta, hogy a Nap izzó, vöröslő korongja már csak félig látszik ki a horizont mögül. Ugyanezt a korongot látja több millió ember most is, de ők biztonságban vannak, nem egy végtelen pusztaság elhagyatott útján bandukolnak marmonkannával a kezükben.

 Most hasított bele először a félelem. Felnézett a madarakra, ahogy köröket rajzoltak a felhőtlen égboltra. Mély levegőt vett, és öklét rázva feléjük, elordította magát:

 – Ne örüljetek, nyavalyások! Nem kaptok meg!

 Ment tovább. Jólesett neki, hogy a meleg enyhült, így a gyaloglás is jobban ment. Ha most visszafordulna, az utolsó mérföldet vaksötétben kellene megtennie. Úgy gondolta, hogy ha odaér a benzinkúthoz, vagy meg kell kérnie a kutast, hogy vigye el e kocsiig, vagy megvárja ott a reggelt, hiszen tele kannát cipelni a sivatagi éjszakában nem lenne valami üdvös dolog.

 Ha odaér… Ahogy kezdett beállni a szürkület, úgy hallotta egyre hangosabban azt a hangot, ami eddig is ott sustorgott lelki fülébe, de most már határozottan hangosabb volt. A félelem hangja volt.

 „Nincs erre semmilyen benzinkút! Ez egy mellékút, lehet, hogy hónapokig sem jár erre senki.”

 A hang ráadásul még gúnyos is volt. De ami még jobban aggasztotta, hogy a hangnak igaza lehetett. Csakugyan, még egy keréknyomot sem látott a porban. Itt nem volt aszfalt, csak kemény, sivatagi talaj, amit a használat évei alakítottak úttá. Voltak ugyan sekély, kerekek által kijárt mélyedések, de friss keréknyomokat nem őrzött a por. Olyan sima volt a vájatok felülete, mint Kojak koponyája. Talán még a térképen sincs rajta ez az út. Akkor mit keresne benzinkút egy ilyen pokolbéli út mentén?

 Elkáromkodta magát. Hogy lehetett ennyire meggondolatlan hülye? Na jó, a járművek nyomait elfújhatta a sivatagi szél is.

 „Nem fújt a szél egész nap, te ostoba. Nem emlékszel? Úgy állt a levegő, mint a kés a hulla hátában”.

 – Hallgass! – mondta hangosan. – Ez egy út. Valakik használták, használják. Na bumm, ritkábban, de akkor is. Hamarosan jön erre valaki, vagy egy tanyához érek. Sőt, az, hogy régen jártak erre, éppen azt jelentheti, hogy éppen ideje lesz megjelennie egy járműnek!

 „Ó, igen, persze. Vigasztalgasd csak magad, ha úgy jobb. De a tények attól még tények maradnak.”

 Egy csörgőkígyót pillantott meg az út mentén. Ha sötétben kell majd mennie, nem láthatja meg ezeket a bestiákat, ha pedig rálép egyre…

 Megborzongott és újra elkáromkodta magát. Válaszul valahol messze felüvöltött egy prérifarkas.

 Látszott, hogy a sör hideg, ráadásul nem is csak egy fémdobozban, hanem üvegpohárban szervírozva, rajta a "Budweiser" felirattal. A pohár falán kicsapódó pára összeállt apró gyöngyökké, hogy helyenként összekapaszkodva, kövér vízcseppekként folyjanak le az oldalán. A leggyönyörűbb látvány. Remegő kézzel nyúlt a pohár után. A pult mögötti fickó olyan ismerős volt valahonnan. Aztán rájött. Húsz éve nem látta ezt az arcot.

 – Stoneberg tanár úr, nem gondoltam volna, hogy épp itt akadok magára. Az életemet mentette meg, ugye tudja? – Remegő keze még nem érte el a poharat. Várta, hogy az öreg majd segít neki, hiszen látja, hogy nagyon kivan már, de az csak a jól ismert huncut mosolyával nézte őt. Aztán fejét oldalra biccentve megszólalt.

 – Hogy tetszik a kis kocsmám?

 Körülnézett. Még meg sem nézte igazán a helyet. Körben faburkolat, akár azokban a vadnyugati filmekben, a fal mellett pedig bokszok az ablakok mellett, de az üvegen túl csak sötétség látszott. Úgy látszik, tényleg besötétedett. De jó, hogy ideért, megúszta, hogy sötétben kelljen botorkálnia ezen az átkozott helyen. De hogy kerül ide a régi tanára? Tekintetét visszafordította az öregre. Nem is volt olyan öreg. Húsz év alatt szinte semmit sem változott. Úgy látszik, jót tett neki, hogy nyugdíjba ment, és kocsmát nyitott itt. De hol is?

 – Szép, nagyon szép – válaszolta az öreg kérdésére, aki még mindig változatlan mosollyal nézte. – Nem gondoltam volna, hogy Boston legjobb tanára egyszer kiskocsmát nyit itt a semmi közepén.

 Keze ismét elindult a pohár után. Valahogy nem tudta elérni. Miért nem segít már az öreg?

 – Büszke is vagyok rá, fiam – mondta Stoneberg, de ugyanolyan mozdulatlan maradt.

 – Csakhogy ez nem csupán egy kocsma – folytatta. – Egy tanár örökre tanár marad. Hiszen tudod, ez nem egy szakma, hanem hivatás.

 – Ha nem csak kocsma, akkor mi? – kérdezte ő, és a sör valahogy mintha távolabbra került volna.

 – Ej, hát hogy néztél körbe, fiam? Nézd meg magad, nézd meg figyelmesebben!

 Tekintetét elfordította a gyönyörűséges söröspohárról, és ismét körbejáratta a helyiségen. A bokszok. Igen, a bokszok! De hát ezek nem is közönséges bokszok, hanem… hanem iskolapadok! Régi, leharcolt, kopott iskolapadok. Talán azért nem vette észre elsőre, mert kevés volt a fény, csak valami sápatag villanykörte szórta sárgás sugarait az alacsony mennyezet közepéről. Biztos valami rozoga generátor szolgáltatja az áramot.

 Felállt és odament az egyik padhoz. Egyszerűen nem hitte el, amit látott. A régi osztálytermük padjai voltak, tolltartó-vájatokkal, táska-akasztóval. Amelyik előtt éppen megállt, az pedig az ő padja volt. Közelebb hajolt a patinás, öreg fafelülethez. „Szeretlek, Josie”. Ezt még ő véste bele körzővel. Josie Marden… a legszebb lány volt az iskolában. De régen is volt!

 – Hogy csinálta? Mekkora ötlet! – tekintetét visszafordította tanár felé, de az már ott állt mellette, közvetlen közel. Húha! Úgy közlekedik az öreg, mint az indiánok! Meg sem hallotta, amikor közelebb jött.

 – Elhozta a régi osztálybútorokat Bostonból! Ez igen! Ez igazán stílusos.

 Stoneberg elnevette magát.

 – Egy tanár örökre tanár marad. Hiszen tudod, ez nem szakma, hanem hivatás.

 Ezt már mondta egyszer.

 Visszafordult a pad felé. Ujjait végighúzta a felületén, érezte a karcolásokat, a betűket, a firkákat – volt köztük pár altesti diákpoénkodás is –, ujjai úgy futottak a belevájt mintákon, mint a vakok keze a Braille-íráson. Ismét megnézte az előbbi feliratot.

 „Szeretlek, Josie!”

 Josie Marden-nel az iskola után tíz évvel találkozott egy plázában, ahol éppen karácsonyi ajándékokat vásárolt. A lány röpke tíz év alatt az iskola szépéből önmaga árnyékává vált. Akkor már volt internet, gyorsan e-mail címet is cseréltek, s megígérték egymásnak, hogy tartják a kapcsolatot. Persze, nem tartották, csak hébe-hóba váltottak pár e-mailt. Később Josie javasolta, hogy csevegjenek online a Messengeren, de ezek a csevegések őt nagyon elkedvetlenítették, mivel a nő állandóan csak panaszkodott. Láthatóan csúszott lefele egy örvénybe, és ő nem tudott, de nem is akart segíteni rajta. Aztán a virtuális kapcsolat is megszakadt közöttük, és csak később hallotta, hogy Josie alkoholista lett, majd részegen karambolozott és meghalt. El akart menni a temetésére, de éppen nem volt pénze az utazásra.

 Végigsimított még egyszer a „Szeretlek, Josie!” feliraton, és az öreg tanár felé fordult. Ideje, hogy megigya végre azt a sört. A tanár még közelebb állt. Olyan közel, hogy még a legapróbb ráncokat is kivehette az arcán. Ugyanaz a változatlan mosoly, amitől a szeme körüli szarkaláb-mintázat csak még mívesebbnek hatott. Mi a francért áll ez ilyen közel? Szinte összeért az arcuk.

 – Josie is itt van. No, és vagyunk még itt páran… – mondta Stoneberg. Apró szemében ott csillogott a mennyezeti csupasz villanykörte ablakról visszaverődő fénye.

 – Ne vicceljen ezzel, tanár úr – mondta ő komolyan. – Hiszen Josie már évekkel ezelőtt szörnyethalt, szegény. Ez igazán rossz vicc. Kedves lány volt, jobban is figyelhettem volna rá…

 Válaszul az öreg csak mosolygott tovább. Neki pedig egyszer csak eszébe jutott egy nap, amikor felköszöntötte az osztály Stoneberget a hetvenkettedik születésnapján. Te jó ég! De hát már akkor is öregember volt! Ez azt jelenti, hogy már jócskán túl van a kilencvenen. Mégis ugyanúgy néz ki. Miért nyit egy matuzsálem korú öregember a városától több ezer mérföldre egy kocsmát a semmi közepén? Ráadásul elhozatja az osztály bútorait. Ez valahogy nem áll össze.

 Hirtelen a pulton álló söröspohár felé pillantott. Az imént még aranyló nedű helyén valamilyen zöldes trutymó volt, és mozgott. Sűrű, zöldes trutymó. Ujjnyi vastag férgek tekeregtek benne. Elborzadva kapta el a tekintetét.

 Hirtelen eszébe jutott, hogy nem is emlékszik, hogyan került ide. Kinn gyalogolt a sivatagi földúton, kezében benzineskanna. Mikor látta meg a kocsmát?

 Stoneberg ősz szemöldöke feljebb kúszott homlokán, és helyette mondta ki a kérdést:

 – Na, hogy kerültél ide? Nem emlékszel, ugye?

 Stoneberg elnevette magát. A hangja úgy szólt, mint egy régi gramofon egy láda mélyéről.

 – Na, mit jelent ez, fiam? Tekintsd ezt akár felelésnek. Vagy esetleg írjunk egy dolgozatot? Minden megvan hozzá, és készültél. Mert ugye készültél?

 Valahonnan lassú, csoszogó lépések zaja hallatszott. Közeledő lépések zaja. Olyanok zaja, akik nagyon furcsán járnak.

 – Mint mondtam, fiam, vagyunk itt egy páran. Tartunk egy remek órát. Élvezni fogod.

 Stoneberg ismét nevetett, a lépések csúszós zaja erősödött. Mint ha nyers hústömböket húznának egy deszkán.

 Mozdulni akart, rohanni, de lebénult. Mint ha egy tonnás ólomból lett volna minden tagja. Stoneberg arca fonnyadt lett, szeméből eltűnt a csillogás, a villanykörte himbálódzott a közelgő csoszogás ütemére. Az öreg tanár arca olyan volt, mint valami repedezett pergamen. Nevetése már nem is a szájából jött, hanem valahonnan máshonnan. Az öreg szája csak kitárult és kidugta a nyelvét barnás-sárgás fogai közül. De az nem nyelv volt. Egy csörgőkígyó bújt elő a sötét szájüregből tekeregve…

 – Végre! – hallott egy hangot valahonnan nagyon messziről. A hangban aggodalom feszült, de egyben megkönnyebbülést is sugárzott.

 – Nem volt sok híja! – ez egy másik hang volt.

 – Még öt perc és elveszítettük volna!

 Lassan kinyitotta a szemét. Először csak homályosan, aztán egyre tisztábban két arcot látott meg, amint fölé hajolnak. Aztán meghallotta a zajt is, ami eddig csak valami tompa lüktetésként hupp-huppolt valahol a háttérben. Felerősödött, és már tisztán kivette, hogy helikopter rotor-zaj. Már az emberi beszédet is tisztán hallotta. Hangosan beszéltek, hogy túlkiabálják a rotor zaját.

 – Óriási szerencséje van, haver! – ez a fölé hajoló férfi hangja volt. A másik egy nő volt. Éppen infúziót kötött be neki. Odakinn ragyogott a Nap, de még keskeny szögben áradt be a fény, kora reggel lehetett.

 – Egész éjjel a sivatagban bandukolt egy benzineskannával. A sötétben elég rendesen letért az útról, csoda, hogy csak hajnalban marta meg egy dög.

 Meg akart szólalni, de nem tudott, mert egy cső volt a torkában.

 – Nyugi, intubáltuk, hogy kapjon levegőt. Beadtuk az ellenszérumot is. Csak egy kisebb csörgőkígyó marta meg, de ha csak néhány perccel később találjuk meg, magának annyi. Igazi mázlista, tudja? Ne próbáljon válaszolni, most úgy se tud. – A mentős nő elnevette magát.

 – Még jó, hogy volt valaki, akinek elmondta, hogy merre van. Ez a szerencséje, tudja? Talán a barátnője?

 Értelenül nézett a két mentősre. Nem volt barátnője. Nem emlékezett rá, hogy bárkinek is említette volna ezt az utat.

 – Utolsó pillanatban hívott minket, és elmondta, hogy maga nagy veszélyben van. Hogy hívták a hölgyet, Steve? Te emlékszel, mit mondott a diszpécser?

 A Steve-nek hívott mentős egy pillanatra elgondolkodott, majd mosolyogva megszólalt.

 – Jolie… Ööö… nem is, várjunk… Ez az, megvan! Josie. Josie Marden. Valami közeli hozzátartozója?